Chicago, here we come

Ez már három hete történt, de nem jutottam a géphez, ezért a lassú reakció. A St. Joseph-i kirándulás sikerén felbuzdulva fogtuk ugyanis magunkat, és elmentünk Chicagóba. Utoljára Karácsony előtt jártunk ott, és már város-elvonási tüneteink voltak, úgyhogy kicsi baba ide vagy oda, illaberek, nádakerek, és felkerekedtünk. Kisfiúnk nagyon aranyosan végigaludta az utat Chicagóig, egészen pontosan a Lincoln Park Zoo-ig, mert az volt a célállomásunk. Ott aztán megetettük,

tisztába tettük,

és elindultunk, feltérképezni az állatkertet.

Volt ott minden - hiú hiúz,

összenőtt majmok,

bébi gorilla,

cukorkaszínű flamingók,

a hátukon úszó oroszlánfókák,

és fura módon, a ragadozó madarak ketrecében egy gólyapár. (Értem, értem, hogy békát esznek, de azért nem erre gondol az ember alapból, ha azt hallja, ragadozó madarak, nem?)

A legnagyobb kedvencünk azonban a cinereous vulture, azaz a barátkeselyű volt! Ketten voltak, a gólyákkal egy ketrecben, szegények - a valóságban 5.000 méteres hegyeken élnek, és óriási sztyeppéket pásztáznak át a dögökért. Annyira megesett a szívünk rajtunk - barnás kopottas tollaikkal úgy néztek ki, mint az a régimódi tweed öltönyöket hordó professzor, akiről csak a diákjai tudják, hogy milyen vicces, mert a kollégák nem barátkoznak vele, ugyanis sosem megy le velük poénkodni a menzára, mert a felesége szendvicset csomagol, és inkább azt eszi.

Egy ideig egy dögöt marcangolt a nejével, aztán félrevonult, és megvetően tekingetett a hedonista világra.

Jó sokáig nézegettük, közben el is jött a zárás ideje.

Nagy levegőt véve elhatároztuk, hogy elmegyünk a kedvenc olasz éttermünkbe, maximum, ha kisGyuri végigüvölti a vacsorát, többet oda nem mehetünk. Ámde, csodák csodájára, kisfiúnknak tetszett a Rose Angelis - igaz, hogy legjobban a vállam felett lógó kép, úgyhogy csak szakaszosan tudtunk enni, mert ahhoz fel kellett emelgetni, ámde a végén mindent megettünk-megittunk. Sőt a szemben lévő asztalnál ülő morcos néni is megolvadt, és mosolygott látván, hogy a csecsemő nem üvölti szét a vacsoráját.

Hazafelé még egyszer megetettük kisfiúnkat, és örvendeztünk, hogy milyen jól sikerült minden. Azért utána mind a ketten bevallottuk, hogy nagy kő esett le a szívünkről, mikor végre hazaértünk. Mert jó dolog a vagánykodás, és jó dolog Chicago, de néha tényleg a legjobb otthon. :)

Pionyír update

Mikor még csak vártuk a kisfiúnkat, mindenki azzal rémisztgetett minket, hogy ha majd megszületik, soha többet semmire nem lesz időnk. És tényleg, eltűntek a heverészős, internetezős, közösen dolgozgatós estéink, helyette egy hasfájós kisfiút cipelgetünk a vállunkon, miközben megpróbálunk vacsorázni is, ámde a pionyírkodás nem állt le! A hétvégeken Gyuri már három adag sört főzött le, mondván, ki tudja, mikor lesz rá ideje, úgyhogy mindenhol búzasörök és Kölsch-ök forrnak a lakásban és a garázsban. Készítettünk mozzarellát és túrót is, csak ezekről nem készült kép. A kolbászunk viszont fenomenális lett, úgyhogy csináltunk gyorsan belőle egy újabb nagy adagot:

Sajnos több nap, mint kolbász,

de hátha kihúzza szeptemberig.

Legújabb projektünk pedig a camembert készítés:

Ezek a sajtkezdemények vidáman penészednek a pincében, szorítsatok, hogy jól sikerüljenek!

Most viszont sír a kisfiúnk, ezért septében befejezem ezt a post-ot, és rohanok.

Mini Gusztáv follow up

Tudom, hogy a legutóbbi mini-Gusztávos post óta lerágtátok a körmötök, és az éjszaka közepén izzadtságtól csatakosan azzal a kiáltással riadtatok fel, hogy "Vajon hova vezetett mini-Gusztáv alagútja?", de most már megnyugodhattok, a türelem rózsát terem, tegnap valamennyire elolvadt a hó, és fény derült a rejtélyre. Várakozásainkkal ellentétben nem a kiskamra felé, hanem a szomszédba ment át az alagút, 

 de nem is ez a legizgalmasabb. Hanem az a bicska, ami a járatban van, úgy félúttájon:

A jobb szemű olvasók talán már látják, mire szolgál ez a kanyar... de segítek:

Éléskamra!!!! Hihetetlen!!! A kismókus behurcolt oda egy kukoricát, és mindenkitől háborítatlanul megette a hó alatt. Most mondjátok, hogy az állatok nem fantasztikusak! 

Azon kedves olvasóknak, akik erre fintorognak, mondván "tényleg egy lerágott kukoricaszár miatt írtál egy post-ot?" álljon itt végezetül egy fénykép a tegnapi naplementéről - az utcánk végén a Golden Dome, az egyetem főépülete látszódik, a lenyugvó nap fényében.

No, most akkor már senki sem panaszkodhat. :))) Sziasztok!

Baby steps

A múlt hétvégén fogtunk magunk, és elmentünk St. Josephbe, a Michigan-tó partjára. Felkészült szülőkként ezerszer átnéztük, hogy minden belekerült-e a pelenkázós táskába, a kisfiúnkat megetettük, tisztába tettük, jól felöltöztettük, majd elindultunk. Mikor 55 perc után kiszálltunk, akkor döbbentünk rá, hogy egy dolgot felejtettünk el - megnézni, milyen az idő St. Josephben, és ahhoz öltözni. :) Ugyanis South Bendben ragyogó napsütésben indultunk, a tóparton viszont 1 fok, és erős szél fogadott minket. A tanulság: a nagy utazáskor a szülőkről sem szabad elfelejtkezni. Úgyhogy én szexin egy babatakaróba burkolva sétáltam a homokon, és így is kockára fagytam. Csak az Amtrak állomáson tudtunk egy kicsit megmelegedni: 

Aztán megnéztük a ringlispílt, a tópartot,

majd kávéztunk, sőt a végén merészen beültünk egy étterembe is:

Kisfiúnk fantasztikusan kooperált, a számla kifizetése után tisztába tettem (az üvöltése a mosdóból az étterembe is behallatszott), aztán az autóban meg is szoptattam. (Itt mindenki mondja, hogy szoptatós kendő a nyakba, és szoptassak nyugodtan az étterem közepében is, de egyelőre nem bírtam rávenni magam... pedig kendő van, de azért ehhez bátrabbnak kell lenni...) 

Mint akik jól végezték dolgukat, egy boldogan szendergő kisfiúval az autóban haza is jöttünk, és örvendeztünk, hogy milyen vagányak vagyunk. Legközelebb bevesszük Chicagót - legalábbis elindulunk, oszt majd meglátjuk! :)

Ha van hasznos tippetek, hogyan legyünk mobilak egy csecsemővel, ne habozzatok, írjatok! Minden tanács jól jön! 

Csak, hogy...

...ne kapjak újabb felháborodott emaileket Tőletek, hogy aszondja, 'Kit érdekelnek ezek a kisállatok, arról írj, hogy van a baba' :), írok arról is.

Jól van, jól vagyunk. Igazából nem azért nem kerülnek a blogra hosszú gyerek-témájú leírások, mert annyira ki vagyok fáradva, hogy nem jutok a géphez, mert szerencsére lassan, a hat héthez közeledve, tényleg kialakul a napirendünk. Bár kisfiúnk pocakja még most is hosszú kakiküzdelmeket okoz, azért az is kezd jobb lenni, és beállunk a kb. háromóránkénti evésre. Csak azért nem szerepelnek mindennapjaink mostanság olyan sűrűn a blogon, mert biztos vagyok benne, hogy a kakiharcok, vagy, hogy az a hír, hogy kisfiúnk elmosolyodott, vagy, hogy megfogta a csörgőjét, úgyhogy most már biztos, hogy zseni és Nobel-díjas lesz nem érdekelnek Titeket. Ígérem, ha valami falatrengető izgalmasság történik, azt megírom.

That said, azért nagyon boldogak vagyunk ám! A kisfiúnk hihetetlenül cuki, és minden nappal nyitottabbnak tűnik a külvilágra, úgyhogy nagyon izgalmas figyelni napra nap. Most már néha sétálni is el tudunk menni, mert bár ma újfent 15 centi hó esett, talán ide is elérnek a plusz fokok, és (le sem merem írni), egyszer tavasz lesz errefelé is. Sőt, tegnap, igazi amerikanizált anyukaként betoltam az egyetemi Starbucks-ba a babakocsit, és ittam, hat hét óta először egy koffeinmentes, ámde azért kávéízű kávét!

Még valamit le akartam írni - ez a blog azért született 2007-ben, mert életemben először, a Notre Dame-on hihetetlenül magányos voltam, és kellett valami, amivel kapaszkodtam az otthoni világba, egy kis outlet, egy fórum, ahol az egész napi csend után ki tudtam mondani, ami a szívemet nyomta. Aztán persze a sors fura fintoraként visszakerültem ide, és szerencsére nem vagyok magányos, sőt! Azonban mikor megszületett a kisfiúnk, először éreztem újra, éreztük újra a magányt, immár hármasban - kicsit máshogy persze. Kathleen Dubs szokta mondogatni, és igaza volt, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. És itt most nem segítségre gondolok, bár ezennel megemelem virtuális kalapom az összes gyereküket egyedül nevelő szülő előtt, hanem arra, hogy a család, a nagyobb család, a barátok, a munkatársak, az a bizonyos "falu", amit kialakítottunk otthon magunknak, hogy boldogok legyünk, az most, hogy mi még igazibb család lettünk, még jobban hiányzik. És persze megmutatjuk a babát a nagyszülőknek skype-on, de azért ez nem az igazi...

Úgyhogy nagyon várjuk, hogy május végén hazamenjünk, no meg ezennel szeretnék mindenkit az ideutazásra ösztönözni újfent! A nyár itt csodálatos, mi meg mindig azok vagyunk, úgyhogy ne habozzatok, csomagoljatok! Uff!

Mini - Gusztáv update

Emlékeztek még Mini-Gusztávra a Northern squirrel-ünkre? Mint kiderült, a hasizmozós evésen kívül van még néhány trükk a tarsolyában. Mindig figyeljük, ahogy elkergeti a nálánál három számmal nagyobb mókusokat, majd bemászik az etetőbe, és onnan eszi ki a magokat, úgyhogy tudtuk, hogy nem ejtették a feje lágyára, de azért most mi is megemeltük a kalapunkat előtte. 

Történt ugyanis, hogy Gyuri egy fura mély lyukra lett figyelmes az etető mellett:

Látszott, hogy ez egy hosszú járat végpontja, úgyhogy érdekelt minket, vajon melyik állat fúrta. Nem kellett sokáig várnunk, megjelent az alagút gazdája is gyorsan:

Hihetetlenül okos  - hogy ne kelljen a havon járnia, ahol könnyű préda a ragadozóknak, a garázs mögötti fáskamrától, amiben szerintünk lakik az etetőig fúrt egy hóalagutat, és így gond nélkül mehet reggelizni.

Miután elkergette az összes többi állatot,

már indul is eszegetni. :) Hát nem cuki?

The Great Wide Open

2007-ben választottam a Tom Petty szám címét a blog mottójául, mert hiszen Amerika maga a Great Wide Open. Most rá kell döbbennem, hogy az ember léptékei eléggé megváltoznak egy csecsemővel. Mivel itt folyamatosan mínusz 10 fok alatti a hőmérséklet, és ebben még finn barátaink sem ajánlják a sétát, a kórházon és a rendelőintézeten kívül sehova nem jutottam el kb. az elmúlt hónapban. Úgyhogy izgatottan vártam a hétvégére beígért plusz fokokat, amik talán elhozzák a várva várt kalandot is - és lőn! Szombaton családostul elmentünk a Meijer-be, ami a helyi Tesco, vasárnap pedig 20 percet sétáltunk a környékünkön a szikrázó napsütésben. Ez utóbbi esemény meglehetősen eseménytelenül telt, szerencsére, de a Meijer-es látogatásról írok egy kicsit.

Kisfiúnk átaludta az egészet, de mi Gyurival meglepődve csodálkoztunk rá arra, hogy a szombat délután egészen durva demográfiai szeletet vonz a szupermarketbe. Eddig ezt nem láttuk, mert a hétvégét próbáltuk nem vásárlással tölteni, bár a tömegből ítélve elég sok embernek itt ez a szombati program. De jesszusom, milyen emberek voltak - egy csomó látványosan alkoholista lepattant, néhány futóbolond kinézetű (pl. egy néni, akinek a haja takarta az arcát, de annak tetejére még feltett egy kék napszemüveget is), és egy rakat olyan arc, aki nem öltözik fel az utcára, csak a pizsamára rádob egy pufi dzsekit, és már kész is. Eddig azt hittük, hogy a legdurvább hely a helyi postahivatal, ami mindig tele van mackónadrágos, SZTK szemüveges magukban motyogó szerencsétlenekkel, de azért a szombati Meijer sem marad el mögötte. Egy ilyen szociotúra után az ember megérti, mi szítja az egyetem és a város közti áthidalhatatlan ellentétet - a társadalmi különbség a Grangerben lakó egyetemi emberek, és a Meijer szombati közönsége között tényleg áthidalhatatlanul nagynak tűnik. Szerencsére én keselyű-sas-sólyom anyaként senkit nem engedtem a babakocsi közelébe, kisfiúnkat azt hiszem, meg kell még kímélni a south bendi valóságtól.

Máskülönben jól vagyunk - kisfiúnk anyagcsere körül forgó világa irodalmi magasságokba ragad minket: Gyuri folyamatosan mondja a kakimeséket, amiknek nemcsak 16. Trotyakosz Antilaxativusz, a gonosz kaki a szereplője, aki császárrá akarta koronáztatni magát , de amelyek értékes megállapításokat tesznek a Zen és a kakilás kapcsolatáról is. Én pedig minden nap újabb indulóritmusban írt versekkel állok elő, amik azt a témát variálják, hogy: kisfiam, ne aludj, hanem egyél - kisfiam, ne sírj, hanem aludj. Pár hónap, és összejön egy kötet, és világhírű írókként térünk majd haza.

A nyájas olvasótól pedig egy dolgot kérek - mindenféle vajákolásokkal és mágiákkal érje el, hogy nálunk megszűnjön végre az egész hétre ígért mínusz 15, és én újra kijuthassak a házból. Köszönettel, ww. 

Oposszum

Február 15-én leszedtük a karácsonyfát :) Nem siettük el, de szerettük volna, hogy a fiúnk is "lássa" még, meg a szívünkhöz nőtt, úgyhogy nehéz volt megválni tőle. A terv az, hogy majd a nyáron madáretetőt csinálunk a fájából - már, ha lesz egyáltalán idén nyár, sóhaj, sóhaj. Miközben szedegettük le a díszeket, egyszer csak kinézek az ablakon, és mit látok: egy oposszumot! Fényes nappal! Biztos a napsütés csalogatta ki, vagy talán az éhség, mert elvileg éjszakai állat. Még arról nevezetes, hogy Észak-Amerika egyetlen erszényese, és, hogy az idők kezdete óta nem változott a génállománya, egyike a legősibb állatkáknak. 

Mint kiderült, a teraszunk alatt lakik, legalábbis oda húzódott be a photo session végén. 

Gülüszemű kicsi szőrös állat.

Sajnos nem él sokáig, csak úgy két évig,

és mivel csupasz a farka, a lába meg a füle,

kész csoda, hogy kibírja az indiánai telet.

Igazán örülünk, hogy egy újabb állatkával gyarapodott mini-állatkertünk, és alig várjuk, hogy a kisfiúnk végre akkora legyen, hogy neki mutogathassuk a mókuskákat, mosómacikat, harkályokat és kardinálisokat az ablakból. 

Apropó, ha már témánál vagyunk: ha bármelyik olvasónk ismer olyan trükköket, amivel egy hasfájós kéthetest el lehet altatni, ne hezitáljon, írjon nekünk azonnal - és ez most nem vicc. Köszönettel, egy igen nyúzott, és némileg kétségbeesett anyuka. 

Jég

Mikor ezeket a sorokat írom, újfent zuhog a hó - bár holnapra négy fokot ígérnek, egyelőre úgy néz ki, a tél nem engedi South Bendet a fogságából. A hétvégén Gyuri készítette az alábbi képeket, amik megmutatják, hogy egyesek által mézeskalács házikóként aposztrofált kis házunk kb. folyamatosan az utcát fűti. Ami persze dühítő, mert a mi pénztárcánk látja a kárát, de legalább gyönyörű jégcsapok nőnek a házra. A legviccesebb az, hogy miattuk a konyhából nyíló ajtót már nem is lehet kinyitni, mert az olvadó csöppek az ajtó elé fagyva több centis jégpáncéllal zárják el az ajtó útját, de hát a szépség ugye ritkán társul praktikummal :) Íme a jégcsapok, jó nézegetést: 

egész kertünk hó alatt van,

csakúgy, mint az utcánk

jég cseppkő

Levelet kaptam, life!

Ma kéthetes kisfiúnk két napja megkapta élete első, neki címzett levelét. Amerikai állampolgárként (hoppá!) kipostázták a társadalombiztosítási kártyáját. Ezzel lehet az USA-ban munkát vállalni, úgyhogy megnyugodtam, van, ki eltartsa öreg szüleit. :)

Tegnap pedig a kórházi nővérkéktől kaptunk levelet, nagyon helyes dolog tőlük - mivel egy kicsit tovább élveztük a vendégszeretetüket, mint szokásos, a végén kaptak tőlünk egy kis csokit, mert tényleg igen jófejek voltak. És most megköszönték, minden nővérke írt külön, akivel többet találkoztunk.


Mindennapjaink jellemzésére pedig hadd idézzem Gyurit (az idősebbiket), aki tegnap reggel ezzel a bon mot-val búcsúzott tőlem munkába indulván: "Gyermekünk születése a nagy egalizátor az életünkben, mely rádöbbent, hogy nem Kant, Shakespeare, vagy a mérnöki tudományok körül forog a világ, hanem az anyagcsere körül." No comments :)

Vita Nuova

Kedves Mindenki!

Január 30-án megszületett a kisfiúnk, majd igyekszem postolni rendszeresen, de most egy kicsit kevesebb időnk van :)))

Közben itt nem enged szorításából a tél, de igazi idill, ahogy be vagyunk havazva egy világ végi kicsi házban, együtt, a mini családommal, Papa sört főz, Mama szoptat és oldalast készít vacsorára, Baba pedig eszik, kakil, alszik.

Persze most igazán, cudarul nagyon szeretnénk otthon lenni, de hát...

Azért azt elmesélem, hogy az itteni kórházban tényleg étlapról lehetett rendelni a kaját, de nehogy ezért kivándoroljatok, úgy éreztük magunkat, mint a Nagy Levin Igoriban - jó dolgokat főztek rosszul, akkor már inkább édesanyám rántott husija az otthoni kórházban!

Mást nagyon nem észleltünk, a kórház itt is cudar dolog, alig vártuk, hogy hazaérjünk, és most örvendezünk, hogy nahát, hárman vagyunk.

Sziasztok, ww.

Hójelentés

Jelentem, itt még mindig sok a hó :) Kb. másfél méter, és nem nagyon hagyja abba az esést. Tegnap elmentünk, megnéztük az Egyetem Múzeumában a Dürer kiállítást, meg sétáltunk egyet a campuson:

ez a kép a parkolóban készült, Gyuri mögött a kis hegy az eltakarított hó mennyiségét mutatja.

Ezek pedig már ma reggel készültek, miközben sűrűn hullt a hó. Tessék a kiálló tereptárgyakhoz viszonyítani a hó szintjét - néhol felbukkan egy-egy kuka,  postaláda vagy madáretető a háttérben, ami mutatja, milyen magasan áll a fehérség mindenütt.

Ugyanez napsütésben :)

Egyébként nagyon szép, csak a sok kisállatért izgulunk, akiket ugyan etetünk, de nem tudjuk, hányan vészelik át pl. a ma estére ígért mínusz 27 fokot... :((
Amíg a fűtésünk működik, miattunk ne tessenek aggódni, a múlt héten két vendégség is volt nálunk, úgyhogy a hűtőnk is tele finom maradékokkal. Sőt, biztos, ami biztos alapon mindjárt sütök egy kis finom francia diós-mákos tortát is, csak, hogy nehogy éhen maradjunk. Sziasztok!

u.i.: Most jött a hivatalos értesítés, St. Joseph County kihirdette a  "weather state of emergency"-t, úgyhogy most másfél napra újra leáll itt az élet. Lehet, hogy a végén tényleg motoros/husky-s szánnal megyünk majd a kórházba? :)))

DIY projektek a házban - part 3

A hideg (a jövő hétre megint mínusz 20-at ígérnek), a sok hó (most kb. 40 centi and growing), meg az, hogy úgy nézek ki, mint Döbrögi egy kicsit bezárnak minket a házba. Ez az életformánktól is távol áll, no meg hosszú távon nem is egészséges, de próbáljuk a lehető legjobban kihasználni a bent töltött órákat, ezért az újabb DIY post.
1. Gyuri kiskertje
Ez még egy munka alatt levő projekt, de nagyon reméljük, hogy működni fog - Gyuri vett LED-es keltetőlámpát meg egy melegítőlámpát, és elhatároztuk, hogy a pincében kialakítunk egy kis korai kertet. A falai a tavaly Gyuriék laborjába hozott, és teljesen használhatatlan mikroszkóp dobozának elemeiből  (abból készült az ágyunk támlája is), plusz fényvisszaverő fóliából meg papírdobozokból vannak, és ültettünk bele rukolát, magyar paprikát, fűszernövényeket, retket és hagymaféléket. Nagyon izgi, reméljük lesz téli vitaminforrásunk a ház alatt, és ezeket még a mormi sem falja fel idő előtt.

2. Kolbászprojekt # 2
A sikereken felbuzdulva majdnem 6 kiló kolbászt csinálunk tegnap - az időt egy kicsit elmértük, ezért hajnali háromkor fejeztük be a töltést, de legalább rájöttünk, hogy hívják angolul az otthonihoz hasonló szalonnát (fura módon a legjobb ízű a jowl bacon, azaz pofaszalonna, ami otthon az ipari szalonna) és ma megindult a  füstölés, úgyhogy, ha minden jól megy, kolbászból egy ideig majd megint jól állunk. (Az első adagból persze van még, mivel én nem is ehetek belőle, de biztos, ami biztos, jól jön az utánpótlás :))

3. Kisszoba upgrade
A múltkori DIY-os postban ígértem mindenféle fejlesztéseket a kisszobában, a hétvégén végre összeszedetem magam, és mindent megcsináltam. Amiről nincs képem, az a kis forgó, amit a komód fölé készítettem, de most lusta vagyok lefotózni :), majd egyszer - azonban itt a többi dolog:

Az Ikea Rast komód átalakítását a mamámtól kapott takarós maci inspirálta :)

Lefestettem fehérre, majd kivágtam köröket ragasztós vinylből, és a fiókok előlapját Gyuri (én nem dolgozhatok spray festékkel most) lefújta kékre.

Így a pöttyök fehérek maradtak, e voila, kész a gyors átalakulás!

A Jézuska hozta kép és az első könyvespolc - a bal oldali könyv helyi szerzemény, az állatok farkáról szól, és szuper! :)

A kis beépített szekrény felőli ajtó felpimpelve.

Ikea Rusch, vicces csirkékkel

Üzenőtábla a másik ajtón,

és néhány lógós állatka.

Ennek nem tudtunk ellenállni, jelenleg popsitörlők vannak benne, de azt hiszem, elfogok csábulni a rókás párjára is :)

Hát, ennyi fért ebbe a hétvégébe. Most megyek, befejezem Nick Hornby-t, mindenkinek szép hetet innen az Északi-sarkról!

Csak kapkodom a fejem :)

Még mikor Tamás itt volt, vele beszélgettünk arról, hogy milyen furcsa, az itteniek mennyire csak szervezett formában szeretnek érintkezni egymással. Anno Peter Holland is panaszkodott erre a Notre Dame-os újságban, hogy itt sosem történik meg az, hogy a diákokkal, vagy a kollégákkal a nap végén az ember spontánul belül egy sörre valahova, és, hogy ez mennyire hiányzik neki Stratford és Cambridge után.  Gyuri tanszékén sincs soha olyan, hogy csak úgy összeüljenek az emberek, pedig ott vannak olyanok, akik elvileg PhD-s koruk óta barátok... Persze neki is furcsa ez München, meg nekem is Piliscsaba után, ahol semmi sem természetesebb, mint "csak úgy" beülni a kollégákkal egy sztrapacskára, vagy egy sörre a Pótkulcsba, pl. De nemcsak a munkahelyi viszonyokból hiányzik a spontaneitás, a baráti összejövetelek is gyakran megrendezett ágenda szerint alakulnak, itt van legjobb példának a MOPS, ami a helyi kisgyerekes anyukákat tömöríti, és amibe kazah barátom, Vera hívott el, aki egyébként persze nagyon más, mint az itteniek, és úgy általában nagyon jófej, úgyhogy az ő kedvéért járok én is.

A MOPS igazából olyan, mint az otthoni baba-mama körök, azzal a különbséggel, hogy, mint a legtöbb szervezet itt, természetesen templomokhoz kötődik, és természetesen szigorúan megrendezett. Emlékszem, Zitus barátnőmék is szerveztek maguknak Piliscsabán baba-mama kört, az azonos korú gyerekek mamáiból, meg Tamás is azt mesélte, hogy náluk is van egy - ez tök jó ötlet, hiszen az ember hasonló élethelyzetben lévő társaival találkozik, plusz még a gyerekek is szocializálódnak, hurrá. De otthon ez leginkább traccsparti, meg játszóház, itt pedig kötött napirendű összejövetel, ahol előadások vannak, tartani kell az időrendet, és el kell végezni az aznapi feladatokat, punktum. Erről már egyszer tettem is említést, de ma nem is e miatt kapkodtam a fejem a Mops-os anyukák között, hanem, mert rájöttem, hogy a midwesti anyatársadalom egy olyan kulturális közeg, aminek a megfejtéséhez gyakran egyáltalán nincs kulcsom.

Történt ugyanis, hogy ma nem volt előadó, az év első MOPS-találkozóján ugyanis hagyományosan spontán (azaz központilag irányított :)) játékkal köszöntik a vidám anyukák az új esztendőt. A játék teljesen rendben is volt, de mikor a kötetlen beszélgetés napirendi ponthoz értünk, semmihez nem tudtam hozzászólni :) Az az én saját gondom, hogy nem szeretek vásárolni, itt ez népi sport, minden óra vásárlási félóra, úgyhogy a "ki-mit vett leértékelve Karácsony másnapján, jövő Karácsonyra" téma számomra csak simán érdektelen volt. De, ami utána jött! Miért vettetek ranchet? Kérdezte Lorit a csoportvezető Sarah. Kiderült, hogy a grangeri anyukák között most ez az új trend - nagy ház helyett vesznek egy ranchet South Bend határában. Nem azért, mert lovakat szeretnének tartani, hanem mert... kapaszkodjatok meg... a ranchnek nagy a pincéje. Nem viccelek! Kiderült, hogy az asztal körül az elmúlt évben hárman költöztek ki egy ranchre, csak ezért - hogy nagy legyen a pincéjük. Percekig azt taglalták, hogy milyen jó, most a föld alatt elfér a TV szoba, és a házi tornaterem, meg a gyerekek játszószobája, ezért a fenti lakrészeket annyival könnyebb tisztán tartani. Und so weiter, und so fort.... phew... 

A délelőtt következő témája az volt, ki hol biztosítja a gyémánt ékszereit - nem viccelek, és nem hazudok. Ekkor már csak hüledezve ültem, és próbáltam szakértő képpel bólogatni. Nekem ugyanis még aranyékszerem sincs, nemhogy gyémánt - és nem is lesz. De a helyi viszonyokból már ki vagyok okosítva, úgyhogy csak kérdezzetek nyugodtan, és minden kérdésre válaszolok. Megtudtam, hogy itt elvárják a férjektől, hogy a 10-dik, vagy 15-dik házassági évfordulóra lecseréljék a feleség egyszerű jegygyűrűjét valami értékesebbre, illetve, hogy az eljegyzési gyűrűnek legalább fél karátosnak kell lennie. No meg, hogy a legokosabb külön biztosítani őket, azonban hasznos, ha a lakásbiztosításhoz is hozzáadjuk járulékként az ékszereinket, biztos, ami biztos alapon. 

Innen a kisgyerekek fülbelövési problémáira terelődött a szó (a legnagyobb gond az, hogy a mallban nem mindig a fül közepére teszik a lyukat, úgyhogy Kelsey azt javasolta, az anyukák mérjék ki otthon a fülcimpa közepét, és rajzolják be filccel), de igazából leléptem, mielőtt a téma kibontakozhatott volna. Majd igyekszem a hiányt később pótolni. :)

Az amerikai baby machine

Azt persze még nem tudjuk, milyen Amerikában szülni, és a catering szolgálattal összekötött magánszoba, meg a hiper-szuperül berendezett szülőszoba, a kórház, ahova nem nekünk kell bevinni a WC-papírt, az evőeszközt és a steril gézlapokat, mind sokkal csábítóbban hangzik, mint az egyes otthoni kórházakban uralkodó állapotok, de azért nekünk kiakad a kulturális Geiger-számlálónk egy-két amerikai dologtól, amik közül kettőt elmesélek, itt alant.

Az egyik az a nagyüzemi rémisztgetés: Mivel mindenki attól retteg, hogy beperlik, még egy nyavalyás textilpelenkát sem lehet megvenni a nélkül, hogy ne legyen hatalmas lángvörös betűkkel ráírva, hogy vigyázat, fulladást okozhat, valakinek a fejére eshet, ha fojtogatós gyilkosok kezébe kerül, fegyverré válik, stb.  - És most azt hiszitek, túlzok, de nem. A babakocsink kb. 20 oldalas használati útmutatójából 13 oldal csak a veszélyeket írja le, a további 7 azt, hogy hogyan kell összeszerelni. Ezen kívül még a kocsin is 18ezer helyen van rajta egy "vigyázat, halál, vége van, fejre esik" felirat, csak, hogy a kedves anyukának-apukának minden egyes alkalommal, ha a baba fölé hajol, kétezerre emelkedjen a pulzusa.

A legnyomasztóbb a kiságy és a pelenkázó összeszerelése volt - pedig azokat direkt az Ikea-ban vettük, merthogy ugye én Ikea-függő vagyok, no meg olcsó, de fából van, és csinos, nem olyan nagymamás-robusztus, mint minden amerikai darab, ami lehet, hogy aztán átszerelhető a gyerek 18 éves korában íróasztallá, de mi azt sem tudjuk, hol leszünk két év múlva, úgyhogy nekünk most ez is jó lesz. Szóval, nagy megilletődéssel kezdtünk hozzá az összeszerelésnek, de a végére mind a ketten kicsit feszültek lettünk,ugyanis, mindenhol, levakarhatatlanul, legalább 40-szer rá van írva a bútorokra, hogy halált okoznak. A gyermek megfullad, leesik, kitöri a nyakát, mindenképpen meghal, neki úgyis mindegy. Hihetetlen. Dühödten tépkedtük le a különböző ijesztgetéseket, és a gyönyörű-megható összeszereljük-a-kisfiúnk-ágyát rituálé végére mind a ketten kéz-láb remegve ültünk a nagyszobában.

Nem mintha meglepett volna a dolog, hiszen emlékszem, hogy anno Washingtonban is ki volt írva az alacsony cseresznyefa ágakra, hogy vigyázat, alacsony ágak:

nehogy valaki nekik menjen, és beperelje Washington várost, de azért ez mégiscsak egy kicsit sok. Nyugtassatok meg, hogy nem az Ikea őrült meg, csak az amerikai nyomásnak enged, és otthon nem ez a helyzet, mert komolyan megrendül a hitem az emberiség józanságában.

A másik eset: elmentünk a kórházba, ahol szülni fogok, szülés-előkészítő tanfolyamra.Az egész napos fejtágítás nagy része itt is ijesztgetés volt, de itt még megértem - inkább most mondják el a lehetséges veszélyeket, nehogy aztán apuka az izgalom hevében in situ kiverje a kedves doktor úr fogsorát, mondván, hogy erről nem volt szó. 

Mind Gyuri, mind én rosszul funkcionálunk kórházi környezetben, úgyhogy azért eltakartam a szemem, mikor premierplánban nézhettünk végig egy császármetszést, de igazából nem is ez volt zavaró - hanem az információátadás hihetetlenül amerikai módja. Már az előadás slidejait is valami cég készíthette, és felüdülésként néha "itt az ideje a nevetésnek" feliratú diákon kis vicces karikatúrákkal oldották két vákuumos szippantás között a hangulatot, de a mélypont az volt, hogy a férjeknek fel kellett venniük egy műmelleket és műterhes hasat imitáló babzsák kreációt, hogy átérezzék, milyen lehet terhesnek lenni. Phew.... Gyuri hosszas könyörgésemre, miszerint jobb ezen gyorsan túlesni, öt percig viselte a maskarát, és mondjuk jól járt, mert a srácnak, aki a végére maradt, még kis performanszot is elő kellett adnia. Mikor a szülőszobát mutatták be nekünk, imitálnia kellett egy szülést, műhányással, műfájásokkal, mindenfélével, miközben az előadást tartó nővérke infúziót vezetett bele, epidurálisan elérzékenyítette, és tartotta neki az ágytálat. Ezen kívül voltak "lazító gyakorlatok", amik során jeget kellett szorongatni (Zita barátnőm szerint, ha valaki azt hiszi, hogy a szülési fájások olyanok, mint egy pohár jég a kézben, az csalódni fog), meg "izgalmas" vetélkedők is. A végére annyira elfáradtunk, mintha megmásztuk volna az Everestet. 

Egy csomó ismerősünk irigyel minket, az itteni ellátásért, de tudjátok, mi a helyzet: ha a sok felesleges bohóckodás helyett kiállt volna egy orvos, és egy három órás előadás során elmondja azt a minimális információt, amit ez az egész napos jamboree tartalmazott, és nekünk közben nem kell majomnak öltözni, meg állelkesedni, én boldogabb lettem volna. 

Tudom, tudom, ásatag régimódi európai csökevény vagyok, akit már el kellett, hogy fújjon az idő szele, de ennyi idősen már nem nagyok fogok változni. Megyek is aludni szégyenemben :) Jóccakát!

Tegnap este...

....átmentünk szomszédolni a még megmaradt nagypocakú szomszédunkhoz, aki tényleg kb. 200 kiló, köszvénye van, és leszázalékolt munkanélküli, de afféle igazi south bendi arc - kamionsofőrködött, és fakivágáson dolgozott anno, aztán rákos lett és elvesztette a munkáját. Most havi 1400 dollárból él, ami azért nem sok, de nagyon vidám figura. Van egy csomó hobo kinézetű kukalakó haverja, akikkel,

ha süt a nap, előveszi az 1954-es veterán autóját, és fel-alá korzózik a környéken. Vagy elmegy Michiganbe horgásztúrákra. Esetleg óriási rönköket tüzel el az udvarán, rengeteg sör elfogyasztása közben.Viszont ő az egyedüli kedves szomszédunk, aki ránéz a házra, ha nem vagyunk itt, és mindig szól egy-két kedves szót hozzánk a kerítésen keresztül. 

Tegnap este átvittünk neki egy tálca sajtos rudat, meg egy üveg saját készítésű meggybort, és beszélgettünk egy kicsit, miközben gitár rockot hallgattunk, ami a bácsi egyedüli kedvence. És azt mesélte, hogy a 70-es években, amikor ő tinédzser volt, a környékünk volt South Bend hippy központja. Egy csomó háznál árultak füvet és még a helyi iskola falára is mindenféle marijuanás poénok voltak felfirkálva. Sőt, ha a rendőrök elkapták néha-néha, mikor részegen furikázta a haverjait, akkor is elintézték egy ejnye-bejnyével, és mehetett tovább. 

Szóval, ha a hajamban tollakkal, földet söprő indiánszoknyában és tarisznyával a vállamon állítok be majd haza májusban, ne csodálkozzatok - csak próbálom megidézni a hely szellemét :) 

Évforduló

Nekünk is nehéz elhinni, hogy eltelt egy év, de íme, 5-én ünnepeltük az első házassági évfordulónkat! Hoppá! 

Illetve az igazi ünneplés 7-én történt, mert 5-én a hókotrás elmaradása miatt nem tudtunk elmenni a város egyik legjobb éttermébe kirúgni a hámból. De 7-én is nagyon jó kis este volt, Gyuri megevett egy egész bölényt (that's his story and we're sticking to it), de még annyira éhes volt, hogy be tudott segíteni a Nutella-s cheesecake-be is, szerencsére. 

Ennek képével kíván mindenkinek jóccakát a blog szerzője, egy boldog pöffeszkedő családos.:)