Csak, hogy...

...ne kapjak újabb felháborodott emaileket Tőletek, hogy aszondja, 'Kit érdekelnek ezek a kisállatok, arról írj, hogy van a baba' :), írok arról is.

Jól van, jól vagyunk. Igazából nem azért nem kerülnek a blogra hosszú gyerek-témájú leírások, mert annyira ki vagyok fáradva, hogy nem jutok a géphez, mert szerencsére lassan, a hat héthez közeledve, tényleg kialakul a napirendünk. Bár kisfiúnk pocakja még most is hosszú kakiküzdelmeket okoz, azért az is kezd jobb lenni, és beállunk a kb. háromóránkénti evésre. Csak azért nem szerepelnek mindennapjaink mostanság olyan sűrűn a blogon, mert biztos vagyok benne, hogy a kakiharcok, vagy, hogy az a hír, hogy kisfiúnk elmosolyodott, vagy, hogy megfogta a csörgőjét, úgyhogy most már biztos, hogy zseni és Nobel-díjas lesz nem érdekelnek Titeket. Ígérem, ha valami falatrengető izgalmasság történik, azt megírom.

That said, azért nagyon boldogak vagyunk ám! A kisfiúnk hihetetlenül cuki, és minden nappal nyitottabbnak tűnik a külvilágra, úgyhogy nagyon izgalmas figyelni napra nap. Most már néha sétálni is el tudunk menni, mert bár ma újfent 15 centi hó esett, talán ide is elérnek a plusz fokok, és (le sem merem írni), egyszer tavasz lesz errefelé is. Sőt, tegnap, igazi amerikanizált anyukaként betoltam az egyetemi Starbucks-ba a babakocsit, és ittam, hat hét óta először egy koffeinmentes, ámde azért kávéízű kávét!

Még valamit le akartam írni - ez a blog azért született 2007-ben, mert életemben először, a Notre Dame-on hihetetlenül magányos voltam, és kellett valami, amivel kapaszkodtam az otthoni világba, egy kis outlet, egy fórum, ahol az egész napi csend után ki tudtam mondani, ami a szívemet nyomta. Aztán persze a sors fura fintoraként visszakerültem ide, és szerencsére nem vagyok magányos, sőt! Azonban mikor megszületett a kisfiúnk, először éreztem újra, éreztük újra a magányt, immár hármasban - kicsit máshogy persze. Kathleen Dubs szokta mondogatni, és igaza volt, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. És itt most nem segítségre gondolok, bár ezennel megemelem virtuális kalapom az összes gyereküket egyedül nevelő szülő előtt, hanem arra, hogy a család, a nagyobb család, a barátok, a munkatársak, az a bizonyos "falu", amit kialakítottunk otthon magunknak, hogy boldogok legyünk, az most, hogy mi még igazibb család lettünk, még jobban hiányzik. És persze megmutatjuk a babát a nagyszülőknek skype-on, de azért ez nem az igazi...

Úgyhogy nagyon várjuk, hogy május végén hazamenjünk, no meg ezennel szeretnék mindenkit az ideutazásra ösztönözni újfent! A nyár itt csodálatos, mi meg mindig azok vagyunk, úgyhogy ne habozzatok, csomagoljatok! Uff!