The Great Wide Open

2007-ben választottam a Tom Petty szám címét a blog mottójául, mert hiszen Amerika maga a Great Wide Open. Most rá kell döbbennem, hogy az ember léptékei eléggé megváltoznak egy csecsemővel. Mivel itt folyamatosan mínusz 10 fok alatti a hőmérséklet, és ebben még finn barátaink sem ajánlják a sétát, a kórházon és a rendelőintézeten kívül sehova nem jutottam el kb. az elmúlt hónapban. Úgyhogy izgatottan vártam a hétvégére beígért plusz fokokat, amik talán elhozzák a várva várt kalandot is - és lőn! Szombaton családostul elmentünk a Meijer-be, ami a helyi Tesco, vasárnap pedig 20 percet sétáltunk a környékünkön a szikrázó napsütésben. Ez utóbbi esemény meglehetősen eseménytelenül telt, szerencsére, de a Meijer-es látogatásról írok egy kicsit.

Kisfiúnk átaludta az egészet, de mi Gyurival meglepődve csodálkoztunk rá arra, hogy a szombat délután egészen durva demográfiai szeletet vonz a szupermarketbe. Eddig ezt nem láttuk, mert a hétvégét próbáltuk nem vásárlással tölteni, bár a tömegből ítélve elég sok embernek itt ez a szombati program. De jesszusom, milyen emberek voltak - egy csomó látványosan alkoholista lepattant, néhány futóbolond kinézetű (pl. egy néni, akinek a haja takarta az arcát, de annak tetejére még feltett egy kék napszemüveget is), és egy rakat olyan arc, aki nem öltözik fel az utcára, csak a pizsamára rádob egy pufi dzsekit, és már kész is. Eddig azt hittük, hogy a legdurvább hely a helyi postahivatal, ami mindig tele van mackónadrágos, SZTK szemüveges magukban motyogó szerencsétlenekkel, de azért a szombati Meijer sem marad el mögötte. Egy ilyen szociotúra után az ember megérti, mi szítja az egyetem és a város közti áthidalhatatlan ellentétet - a társadalmi különbség a Grangerben lakó egyetemi emberek, és a Meijer szombati közönsége között tényleg áthidalhatatlanul nagynak tűnik. Szerencsére én keselyű-sas-sólyom anyaként senkit nem engedtem a babakocsi közelébe, kisfiúnkat azt hiszem, meg kell még kímélni a south bendi valóságtól.

Máskülönben jól vagyunk - kisfiúnk anyagcsere körül forgó világa irodalmi magasságokba ragad minket: Gyuri folyamatosan mondja a kakimeséket, amiknek nemcsak 16. Trotyakosz Antilaxativusz, a gonosz kaki a szereplője, aki császárrá akarta koronáztatni magát , de amelyek értékes megállapításokat tesznek a Zen és a kakilás kapcsolatáról is. Én pedig minden nap újabb indulóritmusban írt versekkel állok elő, amik azt a témát variálják, hogy: kisfiam, ne aludj, hanem egyél - kisfiam, ne sírj, hanem aludj. Pár hónap, és összejön egy kötet, és világhírű írókként térünk majd haza.

A nyájas olvasótól pedig egy dolgot kérek - mindenféle vajákolásokkal és mágiákkal érje el, hogy nálunk megszűnjön végre az egész hétre ígért mínusz 15, és én újra kijuthassak a házból. Köszönettel, ww. 

Oposszum

Február 15-én leszedtük a karácsonyfát :) Nem siettük el, de szerettük volna, hogy a fiúnk is "lássa" még, meg a szívünkhöz nőtt, úgyhogy nehéz volt megválni tőle. A terv az, hogy majd a nyáron madáretetőt csinálunk a fájából - már, ha lesz egyáltalán idén nyár, sóhaj, sóhaj. Miközben szedegettük le a díszeket, egyszer csak kinézek az ablakon, és mit látok: egy oposszumot! Fényes nappal! Biztos a napsütés csalogatta ki, vagy talán az éhség, mert elvileg éjszakai állat. Még arról nevezetes, hogy Észak-Amerika egyetlen erszényese, és, hogy az idők kezdete óta nem változott a génállománya, egyike a legősibb állatkáknak. 

Mint kiderült, a teraszunk alatt lakik, legalábbis oda húzódott be a photo session végén. 

Gülüszemű kicsi szőrös állat.

Sajnos nem él sokáig, csak úgy két évig,

és mivel csupasz a farka, a lába meg a füle,

kész csoda, hogy kibírja az indiánai telet.

Igazán örülünk, hogy egy újabb állatkával gyarapodott mini-állatkertünk, és alig várjuk, hogy a kisfiúnk végre akkora legyen, hogy neki mutogathassuk a mókuskákat, mosómacikat, harkályokat és kardinálisokat az ablakból. 

Apropó, ha már témánál vagyunk: ha bármelyik olvasónk ismer olyan trükköket, amivel egy hasfájós kéthetest el lehet altatni, ne hezitáljon, írjon nekünk azonnal - és ez most nem vicc. Köszönettel, egy igen nyúzott, és némileg kétségbeesett anyuka. 

Jég

Mikor ezeket a sorokat írom, újfent zuhog a hó - bár holnapra négy fokot ígérnek, egyelőre úgy néz ki, a tél nem engedi South Bendet a fogságából. A hétvégén Gyuri készítette az alábbi képeket, amik megmutatják, hogy egyesek által mézeskalács házikóként aposztrofált kis házunk kb. folyamatosan az utcát fűti. Ami persze dühítő, mert a mi pénztárcánk látja a kárát, de legalább gyönyörű jégcsapok nőnek a házra. A legviccesebb az, hogy miattuk a konyhából nyíló ajtót már nem is lehet kinyitni, mert az olvadó csöppek az ajtó elé fagyva több centis jégpáncéllal zárják el az ajtó útját, de hát a szépség ugye ritkán társul praktikummal :) Íme a jégcsapok, jó nézegetést: 

egész kertünk hó alatt van,

csakúgy, mint az utcánk

jég cseppkő

Levelet kaptam, life!

Ma kéthetes kisfiúnk két napja megkapta élete első, neki címzett levelét. Amerikai állampolgárként (hoppá!) kipostázták a társadalombiztosítási kártyáját. Ezzel lehet az USA-ban munkát vállalni, úgyhogy megnyugodtam, van, ki eltartsa öreg szüleit. :)

Tegnap pedig a kórházi nővérkéktől kaptunk levelet, nagyon helyes dolog tőlük - mivel egy kicsit tovább élveztük a vendégszeretetüket, mint szokásos, a végén kaptak tőlünk egy kis csokit, mert tényleg igen jófejek voltak. És most megköszönték, minden nővérke írt külön, akivel többet találkoztunk.


Mindennapjaink jellemzésére pedig hadd idézzem Gyurit (az idősebbiket), aki tegnap reggel ezzel a bon mot-val búcsúzott tőlem munkába indulván: "Gyermekünk születése a nagy egalizátor az életünkben, mely rádöbbent, hogy nem Kant, Shakespeare, vagy a mérnöki tudományok körül forog a világ, hanem az anyagcsere körül." No comments :)

Vita Nuova

Kedves Mindenki!

Január 30-án megszületett a kisfiúnk, majd igyekszem postolni rendszeresen, de most egy kicsit kevesebb időnk van :)))

Közben itt nem enged szorításából a tél, de igazi idill, ahogy be vagyunk havazva egy világ végi kicsi házban, együtt, a mini családommal, Papa sört főz, Mama szoptat és oldalast készít vacsorára, Baba pedig eszik, kakil, alszik.

Persze most igazán, cudarul nagyon szeretnénk otthon lenni, de hát...

Azért azt elmesélem, hogy az itteni kórházban tényleg étlapról lehetett rendelni a kaját, de nehogy ezért kivándoroljatok, úgy éreztük magunkat, mint a Nagy Levin Igoriban - jó dolgokat főztek rosszul, akkor már inkább édesanyám rántott husija az otthoni kórházban!

Mást nagyon nem észleltünk, a kórház itt is cudar dolog, alig vártuk, hogy hazaérjünk, és most örvendezünk, hogy nahát, hárman vagyunk.

Sziasztok, ww.