Hójelentés

Jelentem, itt még mindig sok a hó :) Kb. másfél méter, és nem nagyon hagyja abba az esést. Tegnap elmentünk, megnéztük az Egyetem Múzeumában a Dürer kiállítást, meg sétáltunk egyet a campuson:

ez a kép a parkolóban készült, Gyuri mögött a kis hegy az eltakarított hó mennyiségét mutatja.

Ezek pedig már ma reggel készültek, miközben sűrűn hullt a hó. Tessék a kiálló tereptárgyakhoz viszonyítani a hó szintjét - néhol felbukkan egy-egy kuka,  postaláda vagy madáretető a háttérben, ami mutatja, milyen magasan áll a fehérség mindenütt.

Ugyanez napsütésben :)

Egyébként nagyon szép, csak a sok kisállatért izgulunk, akiket ugyan etetünk, de nem tudjuk, hányan vészelik át pl. a ma estére ígért mínusz 27 fokot... :((
Amíg a fűtésünk működik, miattunk ne tessenek aggódni, a múlt héten két vendégség is volt nálunk, úgyhogy a hűtőnk is tele finom maradékokkal. Sőt, biztos, ami biztos alapon mindjárt sütök egy kis finom francia diós-mákos tortát is, csak, hogy nehogy éhen maradjunk. Sziasztok!

u.i.: Most jött a hivatalos értesítés, St. Joseph County kihirdette a  "weather state of emergency"-t, úgyhogy most másfél napra újra leáll itt az élet. Lehet, hogy a végén tényleg motoros/husky-s szánnal megyünk majd a kórházba? :)))

DIY projektek a házban - part 3

A hideg (a jövő hétre megint mínusz 20-at ígérnek), a sok hó (most kb. 40 centi and growing), meg az, hogy úgy nézek ki, mint Döbrögi egy kicsit bezárnak minket a házba. Ez az életformánktól is távol áll, no meg hosszú távon nem is egészséges, de próbáljuk a lehető legjobban kihasználni a bent töltött órákat, ezért az újabb DIY post.
1. Gyuri kiskertje
Ez még egy munka alatt levő projekt, de nagyon reméljük, hogy működni fog - Gyuri vett LED-es keltetőlámpát meg egy melegítőlámpát, és elhatároztuk, hogy a pincében kialakítunk egy kis korai kertet. A falai a tavaly Gyuriék laborjába hozott, és teljesen használhatatlan mikroszkóp dobozának elemeiből  (abból készült az ágyunk támlája is), plusz fényvisszaverő fóliából meg papírdobozokból vannak, és ültettünk bele rukolát, magyar paprikát, fűszernövényeket, retket és hagymaféléket. Nagyon izgi, reméljük lesz téli vitaminforrásunk a ház alatt, és ezeket még a mormi sem falja fel idő előtt.

2. Kolbászprojekt # 2
A sikereken felbuzdulva majdnem 6 kiló kolbászt csinálunk tegnap - az időt egy kicsit elmértük, ezért hajnali háromkor fejeztük be a töltést, de legalább rájöttünk, hogy hívják angolul az otthonihoz hasonló szalonnát (fura módon a legjobb ízű a jowl bacon, azaz pofaszalonna, ami otthon az ipari szalonna) és ma megindult a  füstölés, úgyhogy, ha minden jól megy, kolbászból egy ideig majd megint jól állunk. (Az első adagból persze van még, mivel én nem is ehetek belőle, de biztos, ami biztos, jól jön az utánpótlás :))

3. Kisszoba upgrade
A múltkori DIY-os postban ígértem mindenféle fejlesztéseket a kisszobában, a hétvégén végre összeszedetem magam, és mindent megcsináltam. Amiről nincs képem, az a kis forgó, amit a komód fölé készítettem, de most lusta vagyok lefotózni :), majd egyszer - azonban itt a többi dolog:

Az Ikea Rast komód átalakítását a mamámtól kapott takarós maci inspirálta :)

Lefestettem fehérre, majd kivágtam köröket ragasztós vinylből, és a fiókok előlapját Gyuri (én nem dolgozhatok spray festékkel most) lefújta kékre.

Így a pöttyök fehérek maradtak, e voila, kész a gyors átalakulás!

A Jézuska hozta kép és az első könyvespolc - a bal oldali könyv helyi szerzemény, az állatok farkáról szól, és szuper! :)

A kis beépített szekrény felőli ajtó felpimpelve.

Ikea Rusch, vicces csirkékkel

Üzenőtábla a másik ajtón,

és néhány lógós állatka.

Ennek nem tudtunk ellenállni, jelenleg popsitörlők vannak benne, de azt hiszem, elfogok csábulni a rókás párjára is :)

Hát, ennyi fért ebbe a hétvégébe. Most megyek, befejezem Nick Hornby-t, mindenkinek szép hetet innen az Északi-sarkról!

Csak kapkodom a fejem :)

Még mikor Tamás itt volt, vele beszélgettünk arról, hogy milyen furcsa, az itteniek mennyire csak szervezett formában szeretnek érintkezni egymással. Anno Peter Holland is panaszkodott erre a Notre Dame-os újságban, hogy itt sosem történik meg az, hogy a diákokkal, vagy a kollégákkal a nap végén az ember spontánul belül egy sörre valahova, és, hogy ez mennyire hiányzik neki Stratford és Cambridge után.  Gyuri tanszékén sincs soha olyan, hogy csak úgy összeüljenek az emberek, pedig ott vannak olyanok, akik elvileg PhD-s koruk óta barátok... Persze neki is furcsa ez München, meg nekem is Piliscsaba után, ahol semmi sem természetesebb, mint "csak úgy" beülni a kollégákkal egy sztrapacskára, vagy egy sörre a Pótkulcsba, pl. De nemcsak a munkahelyi viszonyokból hiányzik a spontaneitás, a baráti összejövetelek is gyakran megrendezett ágenda szerint alakulnak, itt van legjobb példának a MOPS, ami a helyi kisgyerekes anyukákat tömöríti, és amibe kazah barátom, Vera hívott el, aki egyébként persze nagyon más, mint az itteniek, és úgy általában nagyon jófej, úgyhogy az ő kedvéért járok én is.

A MOPS igazából olyan, mint az otthoni baba-mama körök, azzal a különbséggel, hogy, mint a legtöbb szervezet itt, természetesen templomokhoz kötődik, és természetesen szigorúan megrendezett. Emlékszem, Zitus barátnőmék is szerveztek maguknak Piliscsabán baba-mama kört, az azonos korú gyerekek mamáiból, meg Tamás is azt mesélte, hogy náluk is van egy - ez tök jó ötlet, hiszen az ember hasonló élethelyzetben lévő társaival találkozik, plusz még a gyerekek is szocializálódnak, hurrá. De otthon ez leginkább traccsparti, meg játszóház, itt pedig kötött napirendű összejövetel, ahol előadások vannak, tartani kell az időrendet, és el kell végezni az aznapi feladatokat, punktum. Erről már egyszer tettem is említést, de ma nem is e miatt kapkodtam a fejem a Mops-os anyukák között, hanem, mert rájöttem, hogy a midwesti anyatársadalom egy olyan kulturális közeg, aminek a megfejtéséhez gyakran egyáltalán nincs kulcsom.

Történt ugyanis, hogy ma nem volt előadó, az év első MOPS-találkozóján ugyanis hagyományosan spontán (azaz központilag irányított :)) játékkal köszöntik a vidám anyukák az új esztendőt. A játék teljesen rendben is volt, de mikor a kötetlen beszélgetés napirendi ponthoz értünk, semmihez nem tudtam hozzászólni :) Az az én saját gondom, hogy nem szeretek vásárolni, itt ez népi sport, minden óra vásárlási félóra, úgyhogy a "ki-mit vett leértékelve Karácsony másnapján, jövő Karácsonyra" téma számomra csak simán érdektelen volt. De, ami utána jött! Miért vettetek ranchet? Kérdezte Lorit a csoportvezető Sarah. Kiderült, hogy a grangeri anyukák között most ez az új trend - nagy ház helyett vesznek egy ranchet South Bend határában. Nem azért, mert lovakat szeretnének tartani, hanem mert... kapaszkodjatok meg... a ranchnek nagy a pincéje. Nem viccelek! Kiderült, hogy az asztal körül az elmúlt évben hárman költöztek ki egy ranchre, csak ezért - hogy nagy legyen a pincéjük. Percekig azt taglalták, hogy milyen jó, most a föld alatt elfér a TV szoba, és a házi tornaterem, meg a gyerekek játszószobája, ezért a fenti lakrészeket annyival könnyebb tisztán tartani. Und so weiter, und so fort.... phew... 

A délelőtt következő témája az volt, ki hol biztosítja a gyémánt ékszereit - nem viccelek, és nem hazudok. Ekkor már csak hüledezve ültem, és próbáltam szakértő képpel bólogatni. Nekem ugyanis még aranyékszerem sincs, nemhogy gyémánt - és nem is lesz. De a helyi viszonyokból már ki vagyok okosítva, úgyhogy csak kérdezzetek nyugodtan, és minden kérdésre válaszolok. Megtudtam, hogy itt elvárják a férjektől, hogy a 10-dik, vagy 15-dik házassági évfordulóra lecseréljék a feleség egyszerű jegygyűrűjét valami értékesebbre, illetve, hogy az eljegyzési gyűrűnek legalább fél karátosnak kell lennie. No meg, hogy a legokosabb külön biztosítani őket, azonban hasznos, ha a lakásbiztosításhoz is hozzáadjuk járulékként az ékszereinket, biztos, ami biztos alapon. 

Innen a kisgyerekek fülbelövési problémáira terelődött a szó (a legnagyobb gond az, hogy a mallban nem mindig a fül közepére teszik a lyukat, úgyhogy Kelsey azt javasolta, az anyukák mérjék ki otthon a fülcimpa közepét, és rajzolják be filccel), de igazából leléptem, mielőtt a téma kibontakozhatott volna. Majd igyekszem a hiányt később pótolni. :)

Az amerikai baby machine

Azt persze még nem tudjuk, milyen Amerikában szülni, és a catering szolgálattal összekötött magánszoba, meg a hiper-szuperül berendezett szülőszoba, a kórház, ahova nem nekünk kell bevinni a WC-papírt, az evőeszközt és a steril gézlapokat, mind sokkal csábítóbban hangzik, mint az egyes otthoni kórházakban uralkodó állapotok, de azért nekünk kiakad a kulturális Geiger-számlálónk egy-két amerikai dologtól, amik közül kettőt elmesélek, itt alant.

Az egyik az a nagyüzemi rémisztgetés: Mivel mindenki attól retteg, hogy beperlik, még egy nyavalyás textilpelenkát sem lehet megvenni a nélkül, hogy ne legyen hatalmas lángvörös betűkkel ráírva, hogy vigyázat, fulladást okozhat, valakinek a fejére eshet, ha fojtogatós gyilkosok kezébe kerül, fegyverré válik, stb.  - És most azt hiszitek, túlzok, de nem. A babakocsink kb. 20 oldalas használati útmutatójából 13 oldal csak a veszélyeket írja le, a további 7 azt, hogy hogyan kell összeszerelni. Ezen kívül még a kocsin is 18ezer helyen van rajta egy "vigyázat, halál, vége van, fejre esik" felirat, csak, hogy a kedves anyukának-apukának minden egyes alkalommal, ha a baba fölé hajol, kétezerre emelkedjen a pulzusa.

A legnyomasztóbb a kiságy és a pelenkázó összeszerelése volt - pedig azokat direkt az Ikea-ban vettük, merthogy ugye én Ikea-függő vagyok, no meg olcsó, de fából van, és csinos, nem olyan nagymamás-robusztus, mint minden amerikai darab, ami lehet, hogy aztán átszerelhető a gyerek 18 éves korában íróasztallá, de mi azt sem tudjuk, hol leszünk két év múlva, úgyhogy nekünk most ez is jó lesz. Szóval, nagy megilletődéssel kezdtünk hozzá az összeszerelésnek, de a végére mind a ketten kicsit feszültek lettünk,ugyanis, mindenhol, levakarhatatlanul, legalább 40-szer rá van írva a bútorokra, hogy halált okoznak. A gyermek megfullad, leesik, kitöri a nyakát, mindenképpen meghal, neki úgyis mindegy. Hihetetlen. Dühödten tépkedtük le a különböző ijesztgetéseket, és a gyönyörű-megható összeszereljük-a-kisfiúnk-ágyát rituálé végére mind a ketten kéz-láb remegve ültünk a nagyszobában.

Nem mintha meglepett volna a dolog, hiszen emlékszem, hogy anno Washingtonban is ki volt írva az alacsony cseresznyefa ágakra, hogy vigyázat, alacsony ágak:

nehogy valaki nekik menjen, és beperelje Washington várost, de azért ez mégiscsak egy kicsit sok. Nyugtassatok meg, hogy nem az Ikea őrült meg, csak az amerikai nyomásnak enged, és otthon nem ez a helyzet, mert komolyan megrendül a hitem az emberiség józanságában.

A másik eset: elmentünk a kórházba, ahol szülni fogok, szülés-előkészítő tanfolyamra.Az egész napos fejtágítás nagy része itt is ijesztgetés volt, de itt még megértem - inkább most mondják el a lehetséges veszélyeket, nehogy aztán apuka az izgalom hevében in situ kiverje a kedves doktor úr fogsorát, mondván, hogy erről nem volt szó. 

Mind Gyuri, mind én rosszul funkcionálunk kórházi környezetben, úgyhogy azért eltakartam a szemem, mikor premierplánban nézhettünk végig egy császármetszést, de igazából nem is ez volt zavaró - hanem az információátadás hihetetlenül amerikai módja. Már az előadás slidejait is valami cég készíthette, és felüdülésként néha "itt az ideje a nevetésnek" feliratú diákon kis vicces karikatúrákkal oldották két vákuumos szippantás között a hangulatot, de a mélypont az volt, hogy a férjeknek fel kellett venniük egy műmelleket és műterhes hasat imitáló babzsák kreációt, hogy átérezzék, milyen lehet terhesnek lenni. Phew.... Gyuri hosszas könyörgésemre, miszerint jobb ezen gyorsan túlesni, öt percig viselte a maskarát, és mondjuk jól járt, mert a srácnak, aki a végére maradt, még kis performanszot is elő kellett adnia. Mikor a szülőszobát mutatták be nekünk, imitálnia kellett egy szülést, műhányással, műfájásokkal, mindenfélével, miközben az előadást tartó nővérke infúziót vezetett bele, epidurálisan elérzékenyítette, és tartotta neki az ágytálat. Ezen kívül voltak "lazító gyakorlatok", amik során jeget kellett szorongatni (Zita barátnőm szerint, ha valaki azt hiszi, hogy a szülési fájások olyanok, mint egy pohár jég a kézben, az csalódni fog), meg "izgalmas" vetélkedők is. A végére annyira elfáradtunk, mintha megmásztuk volna az Everestet. 

Egy csomó ismerősünk irigyel minket, az itteni ellátásért, de tudjátok, mi a helyzet: ha a sok felesleges bohóckodás helyett kiállt volna egy orvos, és egy három órás előadás során elmondja azt a minimális információt, amit ez az egész napos jamboree tartalmazott, és nekünk közben nem kell majomnak öltözni, meg állelkesedni, én boldogabb lettem volna. 

Tudom, tudom, ásatag régimódi európai csökevény vagyok, akit már el kellett, hogy fújjon az idő szele, de ennyi idősen már nem nagyok fogok változni. Megyek is aludni szégyenemben :) Jóccakát!

Tegnap este...

....átmentünk szomszédolni a még megmaradt nagypocakú szomszédunkhoz, aki tényleg kb. 200 kiló, köszvénye van, és leszázalékolt munkanélküli, de afféle igazi south bendi arc - kamionsofőrködött, és fakivágáson dolgozott anno, aztán rákos lett és elvesztette a munkáját. Most havi 1400 dollárból él, ami azért nem sok, de nagyon vidám figura. Van egy csomó hobo kinézetű kukalakó haverja, akikkel,

ha süt a nap, előveszi az 1954-es veterán autóját, és fel-alá korzózik a környéken. Vagy elmegy Michiganbe horgásztúrákra. Esetleg óriási rönköket tüzel el az udvarán, rengeteg sör elfogyasztása közben.Viszont ő az egyedüli kedves szomszédunk, aki ránéz a házra, ha nem vagyunk itt, és mindig szól egy-két kedves szót hozzánk a kerítésen keresztül. 

Tegnap este átvittünk neki egy tálca sajtos rudat, meg egy üveg saját készítésű meggybort, és beszélgettünk egy kicsit, miközben gitár rockot hallgattunk, ami a bácsi egyedüli kedvence. És azt mesélte, hogy a 70-es években, amikor ő tinédzser volt, a környékünk volt South Bend hippy központja. Egy csomó háznál árultak füvet és még a helyi iskola falára is mindenféle marijuanás poénok voltak felfirkálva. Sőt, ha a rendőrök elkapták néha-néha, mikor részegen furikázta a haverjait, akkor is elintézték egy ejnye-bejnyével, és mehetett tovább. 

Szóval, ha a hajamban tollakkal, földet söprő indiánszoknyában és tarisznyával a vállamon állítok be majd haza májusban, ne csodálkozzatok - csak próbálom megidézni a hely szellemét :) 

Évforduló

Nekünk is nehéz elhinni, hogy eltelt egy év, de íme, 5-én ünnepeltük az első házassági évfordulónkat! Hoppá! 

Illetve az igazi ünneplés 7-én történt, mert 5-én a hókotrás elmaradása miatt nem tudtunk elmenni a város egyik legjobb éttermébe kirúgni a hámból. De 7-én is nagyon jó kis este volt, Gyuri megevett egy egész bölényt (that's his story and we're sticking to it), de még annyira éhes volt, hogy be tudott segíteni a Nutella-s cheesecake-be is, szerencsére. 

Ennek képével kíván mindenkinek jóccakát a blog szerzője, egy boldog pöffeszkedő családos.:)

Hóóóóóóóóóóóó

Mindenkitől hallom, hogy otthon is mi vagyunk a címlapon - azaz az idei amerikai tél. Juhúú! Benne leszünk a TV-ben! 

A tények a következőek - tényleg hideg van, és tényleg sok a hó. :) És ez itt tényleg egy csomó helyen káoszt okoz. Minálunk kevésbé, mert itt általános dolog, hogy a tél cudar - elég, ha megnézegetitek a 2007-es posztjaimat, én is mindig ezen nyavalyogtam, no meg azért, mert itt fegyelmezettek az emberek, és, ha a TV azt mondja, hogy ne tessenek kimenni az utcára, akkor nem is mennek. De tényleg - két napra kb. leállt az egész város, parancsszóra. Mi pedig a következőket csináltuk: 

Először, és legfontosabban

hóembert építettünk :)

Aztán, amikor megjött a hó, de még nem volt nagyon hideg

elmentünk sétálni a behavazott Campusra.

Fontos megállapításokat tettünk,

és minden benyomást képileg rögzítettünk.

Mert itt a téma az utcán hever.

Aztán a hó elől bemenekültünk a Gyuri irodájába,

ami a múlt héten új bejáratot kapott - ez eddig a raktár bejárata volt. Tettünk róla, hogy minden információ helyesen szerepeljen a névtáblán, mert ami jár, az jár. :)

Aztán hazafelé beugrottunk tejért meg kenyérért - az egész bolt csak arról beszélt, hogy juj, most aztán jön a világvége, és lezárják az egész várost. Mi viszont csak azt láttuk, hogy bár minden midwesti redneck a terepjárójára szerelt hólapáttal szaladgál, eszük ágában sincs letolni a havat az útról, csak vagánykodnak. Sőt, Indiana állam hivatalos hókotrói is teljes sebességgel száguldottak végig a főúton, és nem tették le a hókotró lapátokat az útra. Úgyhogy nem is csoda, hogy az utcánk sarkán el is akadtunk a hóban, végül az egyik  szomszéd segítségével jutottunk el haza. A nagyhasú szomszédunk azzal fogadott, hogy juhúúú, behavaztunk, de nagy erőkkel dolgoznak a város gépei a főutak megtisztításán - kérdeztük, hogy honnan tudja, mert mi aztán nem láttunk senkit ilyet tenni - mondta, hogy a TV-ből. Mi csak kajánul kacagtunk, majd elláttuk némi házi sörrel, ne kelljen szegénynek nélkülöznie a nagy hóban.
Másnapra aztán, ígéret szerint, megérkezett a hideg.

Ahogy a TV parancsolta, senki se ment ki a házából.

Az általunk szorgosan etetett verebek vidáman napoztak a mínusz 28 fokban,

az ablakon pedig vidáman virultak a jégvirágok.

Ez a kis házunk behavazva,

ez pedig azt ábrázolja, hogy tegnap már havat is takarítottak az utcánkban.

Bár az Egyetem bezárt, Gyuri hősiesen bement, mert holnap cikkleadási határideje van.

Rajta kívül csak egy őrült futó (!) kolbászolt arra.

És íme, a bizonyíték, tényleg alaszkai hidegek vannak nálunk.

De minden olyan gyönyörű, hogy nagyon nem is bánjuk.

Úgyhogy ti se aggódjatok,

igyekszünk nem megfagyni.