April 20, 2014

Szentimentális húsvéti post

Mikor gyerekek voltunk, a tesóm mindig utálta, hogy Mikuláskor és Húsvétkor már hajnalban fent viribeltem, hogy ébresztő, ébresztő, nézzük meg, mit hozott a Mikulás/Nyuszika! Idén, mivel nem eszem csokit (hosszú történet...), tudom, hogy nekem nem hoz semmit a Nyuszi, mégis fent voltam már 7-kor, mert kisfiúnk ébresztett. A papája mélyen aludt még, mert szegény (már megint) hajnalig dolgozott, úgyhogy csak kettesben üdvözöltük a Húsvét reggelt. 
Itthon már minden húsvéti díszben pompázik - a tavalyi díszek mellé végre elkészült a tojástartókból csinált virágkoszorú:
 

sőt van mellé néhány ablakdísz is :)
Megsültek a húsvéti muffinok,


és az immár hagyományos nyuszizsemlék is.

Mindenhol nyuszik ugrálnak :)
és idén először kinyíltak a jácintjaim és

a nárciszaim is.

Bár mi még az autóra nem szereltünk nyuszifüleket, mint ez a jóember,
de tegnap voltunk Mops-os tojás vadászaton családilag,

és barkát is vettünk a piacon, ahogy illik.
Kisfiúnkkal kettesben díszítettük a húsvéti reggelizőasztalt, én sürögtem-forogtam, ő pedig a hordozható kisszékében gügyögött-mosolygott mellettem. Aztán, mikor láttam, hogy kezd leragadni a szeme, átvittem a hálószobába az ágyába, ahol mosolyogva elaludt. Én meg csak álltam, néztem a papáját, meg őt, és arra gondoltam, hogy én tényleg nem tudtam, hogy ez ilyen jó lesz. Ezzel a szentimentális gondolattal kívánok mindenkinek nagyon boldog Húsvétot! Sziasztok!

April 16, 2014

Kakokrácia

Mindig, amikor azt hisszük, hogy elértünk valamit, újabb kudarcot vallunk. Ez nem egy általános életbölcselet akar lenni, hanem a kakival folytatott küzdelmünk rövid krónikája. A második hónap végére azt hittük, magunk mögött hagyjuk azokat a napokat, amik kisfiúnk pocakja és széklete körül forogtak, ámde tegnap éjszaka, hosszú idő óta először újra előkerült a hasfájás, aminek következtében aludni alig aludtunk, és igen nyűgösen ébredtünk.
Persze nem szeretném azt állítani, hogy a kakokrácia napjai csupán szenvedést hoztak - nyelvünk varázslatosan gazdagodott: "Hol vagytok?"- kérdezte Gyuri pl., mikor hazaért, és én gyakran válaszoltam, hogy: "A kakilátónál.", ami alatt a pelenkázót kell érteni, kisfiúnk kedvenc nézegetős pontját. Vagy felriadhattunk az éjszaka közepén, kérdvén: felsírt-e Kisgyuri, vagy csak kakiáltott - azaz hangosan küzd a kakival. És így tovább...
Azonban az ilyen nyelvi örömök nem feledtethetik velünk azt, hogy tegnap éjszaka csatát vesztettünk. Végső elkeseredésünkben, és az vesse ránk az első követ, aki nem élt már át hasonló megpróbáltatásokat, a fekete mágiához, azaz a voodoo-hoz folyamodtunk. Gyuri hozott egy tűhegyes fogpiszkálót, amivel rituálisan átszúrtuk kisfiúnk levetett pelenkáját, miközben én azt mormoltam: die, kaki, die!
Extreme times require extreme measures :))))

April 12, 2014

Then and now

Ez a legelső közös képünk:
2011 július harmadikán készült, az első nyáron, mikor kijöttem Gyurihoz, a Campuson, a tó mellett. Alig telt el két és fél év, és kb. ugyanazon a helyen egy hete egy kedves kínai srác ezt a fotót készítette rólunk: 
Azon kívül, hogy hipercool a bőrdzsekink, ki gondolta volna? :)))


Tavaszodik

Jelenleg, hihetetlen módon, de már nálunk is 15 fok van. Sőt, még a nap is süt. Tegnap pólóban lehetett sétálni. És bár a jövő héten jön az eső, én ma este elpakolom a téli ruháimat, és bizakodom, hogy itt is vége a zegernyének, és eljön a várva-várt tavasz.
Egy hete
a campuson

még azért látszottak a tél nyomai,
de idehaza már
elkezdtem a

tavaszi dekorálást.
Nemsokára nemcsak a benti,
de a kinti virágok is kinyílnak,
és elragadó kisfiúnkat talán nagykabát és téli sapka nélkül vihetjük majd sétálni.
A szomszédunk mindenesetre már bulizik a kertben, és délelőtt fényes nappal sört iszik! Ez már biztos a tavasz jele!

Chicago, here we come

Ez már három hete történt, de nem jutottam a géphez, ezért a lassú reakció. A St. Joseph-i kirándulás sikerén felbuzdulva fogtuk ugyanis magunkat, és elmentünk Chicagóba. Utoljára Karácsony előtt jártunk ott, és már város-elvonási tüneteink voltak, úgyhogy kicsi baba ide vagy oda, illaberek, nádakerek, és felkerekedtünk. Kisfiúnk nagyon aranyosan végigaludta az utat Chicagóig, egészen pontosan a Lincoln Park Zoo-ig, mert az volt a célállomásunk. Ott aztán megetettük,
tisztába tettük,
és elindultunk, feltérképezni az állatkertet.
Volt ott minden - hiú hiúz,

összenőtt majmok,

bébi gorilla,

cukorkaszínű flamingók,

a hátukon úszó oroszlánfókák,

és fura módon, a ragadozó madarak ketrecében egy gólyapár. (Értem, értem, hogy békát esznek, de azért nem erre gondol az ember alapból, ha azt hallja, ragadozó madarak, nem?)
A legnagyobb kedvencünk azonban a cinereous vulture, azaz a barátkeselyű volt! Ketten voltak, a gólyákkal egy ketrecben, szegények - a valóságban 5.000 méteres hegyeken élnek, és óriási sztyeppéket pásztáznak át a dögökért. Annyira megesett a szívünk rajtunk - barnás kopottas tollaikkal úgy néztek ki, mint az a régimódi tweed öltönyöket hordó professzor, akiről csak a diákjai tudják, hogy milyen vicces, mert a kollégák nem barátkoznak vele, ugyanis sosem megy le velük poénkodni a menzára, mert a felesége szendvicset csomagol, és inkább azt eszi.
Egy ideig egy dögöt marcangolt a nejével, aztán félrevonult, és megvetően tekingetett a hedonista világra.
Jó sokáig nézegettük, közben el is jött a zárás ideje.
Nagy levegőt véve elhatároztuk, hogy elmegyünk a kedvenc olasz éttermünkbe, maximum, ha kisGyuri végigüvölti a vacsorát, többet oda nem mehetünk. Ámde, csodák csodájára, kisfiúnknak tetszett a Rose Angelis - igaz, hogy legjobban a vállam felett lógó kép, úgyhogy csak szakaszosan tudtunk enni, mert ahhoz fel kellett emelgetni, ámde a végén mindent megettünk-megittunk. Sőt a szemben lévő asztalnál ülő morcos néni is megolvadt, és mosolygott látván, hogy a csecsemő nem üvölti szét a vacsoráját.

Hazafelé még egyszer megetettük kisfiúnkat, és örvendeztünk, hogy milyen jól sikerült minden. Azért utána mind a ketten bevallottuk, hogy nagy kő esett le a szívünkről, mikor végre hazaértünk. Mert jó dolog a vagánykodás, és jó dolog Chicago, de néha tényleg a legjobb otthon. :)