Remélem, mindenki tudja, hogy én vagyok az új Martha Stewart. Azzal a különbséggel, hogy
a. én kedves vagyok, és szimpatikus,
b. nem nyertem, és soha nem is fogok szépségversenyt nyerni,
c. mindig időben befizetem az adómat.
De ezeket leszámítva én vagyok az új DIY királynő, tessék nekem tért nyitni! :)
Kicsiben kezdem, először meghódítom Gyuri házát, aztán jöhet Indiana, majd a nagyvilág (ami csak egy ugrás Indiana után, ugyebár.)
ami szerencsére akciós volt,sőt Gyurinak még kuponja is volt hozzá,
úgyhogy megvettük, hazavittük, összeraktuk.
Mikor elkezdtük bepakolni, akkor derült ki, hogy az elmúlt pár hónapban Gyuri igencsak jó műhelyt rakott össze, szinte mindenünk van, és, ahogy a Harbor Freight Tools reklámembere, Pat mondja: with the right tools you can do everything!
Először befejeztük
az interkulturális welcome sign-okat,
felkasíroztuk, és feltettük az ágyunk fölé az amerikai térképet, amin közös kalandozásainkat követjük nyomon,
majd kezelésbe vettük a bloomingtoni antik üzletben vett régi szerszámos ládát, amit fűszerpolcnak szántunk.
Leszedtük a használattól széteső alját és tetejét,
visszacsavaroztuk, megerősítendő,
majd mindenhol lecsiszoltam a magamnak vett ajándékkal, a kis excenter csiszolómmal, végül bepácoltuk.
Ez utóbbi lépés engem egy kicsit visszavetett, mert az amerikai diópác
teljesen feketévé varázsolta a ládikót, de sebaj, néhány sütőtök az
oldalára, meg egy kis narancssárga filc megoldotta a krízist,
már csak be kellett fújnom tejüveg spray-vel a fűszeres üvegeket,
megtölteni és megírni őket, és voilá, kész az új fűszerpolcunk -
mondjátok, hogy nem csinos!
ui: Az utolsó héten aztán kiderült, hogy igazán összeillő páros vagyunk Gyurival, mert szuper ezermester énje eddig nem ismert irányokba fejlődött tovább - de ezt majd inkább otthon mesélem el -,záródjanak ezzel a 2012. nyári kalandozások .... Sziasztok!
Erről már olyan régóta szeretnék külön post-ot írni, de mindig elmarad: nagy kedvenceim a templomok előtti hírdetőtáblák szövegei - tele van velük az internet is, nagyon viccesek tudnak lenni. Fejben mindig gyűjtöm őket, aztán, mire hazaérünk, elfelejtem. Úgyhogy, most itt álljon csak egy klasszikus, amit a minap láttunk Dél-Inidana-ban:
Free trip to heaven! Details inside!
(elképzeltük, milyen módszerekkel juttatják a belépőket azonnal a menyországba, de ez, az elmúlt hetek amerikai eseményeinek fényében már nem is olyan vicces...)
most ellusttálkodtam a blogirást (még mindig nincs meg a hosszú i, grrrrr...), de azért csináltam képeket. Az alábbi linkre kattintva elérhetőek, jó nézegetést.
Délután átmentünk a szomszédhoz, és a hatalmas rönkökből megrakott parázsló tűz mellett sörözgetve beszélgettünk a pszichedelikus rockról, South Bend látványosságairól, vagy arról, hogy hol lehet a télre majd snow mobile-t bérelni. Egész nap csak lazáztunk. Gyuri talán hónapok óta nem aludta ki magát, úgyhogy ma csak tengtünk-lengtünk, DIY-kodtunk (erről majd irok (nem találom a hosszú i-t) nemsokára), sokat beszéltünk a családdal, (én először, bár csak a skype-on át, de láttam Gyuri öccsét), és vártuk, hogy leszálljon az éj.
Aztán fogtunk két összecsukhatós széket, én egy cidert is, ha már van, és kiültünk, nézni a hulló csillagokat, amikről egészen egy hónappal ezelőttig meg voltam győződve, hogy csak ellenségeim találták ki, mert sosem láttam addig egyet sem. Most viszont menetrendszerint potyogtak, még a nyakunk sem émberedett el eléggé, mire sikerült mindenkinek minden jót kivánnom (grrr, hol az a hosszú i???).
Lehajtottam a fejem Gyuri ölébe, és eszembe jutott, mikor egy kicsivel több, mint egy éve a tűzbogarakat néztük a verandán. Annyi minden történt azóta, de ez egy jó év volt. Ha bejönnek a kivánságaim, akkor a jövő év is minden szépet hoz majd mindenkinek. Ennek reményében megyek, és bebújok a paplan alá, jóccakát!
Majdnem egy éve Lívia barátnémmel elmentünk Székesfehérvárra. Nagyon jót kirándultunk, de azt a fura felfedezést tettük, hogy a fehérváriakat elrabolták az UFO-k, ugyanis egész nap teljesen magányosan kószáltunk a hosszú utcák során, csak a nap végén, egy kávézóban sikerült ráakadnunk egy, a városban tartózkodó anarchista művészre, és a lelkes kislányra, aki csüngött ajkán szótlanul.
Jelentem, a hétvégén megtaláltuk Indiana Székesfehérvárát! Elkhart, ami az egyik szomszédos város, igen csinos kis hely lenne, ha akár egy ember is lenne benne szombat délután. A vasútmúzeumban még lézengtek néhányan,
de mire kiértünk a napos főutcára,
egy teremtett lelket sem találtunk. Néhány, szarvasnak álcázott tehén,
és egy kacsacsalád szegélyezte csak útunkat,
de pl. kávé, az sehol sem akadt, sőt még az egyébként ígéretesnek tűnő cukrászda is zárva volt, ami égbekiáltó hanyagságra vall!
Másfél óra lődörgés után találtunk egy, a múlt századból itt maradt igazi amerikai soda shop-ot, ahol úgy vetettük rá magunkat a kólára, és a fagyira, mint akik évek óta nem ettek édességet, de ez már csak afféle hihetetlen coda-ja volt a szombati kirándulásnak, ami nem változtatott azon, hogy Elkhartot hivatalosan is szellemvárosnak tekintsük. Uff!
A helyzet az, hogy a south bendi piac meglepően jó volt - rengeteg nagyon finom dolgot vettünk, és szuper olaszos zöldséges brunch-csal üdvözöltük a hétvégét.
Ez most egy adag személyes nayavalygás lesz, nyugodtan átugorhatjátok :)
Mióta barátom, Fitness Pali napi szigorú 1200 kalóriát engedélyez nekem, tényleg próbálok odafigyelni arra, hogy mit eszem. Mióta megint itt vagyok, kezdem egy kicsit úgy érezni, hogy idekint ez majdnem lehetetlen küldetés. De tényleg - Chicagoban a megszokott reggeliző helyünkön a legsoványabb reggeli is 600 kalóriás volt, és egy smoothie, ami elvileg csak gyümölcs, is 500 kalóriánál kezdődött. Ha véletlenszerűen kiveszek egy szelet sajtot a hűtőből, biztos, hogy egy szelete legalább 130 kalória, a joghurtokból a light is 180, és így tovább... Most már tényleg nem csodálkozom azon, hogy még igen sovány testalkatú barátaim is 10 kilókat híztak idekint....
Egyedüli reményem a south bendi piac szombaton, bár emlékeim szerint az inkább bóvlivásár, Gyuri állítja, hogy mikor a szülei itt voltak, igen kellemesen csalódtak... de ezzel együtt is, egy fogyókúrázónak Amerika igencsak slim pickings :(((( brühühüüüü....
Szerdán, hogy Pintér Karcsi is elhasználhassa a kajajegyeit, egyhónapos kutatói ösztöndíjának búcsúvacsorájaként meghívott minket a hiperelőkelő Morris Inn éttermébe. (Juhúúú, Hungarian reunion!) A hely arról nevezetes, hogy, mivel általában itt szállnak meg a gazdag alumnik, meg az ide érkező fontos emberek, ezért eléggé fent hordja az orrát. Ehhez kapcsolódóan, valami fura okból, az étteremben múmia korú, igazán fagyos légkört árasztó nénik szolgálnak fel, akik szigorú módon elvárják tőled, hogy pl. tudd, hogy a leves után azért tálalnak fel szorbét, hogy megtisztítsad a szájpadlásod az ízektől... :)
Szóval, alapvetően nem ez lenne az első hely, ahova minden este beülnénk, de a Nanovic Intézet támogatta most a vacsorát, no meg, azért jól főznek, úgyhogy megadtuk a módját. Viszont Gyurit különösen idegesítik az asztal körül sündörgő múmiák, és éppen szellemesebbnél szellemesebb mondatokon törte a fejét, amelyekben megdícsérni készült az étterem II. Ramszesz korabeli eleganciáját, vagy megkérdezte volna, vajon Amon hívők-e a kedves pincérnénik, mikor kiderült, hogy Marika, aki a mi asztalunkat árasztotta el jeges légáramlattal, magyar. A hatvanas évek elején jött el hazulról, három fia is mind beszél magyarul, és bár barátilag letegezett minket a vacsora fennmaradó része alatt, azért éreztette velünk a hely szelleméből adódó felsőbbrendűségét. Igazi felüdülés volt ezek után átmenni a helyi műváros mű-ír kocsmájába átmenni, ahol legalább a pincérnők simply didn't give a damn.
A másik végletet aztán tegnap este tapasztalhattuk meg - Gyuri egyik nagyon kedves kollégája, Pete (akivel tavaly megmásztuk Észak-Indiana legmagasabb hegyét) elmegy az egyetemről, és egy helyi olasz étteremben volt a búcsúvacsorája. A kaja nagyon finom volt, de pincérünk, ezúttal a hiperlaza, hipervicces, hiperszórakoztató fajtából annyira lassú volt, hogy mire a rendelésre került volna a sor, hárman már haza is mentek. Az önmagát roppant komolyan vevő fiatalember annyira béna volt, hogy az majdnem hihetetlen. Úgyhogy nem tudom - talán jobb is, ha a jövő héten már nem lesz ilyen sűrű a programunk, egy kicsit pincér-csömöröm van :)
Tegnap este Gyuri nyari tanitvanyait hivtuk meg vacsorara - finom porkoltet foztunk, volt eloetel is, meg sor, bor, cider, mi szem-szajnak ingere, es minden a legnagyobb rendben folyt, mikor a buli vegefele, a konyhapulton vegigfutott nemezisem, a kiseger.
Alapvetoen bator valakinek tartom magam, de, ha az egerekrol van szo, nem ismerek trefat - ott hagyok csapot-papot, es futok, ameddig tudok... Ugyhogy gyorsan berekesztettuk a bulit, es rettegtem meg nehany orat, mig Gyuri elmosogatott (en nem mertem a mosogato kozelebe menni, nehogy ram ugorjon a gonosz kiseger). Vegul kitettuk az emberseges egerfogonkat, ami szerencsere reggelre meg is fogta a trukkos egerket, aki olyan ugyes volt, hogy a befogasara hasznalt, sajttal es kukoricaval jol ellatott bodonbol majdnem ki is ugrott. Szerencsere Egerfogo Szt. Gyorgy kivitte a kozeli erdobe, es ott szabadon engedte, hogy aztan nyugodtan lehessek ma itthon, elvezve a vakaciot.
Kozben a kolcsonadott biciklimet is visszakaptam, ugyhogy mindjart fel is pattanok a nyergebe, es elmegyek kirandulni. Mindenkinek vidam, egermentes napokat kivanok! xx
Egy nev: Jillian Michaels - egy honapja mindennapjaim megkeseritoje, de ugyanakkor nagy oromok forrasa is - most mar joforman minden dvd-je megvan, ugyhogy semmi sem allithat meg: muszaj lesz izompacsirta fitnessz orultte valnom - beware! ;)
(Bocsanat, meg mindig nem talaltam meg a Mac-en az ekezeteket - valaki segithetne, de tenyleg ;))
Szoooooval, az egesz ugy kezdodott, hogy vettem az Aldi-ban odahaza egy szogbelovo es szegecselo gepet, mert mar regen fajt ra a fogam, es olyan olcso volt. Mikor nagy lelkendezve hazavittem, akkor derult ki persze, hogy miert olyan olcso - nem olvastam el a dobozat, es persze kompresszoros gep volt - a kompresszor hozza pedig legalabb 30ezer forint, ugyhogy ugy gondoltam, fajo szivvel visszaviszem Aldieknak a gepecsket. Gyuri viszont lebeszelt rola, mondvan, hogy itt kint Amerikaban annyira olcsok a kompresszorok, majd beszerzunk egyet, es vehetunk hozza mindenfele jo kis szerszamot meg, secc-perc alatt kesz lesz a kis muhelyunk....hmmmmm... Nekem sem kellett ketszer mondani, nagy boldogan ki is szallitottam a szogbelovo gepet. Ezalatt Gyuri sem volt rest, mire kiertem, mar jol bevasarolt a Harbor Frieght Tools-ban, egesz kis arzenal fogadott, mikor lementem a pincebe ;)) No, de, ha egy uzlet beindul: meg hetfon kozosen is el kellett mennunk vasarolni egyet, es vettunk allat-allat festekszorot, meg kicsi csiszolot, meg mindenfele feltetlenul fontos tartozekot.
Ja, es a legjobbat majdnem elfelejtettem: a szulinapomra kaptam egy dekopirfureszt! Gyonyoru darab, es mindenfele trukkos alakokat is ki lehet vagni belole - elsore, azt hiszem, egy mormotas welcome sign-ra lenne szuksegunk, de a lehetosegek szama hatartalan!
Most mar alig varom, hogy beinduljon a hatalmas DIY-kodas - eloszor csinalunk szerintem egy munkaasztalt a pincebe, aztan mindenkeppen szuksegunk van egy fuszeres polcra, es mar ezer mas dolog is eszembe jutott....jaaaj, rovid lesz ez az egy honap, hihi...
Kedves Mindenki!
Eloszor is, elnezest kerek az ekezetek ianyaert, Gyuri Mac-jen irok, es nem tudom meg, hogyan lehet magyar billentyuzetet varazsolni az angol helyere - ha valaki baratilag megirja, megkoszonom ;)
A minap azon gondolkoztam, hogy milyen vicces, hogy a blog cimet nem valtoztattam meg akkor sem, mikor a Rutgers-en voltam, mintha tudtam volna, hogy mindig itt kotok ki, egyszoval, megerkeztem, ujra itt ulok a Fischerbol megismert Notre Dame-os szofan, es pufolom a gepet.
Az ideut ezuttal kifejezettem borzalmas volt, a gepunk harom orat kesett Varsobol, a mellettem ulo bacsi vegig keresztben ult a ket ules kozott, es engem kipaszirozott a folyosora. A legkondicionalastol megfaztam, es a vegen egy oraig kellett allnom az immigrationnel, mert 10 utan a chicagoi repteren csak egy vamos van mar szolgalatban, akinek meg volt pofaja viccelodni is velem, miutan a sorban fel percenkent vegignezettek velem a Welcome to the United States videot, amitol csomokban hullott a hajam.
De mindez a tortura szerencsesen elfelejtodott mar, mert talalkoztam Gyurival, egy szuper napot toltottunk Chicagoban, es minden gyurodes kisimult az arcomon. Majd irok reszletesen a chicagoi kalandjainkrol, most csak gyorsan bejelentkeztem, hogy lassatok, elek es virulok.
Sok puszi mindenkinek, innen az otvenes evek alomhazabol :)
ww
Gyuri legújabb kertészeti remeke a hónapos retek. Saját bevallása szerint ő sosem, vagy csak nagyon régen evett, de mivel volt mag az Aldiban, és én felemlegettem, hogy retek nélkül nem igazi a tavasz, ültetett - és pompásak lettek! Olyannyira, hogy még ő is eszeget belőlük, én pedig reggeli és vacsora mellé majszolom a pompás piros szuperfriss retkeket marokszám - jó dolgom van, mit is tagadjam!
Kedves Mindenki!
Szerencsésen visszaértem South Bendbe, ahol, pl. a postaládán már fent van az én nevem is :) Közben másfél napot Chicagoban voltunk, ettünk finom olasz vacsorát, aztán sétáltunk a Belvárosban, voltunk a French Market-on, no meg a Chapel in the Sky-ban (ahol megidéztük Munteán kolléga szellemét is). South Bend megvan, az Egyetemet még nem láttam, de Gyuri ma elment dolgozni, ezért feltételezem, azt sem lopták el. Mormotánk is megvan a kertben, készítettem is róla képet, ha feltöltődik a gépem, majd mellékelem (csakúgy, mint a chicago-i képeket - chicago-i képek ITT).
Tegnap Three Oaks-ban voltunk, moziban, megnéztük a We Need to Talk About Kevin című filmet, ami nem volt túl jó, de a mozi szuper, egy igazi századfordulós felújított épület, apró asztalka mellett ültünk a páholyban, és borzalmas amerikai kávét szürcsölgettünk, míg Kevin lenyilazta az osztálytársait :) Utána még az egyik helyi antikvitás boltba is betértünk, ahol vörösbort kaptunk, és térképet a városkához, no meg, jutányos áron, néhány pöttyös tányért, úgyhogy tökéletes hétvége volt. Jó volt egy kicsit lustálkodni az előadásra felturbózott hetek után, no meg Gyurival lenni... Még egy hét, és otthon leszek - beware! :)
Andrásnak, aki járatos a filmek világában a fenti névről az jutott eszébe: ez valami hippy film, amiben állandóan szeretkeznek a sivatagban - be kell vallanom, hogy nekünk meg kellett nézni a wikipedia-n - arra még emlékeztem, hogy ez egy filmklasszikus címe, de hogy kitől, és miről, arra már nem. Így viszont azt sem tudtam, amíg el nem indultunk a road tripre, hogy Zabriskie Point a Halál völgyében van. Most már viszont sosem felejtem el, és nemcsak azért, mert lélegzetelállító hely, hanem mert Zabriskie Pointnál úgy eltévedtünk, hogy azt hittem, sosem keveredünk ki.
A Halál völgyében két dolgot csináltunk: először is indiánosdit játszottunk - nem Bőrharisnyás, hanem Winnetou-s indiánosdi, mert nekünk az az igazi. Mikor az Arany Canyonban eszembe jutott, hogy a rossz emberek a komancsok, onnantól kezdve tökéletesen tudtuk játszani, ahogy Winnetou és barátja Old Shatterhand (ejtsd: satterhand) lassan poroszkálnak a canyon mélyén, kezükben az ezüst veretes medveölő puskával, és a Henry-féle ismétlő karabéllyal, félszemmel egyfolytában a sziklákat kémlelve, vajon hol csapnak le rájuk a gonosz komancsok, no meg a sosonok, akik tényleg itt laktak a Halál völgyében. Másodjára pedig azon poénkodtunk, milyen rémes lehetett pionyírnak lenni: elindulsz a gyönyörű Kalifornia felé, a haverok mind csillanó testű fürdőruhás lányokról, és szörfdeszkákról küldtek neked képeslapot - csak elfelejtették megemlíteni, hogy közben ott vannak a hegyek (két hullámban), közte meg a sivatag.
Mikor már coyote-val és találkoztunk, és a Badwater sóját is megkóstoltuk, aztán mi is kaptunk egy kicsi ízelítőt a pionyír élményből. Mindenhol megpróbáltunk egy kicsit elmenni a tömegtől, és járni egy kicsit, és a Zabriskie Point olyan gyönyörű, hogy azt nem akartuk kihagyni. Az utat jelölő táblák írták, hogy nem mindig egyértelmű, merre kell menni, de azt javasolták, hogy menjünk az óramutató járásával ellenkező irányba, és nem tudjuk eltéveszteni az ösvényt. Egy ideig így is volt, fel-le másztunk a sárgás-barnás buckákon, de mire leértünk a canyon aljába, ahol a táblák arra figyelmeztettek, hogy vigyázzunk a veszélyes bányákkal, az út egyszercsal eltűnt. És akkor kiderült, hogy pionyírnak nem lettem volna jó. Ugyanis teljesen pánikba estem mert odalent olyan a csend, mintha sehol nem lennének emberek, csak sziklák, amik pedig mind ugyanolyanok. Közben kezdett esteledni, és mi csak mentünk, és a buckák egyre nőttek, és mindig megfogadtuk, hogy a következő után visszafordulunk, de nem tettük... végül néhány egymásra helyezett útjelző kő terelt vissza a jó irányba, és ujjongtam, mikor végre megláttuk a ZP szélén a kilátót.
Pedig nekünk még almánk is volt, a csutkáját ott hagytuk egy mélyedés előtt, hátha egy kangoroo rat lakik benne, és a benne levő vízből elél majd egy évig. :)
Ma volt az utolsó napom a Folgerben. Még megpróbáltam egy-két könyvet átfutni, pár oldalt lefotózni, aztán visszaadtam mindent a polcomról, és elbúcsúztam a legkedvesebb könyvtáros bácsimtól - azt mondta, visszavár, hát jó lenne.
Carol, a program főnöke is ezt mondta, miután kedden előadtam az itteni ténykedéseimet - nagyon jó lenne majd visszajönni, mert egy csomó izgalmas dolgot találtam, és nagyon az elején vagyok valaminek, amiből akár egy nagyon jó könyv is lehet. Akik kb. tudjátok, hogy mivel szoktam foglalkozni talán elcsodálkoznak, de az előadásom a viktoriánuskori színházról szólt, és igazából én is most kezdtem tanulgatni a dolgot, de legalább találtam valami izgalmasat, ami leköt :)
Hogy azért jelentőségteljesen távozzak Washingtonból, a könyvtározás után elmentem a Mallra, elvittem magammal az anno tavaly Gyurival vett mogyorókat, és megetettem a mókusokat. Jó sok volt még a zacskóban, úgyhogy mindenkinek jutott rendesen. Hívjatok csak Mókus Mikulásnak!
Egy boldog mogyorós mókuska
Most jön megint a pakolás, holnap reggel még Robynnal reggelizem (tegnap pörköltet főztem az egész háznak, Kristine is átjött), aztán irány Chicago - egy hét a festői Indiana-ban, juhúúú! :))
eltűntem, bocsánat... szerintem az úti beszámolót majd South Bendben folytatom, mert addig el kell még olvasnom egy fél könyvtárat, és 24-én elő is kell adnom ennek az erőfeszítésnek az eredményeit (tessék szorítani, cudarul meg vagyok ijedve!). Most csak gyorsan referálok arról, hogy a múlt hétvégén megint átugrottam New Yorkba, péntek este még a világ legjobb témavezetőjét, és a Vassar associate professorát is elcsíptem, aztán a világ legjobb Fulbright-os főnökével, és fantasztikus feleségével bruncholtam (-unk, Gyuri is befutott, ugyanis) egy fantasztikus francia étteremben - ez volt szerintem a legjobb kaja, amit idekint ettem. Szombaton még a világ legjobb horvát Shakespeare és Malone tudósával sétáltunk a Central Parkban, majd a nyakunkba vettük a várost, és legyalogoltunk a 35-dik utcáig. Vasárnap végre lejutottunk a Lower East Side Tenement Museumba, mindenkinek ajánlom, megéri! (Közben sűrűn gondoltam a világ legjobb házológusára...) Egy szuper sör étteremben frissültünk fel, majd fájó szívvel, de elbúcsúztunk a világ egyik legjobb városától... Képeket a New York-os mappába tettem fel, valahol az 50-ik kép táján kezdődnek az újak.)
... azaz útmenti kincsek. Ugyanis az amerikai Nagy Utazásban ezek az igazi meglepetések: kisvárosok, ahol megszállunk, pár házból álló útmenti települések, amiken átautózunk, és amikről kiderül, hogy jobbnál jobb meglepetéseket rejtegetnek. Ilyen volt a nyáron Jamestown, és íme a mostani utazás meglepi listája:
1. San Francisco-ból kapásból a hosszabb úton autóztunk elfelé, végig a California Highway No. 1-on, ami az óceán partján kanyarog, és szerintem minden autóreklámban ez látható, de legalábbis ez az érzése az embernek, mikor ott hasít a szirten - mintha szőke lenne, és pony tailed, az oldalán Marlon Brando ülne fehér tapadós pólóban, és éppen Los Angelesbe igyekeznének, hogy szerencsét próbáljanak a filmiparban :) Alattuk az óceán zúg, előttük a messzeség, kívánhat-e bárki ennél többet? (ITT egy kis video ízelítő.) Talán egy festői világítótornyot? Kérése parancs: íme a Pigeon Point Lighthouse Picoderoban. Az előtérben bálnacsontok vannak, és persze, a festőiséghez elengedhetetlen színes réti virágok...
2. Miután így feltöltekezett a lelkünk vízi és parti szépségekkel, a gyomrunknak is kellett valami stimuláció, úgyhogy útba ejtettük Gilroyt, a világ fokhagyma fővárosát.Hogy még sosem hallottatok róla? Hát, nem vagytok egyedül, még amerikai barátaimnak is újdonság volt ez a földi paradicsom... ami sajnos egy szomorú, lepattant kisváros igazából. Talán az éves Fokhagyma Fesztivál idejére tényleg megtelik élettel, de ebből mi nem sokat láttunk. Egy darab kiüresedett főutcáján kívül a város végülis egy csomó strip mall-ból áll, bár tökéletes helyen parkoltam, pont az egyetlen fokhagyma souvenireket áruló bolt előtt. De rajtunk kívül csak mexikói bevándorlók lézengtek az utcákon, meg két kiscsajszi, akiket ugyancsak a város hírneve hozott ide. Kissé elszontyolódva indultunk el Gilroyból, mert Gyuri a múltból arra emlékezett, hogy a városnak már messziről fokhagyma illata volt, mikor egy pár kilométernyire hirtelen szagot fogtunk (szó szerint). A Kaliforniában már megszokott egyik útmenti zöldségesbódénál füzérekben lógtak a fokhagymák, és egy hevenyészett felirat azt hirdette, itt fokhagymás fagylalt is kapható! Úgyhogy kipattantunk az autóból, és jól bevásároltunk igazi gilroybeli fokhagymából, sőt, a fagyit is megkóstoltuk, és jelentem, meglepően finom volt!
3. Utunk első állomása Lone Pine volt, ami még a wikipedia szerint is frontier város, a semmi közepén. Úgyhogy nem is vártunk sokat, mint öt házat, és egy general store-t, mert akkor még nem sejtettük, hogy a B westernek fővárosába csöppenünk. Mint kiderült, a filmgyártás korai időszakától kezdve itt forgatták az összes limonádéwestern-t, sőt néha még Tibetként is funkcionált a háttér, ami lélegzetelállító: a városkát ugyanis az egyik oldalról a Sierrák óriási hegyei, a másik oldalról az Alabama Hills barnás csúcsai határolják. No, és van egy filmmúzeumuk, amiből az is kiderül, hogy itt forgatták az Ironman sivatagos jeleneteit is, mert folyamatosan érkeznek ide a "szomszédos" Hollywoodból a filmesek, ebben az évben 98 forgatást foglaltak már le. Ezen kívül viszont minden olyan, ahogy a vadnyugatot elképzeli az ember: egy bolt, egy kocsma, egy burrito-s stand, egy kisbolt, ahol főleg sört és horgászfelszerelést árulnak, a ranger ott ücsörög a város benzinkútjánál, az út mellett régi truck-ok, és szamarak állnak. Úgyhogy, ha arra visz az utatok, Lone Pine-ban érdemes megállni!
San Francisco + Muir Woods + Berkeley: https://picasaweb.google.com/113074724702586787435/SanFranciscoMuirWoodsBerkeley?authuser=0&authkey=Gv1sRgCKrF-sf-h_iZKA&feat=directlink
Death Valley:https://picasaweb.google.com/113074724702586787435/DeathValley?authuser=0&authkey=Gv1sRgCILYypn3o8m3JQ&feat=directlink
Las Vegas: https://picasaweb.google.com/113074724702586787435/LasVegas?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOr25vKvhJLrSg&feat=directlink
Valley of Fire + Lake Mead: https://picasaweb.google.com/113074724702586787435/ValleyOfFireLakeMead?authuser=0&authkey=Gv1sRgCK-bzKLjvPfiag&feat=directlink
Grand Canyon: https://picasaweb.google.com/113074724702586787435/GrandCanyon?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO7tjJ3jhOT9sAE&feat=directlink
South bendi mormotánk rajongóinak üzenem megnyugtatásul: Mormi viszatért, azaz felébredt végre, és vidáman szaladgál a kertben. Íme, a Gyuri által készített bizonyítékok (no és, juhúúú!)
A Folgerben pár perccel fél öt után az egyik őszhajú könyvtárosnéni megrázza a csengőt, ezzel jelezve a kutatóknak, hogy ideje összekészülődni, mert háromnegyedkor bezárnak. Most már a második olyan hetem telik, mikor nincs kedvem letenni a ceruzát (tollat nem lehet bevinni), mert annyira izgalmas dolgokat nézegetek, hogy akár éjfélig is szívesen folytatnám a dolgot. Még nem tudom, mi sül majd ki belőle, de csodás dolgokat találtam, és valami teljesen újon jár az agyam, amit nagyon élvezek.
Mikor ma hazafelé sétáltam a CVS-ből, egyik kezemben az akkor beszerzett mosószert lóbálva, és a másik kezemben az Eastern Market melletti legjobb kávézóból, a Peregrine-ből beszerzett latte-t kortyolgatva, azon gondolkoztam, hogy a Folger fantasztikus találmány. Valahogy tökéletesen működik a hasonló érdeklődésű emberek összezárása, és rendszeres munkára szoktatása. Legalábbis az én esetemben bevált a rendszer. Úgyhogy minden otthoni kollégának azt javasolnám, hogy jelentkezzetek Folger ösztöndíjra, mert ez a legjobb ösztöndíj EVER, a blogot olvasó esetleges főnökeimtől pedig azt kérném, küldjenek pénzt, paripát és sabbaticalt, hadd maradhassak még :)) Bitte, bitte! Köszönöm.
Hahó, emberek! 10 nap alatt 2.500 mérföldet, azaz 4.000 kilométert autóztunk, láttuk San Francisco-t, sétáltunk a Muir Woodsban, Berkeley-ben, Gilroyban, Lone Pine-ban, a Halál völgyében, Las Vegasban, a Tűz völgyében, a Grand Canyonban, a Mojave sivatagban, a Banshee Canyonban és Calico kísértetvárosban. Majd mesélek jó sokat, és lesz rengeteg kép is, de most ellepnek a szakdolgozatok (pedig út közben is javítottam folyamatosan), és a Folger-es munkám is (24-én fogok előadni, majd gondoljatok rám).Legyetek tehát türelemmel, ...
Az úgy volt, hogy Gyuri elment vért adni. Rossz nyelvek szerint csak a véradás utáni sör miatt ment, de a végzet fittyet hány a rossz nyelvekre, és a Notre Dame-on különben is csak kólát adnak a véradóknak. A véradók ugyanis egy sorsoláson vettek részt, és, nem viccelek, Gyuri ezer dollárt nyert a nagylelkűségéért. Mert adni jó (de kapni sem kutya :)). Le is fotózták az óriási csekkel, amit, ha megjelenik az nd.edu-n, kegyetlenül be is linkelek Nektek.
Nem mondom, ez most jókor jött, úgyis éppen nyaralni indulunk - vár Las Vegas! :)
Mostanság, ha hazajövök ebédelni (óh, a könyvtár ritka rendszerességre szoktat - reggeli, ebéd, vacsora, nem is tudtam, hogy ilyen 9-5-ig ember leszek a végére), két-három kék overállos férfi fogad a házunkban, akik minden ajtón bekopognak: jó napot, maintenance, azaz karbantartók, majd, miután nem sikerül kinyitniuk az ajtót, üvöltve beszélgetnek negyed órát a walkie-talkie-juikon egy nagyon erős hangú nénivel, végül elviharoznak újabb kulcsokat hozni. Csinálni sosem csinálnak semmit. Ha nem leszek híres fametsző, karbantartó még lehetek a Folgernél, azt hiszem...
Már említettem, hogy a metróállomások itt ötvenes évekbeli science fiction filmek díszleteire hajaznak...no, ez meg a régi, és az új Galériát összekötő mozgójárda.
Vasárnapra aztán elszégyelltem magam, és a sok szombati duhajkodás után csakis kultúrporgramokon voltam hajlandó résztvenni. A dologhoz még hozzátartozik, hogy a múlt héten itt volt az RSA (sajnos nem Robot Skeleton Army, én is azt reméltem, de igazából a Renaissance Society of America) 3.000 (!) fős konferenciája, amire még én is belógtam, pedig még reneszánszos sem nagyon vagyok, nemhogy regisztrált előadó, és Ivan barátom is itt volt miatta New Yorkból. Egy kicsit ennek apropóján is, no meg, mivel borús is volt az idő, a napot a Smithonian-nek szenteltük. Reggel Alan-nel és Francis-szel elmentünk, és korareneszánsz festőket nézegettünk, aztán megebédeltünk a Galéria menzáján, és immáron a többiekkel kiegészülve elmentünk megnézni a Hokusai kiállítást. Nem is tudom, mikor érintett meg utoljára ennyire kiállítás. A képeket mindenki ismerni véli, de eredetiben (ez idézőjeles ugye, mert fametszetekről van szó) egészen mások. Mélységük van, és három dimenziójuk, és olyan csodálatos részleteik, hogy tényleg vissza kell mennem majd valamelyik délután és még egyszer megnéznem őket, mert a felének a negyedét sem tudtam egyszerre befogadni. Annyira el is teltem velük, hogy késődélután még megpróbáltam Castiglione rajzokat nézegetni, de egy terem után inkább kiültem az időközben kisütött nappal kokettálni a Galéria lépcsőjére, és elhatároztam, mégis inkább híres fametsző leszek.
Bocsánat, eltűntem! Annyi minden történik, hogy nem jutok soha oda, hogy írjak is - még leveleket sem írok, otthon biztos mindenki elfelejtett már, vagy, ha emlékszik, akkor csak a felmenőimet emlegeti ízes magyar mondatokban :) Még egyszer elnézést!
Szóóóóóval, az úgy volt, hogy szombaton Robynnal, meg Emily nevű barátnőjével elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni. Itt a környéken vannak olyan Kékes nagyságú, egészen elfogadható hegyek, ki is néztünk egy 3-4 órás túrácskát, csak azt nem kalkuláltuk be, hogy bár az egész héten nyári meleg volt, szombaton zuhogni fog az eső - pedig így lett. Úgyhogy jöhetett a B terv - ha már nem tudunk egész nap sportolni......menjünk el Leesburgba, a Döner Bistro-ba!!! Ahogy a honlapon is olvashatjátok, a Döner Bistro nemcsak, hogy helyi nevezetesség, de ráadául autentikusan német cucc is, ezért is a németszakos Emily kedvenc helye, és ezért tudtunk Erdingert, meg Wiehenstephant inni, dönert, Currywurst-ot, Schitzelt (bárányból!) meg Pommest enni, igazi sörkerti asztalok mellett, igazi sörpadokon.
Sőt, még azt is megtudhattuk, hogy a sör nemcsak reggelire jó,
illetve, hogy dönerkunde-ból is lehet doktorálni.
Nagyon jókat ettünk, ittunk, és a végén még megjutalmaztuk magunkat egy óriási Milka-val is, ami, ne nevessetek ki, de egy évnyi csokimegtartóztatás után borzalmasan geil-nek tűnt... (igen, én is aggódom, megmaradok-e, ha ez így megy tovább...) Azonban a cél mégiscsak az volt, hogy mozogjunk, erre csak nőttek a kalóriák a testünkben! Úgyhogy, jó amerikai szokás szerint outlet shoppingolással dolgoztuk le a villásreggelit! :) És, ahogy a helyi mondás tartja, we shopped until we dropped,
mert tényleg, délután öt volt, mire elindultunk hazafelé. Hegyeket nem láttunk, de legalább egy szombat erejéig igazi amerikainak érezhettem magam! Juhéj!
Itt vannak, megérkeztek, egy héttel a vártnál, majdnem két héttel a megszokottnál előbb, az immáron száz éves cseresznyevirágok! Hétfőn Alan-nel, szerdán Kristine-nel zarándokoltunk el hozzájuk, akkor készültek a képek, de ez tényleg valami olyan, amit saját szemmel kell látni. Annyira izgultam, hogy lekések róluk, úgyhogy most úszom a boldogságban, és holnap újra elsétálok tiszteletemet tenni, mielőtt egy évre elbúcsúznak tőlünk Japán varázslatos ajándékai, az ezernyi, a virágokat hatalmas menyasszonycsokrokká változtató, fehérből egyre rózsaszínebbé váló szirmok.
...biztonságos hazasétálnom ilyenkor? Csak három utcányira lakom, a Kapitóleum másik oldalán. - kérdeztem a Union Station előtt posztoló két rendőrt, mikor hétfőn, másfél óra késéssel, hajnali kettőkor megérkeztem ide, Washingtonba.
- Miss, - mondta a jóindulatú arcú rendőr bácsi - magára itt a Fővárosi Rendőrség, a Kapitóliumi Rendőrség, a Vasútrendőrség, az Elnöki Rendőrség, és a Szenátus Rendőrsége vigyáz. Ott vagyunk minden utcasarkon, még akkor is, ha nem lát minket. Talán a földön nincs még egy olyan hely, ahol ennyire biztonságban van.
- Köszönöm, mosolyogtam, és már majdnem elindultam, mikor fiatalabb kollégája utánam szólt:
- De, ha fél, Miss, akkor fogja a kulcsát a kezébe úgy, hogy kilógjanak a kulcsszárak, és, ha valaki megtámadja, hasítsa fel az arcát velük.
...a szívem csücske. Mikor a hétvégén elmentem, annyira féltem, hogy már nem találom meg azt, ami az utolsó hónapomat a Fulbright után olyan boldoggá tette ott, de kár volt izgulnom, a Nagy Alma hozta a formáját, úgyhogy a hétvégi utam minden perce szuper volt! Az olcsóbusz a Penn Station-höz vitt, úgyhogy minden adott volt a nosztalgiázáshoz, mert anno ide hozott a new brunswicki vonat is hétvégenként, mikor missziómnak tekintettem volt, hogy Ivant kirángassam kutatói magányából. Persze beszaladtam legkedvesebb Old Navy-mbe, mert a nélkül nem lenne igazi az időutazás, aztán lesétáltam a Union square-re, ahol nemcsak, hogy piac volt, hanem tüntetés is, hurrá! Innen felbaktattam a Columbus Circle-höz, mert 3-kor Paul-lal találkoztam a Magyar Cukrászdában, nagyon jót beszélgettünk, majd felmentem Ivanhoz, aki szerencsére semmit nem változott, de ugyancsak szerencsére, most már jobban beélni tűnik a new yorki életét, mint mikor elváltunk 2008. januárjában. Vele is nagyot trécseltünk, majd elmentünk zakókat venni neki, mert nemsokára el kell kezdenie munkát keresnie. Szerencsével jártunk, még én is kaptam egy szuper tavaszi dzsekit magamnak, aztán indiait vacsoráztunk, és fél egy körül lefeküdtünk. Ivannak cikket kellett írnia, úgyhogy vasárnap egyedül sétáltam le a Metropolitanig, a Central Parkon keresztül, hogy megnézzek egy reneszánsz potré kiállítást, egyedül hallgattam a dzsessz szaxofonost, egyedül kerülgettem a tó körül a futókat, és aztán, dobpergés.... egyedül ettem meg az első csokis dolgot egy év óta!!!! Sajnos nem volt túl jó, de legalább újra ehetek csokit, juhúúúúúú!Ivannal megvacsoráztunk, majd visszaindultam. Jaaaaj, nem tudm elmondani, milyen jó volt! Nem tudom, hogy csinálja, de New York mindig elrabol egy darabot a szívemből! :)
Múlt csütörtökön Andrással elmentünk színházba, mert itt járt a Katona, és úgy éreztük, ott a helyünk. A Cigányok című darabot hozták, mert az valahogy szegről-végről témájában beleilleszthető az itt folyó Bécs-Budapest-Prága művészeti/zenei fesztiválba. Otthon elég jó kritikákat kapott, úgyhogy anno én is el akartam menni, és szó szerint a színház kapujából fordultam vissza, de majd most, gondoltam, bepótolok mindent. Röviden úgy lehetne fogalmazni, hogy az előadás itt akkorát bukott, mint a ház, pedig előre szóltak a művelt közönségnek, hogy lesz benne minden, füst, lövések, és felnőtteknek való szövegek is, és a darab maga szerintem vállalható lett volna, de, a Katonától szokatlan módon, a rendezés (Máté Gábor), és a csapnivaló színészi játék a padlóra küldte az előadást.
Ha valamelyikőtök nem tudná, a darab két részből áll, az első fele Tersánszky Józsi Jenő borzalmas népszínműve, amiben minden van, muzsikus cigányok, féltékenység, örökbefogadott fiú, hajnalig mulató adótiszt, stb, szóval a szokásos műsor, és amihez Grecsó Krisztián írt egy, a cigánygyilkosságokat körbejáró második felet. Bár, ahogy András megjegyezte, ez a második fél is egy kicsit, a darabban kifigurázott liberális városi értelmiségi szempontjából íródott, azért egy elég jó kísérlet arra, hogy beszéljünk a dolgokról, úgyhogy maga az elgondolás nem rossz. Viszont, ami a papíron izgalmasnak tűnik, abból ez esetben nagyon nehéz jó előadást csinálni.
Először is azért, mert a Tersánszky szöveg nem vicces, és ezért a darab első felében kb. lehetetlen elkapni a nézőket, illetve azért, mert mi már (és a Kennedy Center közönségére ez különösen igaz) túlságosan p.c-k vagyunk ahhoz, hogy belefeledkezzünk ebbe a múlt századi sztereotípiákra épülő népiesch komédiázásba. Harmadszor pedig azért, mert Máté Gábor nem találta el a stilizálásnak azt a fokát, amitől a népszínmű nézhető lehetett volna. Az első 15 perc után mi is egymásra néztünk, hogy felálljunk, és menjünk-e, és különösen az amerikai közönségnek túl sok kulturális határt kellett volna gondolatban áthágnia, hogy reagálni tudjon a színpadon történtekre.
Így aztán, a jobban értelmezhető második félnek is eltűnt a drámaisága - sajnos nem volt elég nagy a kontraszt a két rész között ahhoz, hogy ez valóságosabbnak tűnjön, mint az első fele. Hiába alakított Fekete Ernő nagyon nagyot, hiába voltak jók az öregek (Bezerédi, Újlaki és a második felvonásban sajnos lelőtt, de halott poraiban is igencsak jól játszó Szacsvay László), az volt a baj, hogy nem tudták ellensúlyozni a többi színész minden kritikát alulmúló fertelmes ripacskodását. Már többször mondtam, de olyan embereket, akiknek az ordítás az egyedüli kifejező eszköze, nem szabadna színpadra engedni. Pálmai Anna és Pálos Hanna egyszerűen nézhetetlen volt, és megragadom az alkalmat, hogy követeljem, Kovács Leheltől vegyék el a diplomáját.
Az előadást elnézve az járt a fejemben, hogy komoly hiba az, hogy a kőszínházak nem hajlandóak tanulni a függetlenektől (még akkor is, ha néha úgy tűnik, van átjárás a két világ között). Mert teszem azt, Pintér Béláék már ezer éve kidolgozták azt a fajta stilizált népiességet, ami elvitte volna a vállán az első felvonást, és bizony az alternatív társulatok majdnem mindegyik színésznője fényévekkel jobban tud cigánylányt, vagy vidéki ribit játszani, mint a Katona József Színház művésznői. De, ha nekem nem hisztek, itt olvasható a Washington Post lakonikus kritikája.
...arrébb lakó hatalmas fekete néni megállított tegnap a boltba menet, és tökéletes ebonics-ban azt mondta: They say them cherry blossoms is out!, azaz, hogy állítólag virágoznak a cseresznyefák. Természetesen a pont száz éve, 1912-ben, Japántól kapott cseresznyefákról beszélt, amik a Jefferson Memorial előtt, a tóparton állnak. Mivel délutánra úgyis megbeszéltünk egy randit Robynnal, úgy döntöttük, arra vesszük az utunk - és tényleg, egy-egy már ki is nyílott, de a többi fa is tiszta bimbó, pár nap és kipattannak. András persze a vacsoránál megjegyezte, hogy nem érti, mire fel ez a felhajtás, persze, virágoznak, de gyümölcsöt nem hoznak, miért nincs inkább cseresznyeevő ünnep, annak mindenki jobban örülne :))
Ez már virágzik
Fura, mert a képeken tényleg halványrózsaszínnek tűnnek,
