Zabriskie Point

Andrásnak, aki járatos a filmek világában a fenti névről az jutott eszébe: ez valami hippy film, amiben állandóan szeretkeznek a sivatagban - be kell vallanom, hogy nekünk meg kellett nézni a wikipedia-n - arra még emlékeztem, hogy ez egy filmklasszikus címe, de hogy kitől, és miről, arra már nem. Így viszont azt sem tudtam, amíg el nem indultunk a road tripre, hogy Zabriskie Point a Halál völgyében van. Most már viszont sosem felejtem el, és nemcsak azért, mert lélegzetelállító hely, hanem mert Zabriskie Pointnál úgy eltévedtünk, hogy azt hittem, sosem keveredünk ki.

A Halál völgyében két dolgot csináltunk: először is indiánosdit játszottunk - nem Bőrharisnyás, hanem Winnetou-s indiánosdi, mert nekünk az az igazi. Mikor az Arany Canyonban eszembe jutott, hogy a rossz emberek a komancsok, onnantól kezdve tökéletesen tudtuk játszani, ahogy Winnetou és barátja Old Shatterhand (ejtsd: satterhand) lassan poroszkálnak a canyon mélyén, kezükben az ezüst veretes medveölő puskával, és a Henry-féle ismétlő karabéllyal, félszemmel egyfolytában a sziklákat kémlelve, vajon hol csapnak le rájuk a gonosz komancsok, no meg a sosonok, akik tényleg itt laktak a Halál völgyében. Másodjára pedig azon poénkodtunk, milyen rémes lehetett pionyírnak lenni: elindulsz a gyönyörű Kalifornia felé, a haverok mind csillanó testű fürdőruhás lányokról, és szörfdeszkákról küldtek neked képeslapot - csak elfelejtették megemlíteni, hogy közben ott vannak a hegyek (két hullámban), közte meg a sivatag.

Mikor már coyote-val és találkoztunk, és a Badwater sóját is megkóstoltuk, aztán mi is kaptunk egy kicsi ízelítőt a pionyír élményből. Mindenhol megpróbáltunk egy kicsit elmenni a tömegtől, és járni egy kicsit, és a Zabriskie Point olyan gyönyörű, hogy azt nem akartuk kihagyni. Az utat jelölő táblák írták, hogy nem mindig egyértelmű, merre kell menni, de azt javasolták, hogy menjünk az óramutató járásával ellenkező irányba, és nem tudjuk eltéveszteni az ösvényt. Egy ideig így is volt, fel-le másztunk a sárgás-barnás buckákon, de mire leértünk a canyon aljába, ahol a táblák arra figyelmeztettek, hogy vigyázzunk a veszélyes bányákkal, az út egyszercsal eltűnt. És akkor kiderült, hogy pionyírnak nem lettem volna jó. Ugyanis teljesen pánikba estem mert odalent olyan a csend, mintha sehol nem lennének emberek, csak sziklák, amik pedig mind ugyanolyanok. Közben kezdett esteledni, és mi csak mentünk, és a buckák egyre nőttek, és mindig megfogadtuk, hogy a következő után visszafordulunk, de nem tettük... végül néhány egymásra helyezett útjelző kő terelt vissza a jó irányba, és ujjongtam, mikor végre megláttuk a ZP szélén a kilátót.

Pedig nekünk még almánk is volt, a csutkáját ott hagytuk egy mélyedés előtt, hátha egy kangoroo rat lakik benne, és a benne levő vízből elél majd egy évig.  :)