Leaving in style :)

Képzeljétek, ilyen autónk lesz holnap:

Egy Dodge Durango!

Ami azért vicces, mert mindig családilag berzenkedtünk a Dodge-ok ellen. Iyen nagy autónk még sosem volt, hét ülés van benne, meg gombbal indul, hűha, ilyen nincs ám Jillben :) Vicces, mondaná Hébérke.

Azért bevallom, izgulok az utazástól - az én izlésemhez képest túl sok csomagunk lesz, és olyan hosszú az út, először Chicagoig, aztán onnan shuttle, várakozás, a chicagoi teljesen kaotikus reptér, és aztán jön a java ugyebár, a tizensok óra utazás... Inkább hoppanálnék, ha lehet.

A fiúkkal ma ücsörögtünk a játszótér melletti parkban, és azt játszottunk, hogy elköszöntünk: viszlát, chipmunkok, viszlát Notre Dame shuttle (Bubu kedvence), viszlát Golden Dome, és így tovább. Aztán láttam, hogy elkezdenek elszomorodni a legénykék (meg, mi tagadás jómagam is), úgyhogy váltottunk, és azt meséltük, mi vár otthon: Hello, nagyi, hello, Kisgabi, hello, kéklámpás ház, hello, playmobilok, elég hosszú volt a sor. Aztán fagyit ettünk ebédre, hogy stílusosan zárjuk ezt a hat hetet,

Este Gyurival végre volt egy fél óránk, hogy kettesben nézzük a firefly-okat, köszönjük, Chicago, köszönjük, Notre Dane, jó volt!

Onwards and upwards, I say!

Búcsúzás kisállatokkal

Hihetetlen, de lassan indulunk haza. Úgy eltelt ez a hat hét, mintha itt se lett volna. Szegény Gyuri tényleg a fizikai összeomlás határát súrolja már, annyit dolgozik, hogy mindent befejezzen, amit ide tervezett, mi pedig a fiúkkal, immár újra autótlanul campust járunk, és mindennek búcsút intünk. Ma a tavat jártuk körül, ahol a szokásos állatseregleten kívül, ami általában kanadai ludakból, kacsákból,

 teknősökből, 

és a vízből kiugráló halakból áll egy egészen különleges vendéggel is találkoztunk. 

Ez a gyönyörű királygém hagyta, hogy a fiúk kb. fél óráig csodálják, 

én meg fotózzam. 

What a treat, ahogy az itteniek mondanák. 

A meteorológiáról és az öregedésről

Kedden Gyuri szabad délutánt vett ki, hogy még utoljára el tudjunk menni a Michigan-tóhoz, mert aznapra verőfényes napsütést igértek a szélhámos weboldalak. Délelőtt szép is volt az idő, a gyerekekkel nagyot játszótereztünk az egyik kedvenc helyemen, ahol anno Bubu először csúszdázott, és először futóbiciklizett, és tényleg, mikor megérkeztünk New Buffaloba, még szikrázott a nap.

No, nem sokáig

- először szélvihar támadt,

aztán a tó felett, elég látványosan elkezdett esni az eső.

Egy idő után felettünk is.

Még dűnét másztunk,

vonatokat néztünk, aztán megadtuk magunkat, elmenekültünk vacsorázni. Míg bevittem a sikító gyerekeket az étterembe (esernyő alatt), csatakosra áztunk. De nem baj. A meteorológusoknak csúfolt időjósoknak mondjuk javasolnám, hogy térjenek vissza a béka az üvegben módszerhez, de ezen kívül igen boldog voltam a vízzel, meg a nosztalgiázással, meg a családommal, meg mindennel, eső ide, vagy oda. Mire újra kiderült, visszamentünk New Buffaloba, és sétáltunk még egy kört.

A gyerekek az étteremben megitták a shake-met, úgyhogy teljesen bepörgött cukor kómában rosszalkodtak, de ez sem volt baj, jó, hogy el tudtunk búcsúzni Tőled Misi-tó (így hívja Hébérke)! Most aztán jöhet a Balaton, abba talán nem fagyunk bele :)))

 A Michigan-tó kapcsán történt az is, hogy két hete a Warren-dűnéknél készítettünk magunkról egy pár képet, kb. ott, ahol anno eljegyzési selfie-nk készült, miután Gyuri megkérte a kezem. És, hát, sajnos nem tudnám letgadni, hogy a két kép között eltelt egy pár év. Eléggé letaglózott ennek a valósága, de aztán megláttam ezt a szobrot New Buffalo-ban, és rájöttem, hogy sebaj,

 a legjobb úton haladok, hogy köztéri szobor váljék belőlem :))) 

Bonnie Doon

No, ez egy igazi szuper felfedezés volt! Talán többen tudjátok, hogy az ötvenes évekbeli diner berendezés nagy híve vagyok. Anno a kislakásom konyháját is inspirálta ezt a design, tele volt apró retro diner elemekkel, aztán hazautazásunkkor végre találtam is az ebayen három és fél eredeti diner széket, ami azóta a nappalink sarkában várja, hogy felújítsam őket, és végre megépítsem köréjük a South Bend Diner sarkot. Gyurival megbeszéltük, hogy most már nem várhatunk tovább, a télen erre is sort kerítünk, bár még table edgingre szükségem lenne, sajnos az nem fért a bőröndünkbe, szóljon valaki, ha tudja, honnan lehet ilyet szerezni.

No de, hogy szavam ne feledjem, történt pedig, hogy vasárnap elmentünk South Bend-Mishawaka egyetlen megmaradt eredeti dinerjébe, a Bonnie Doonba, ami 1938 óta működött, és eredetileg egy fagylaltot gyártó cég franchise-a volt, ami hat éve sajnos megszűnt. Azon kívül, hogy nagyon aranyosak voltak a pincérek, és még a burger is ehető volt, minden olyan volt, amilyennek lennie kell:

A stílusos neon cégtábla, ami fogad,

az étlap, amihez mikrofon is tartozik, hogy az autóból leadhasd a rendelést, 

a gyönyörű, korhű kinti étkezőrész, 

amit este apró lámpácskákkal világítanak meg, 

és az igazi diner belső. 

No, ilyen asztalszélet keresek :) 

A kid's menu-t ilyen papírautóban hozták! 

És még a zene is szólt, csakúgy, mint mondjuk 1954-ben. 

Már épp indulni akartunk, amikor egymás után jöttek a régi autók. (Ez egy MG.)

Mint ma este megtudtuk Andrew bácsitól, régi szomszédunktól, aki egy 55-ös Chevy boldog tulajdonosa, vasárnaponként itt találkoznak a környék oldtimer autósai. Nem tudtam mind lefotózni, de három Studebaker, egy Chevy, és a fenti MG várt épp a parkolóban. 

Akik tökéletessé tették az egész kis kalandot. 

Én meg virultam, mint az úritök, hogy végre ilyen helyen is jártam. :) 

Gőzhajók és még több mozdony, avagy még egy hétvége

A mostani hétvégén, borúra derűként, gyönyörű idő volt - végre ide is elért a nyár, eddig alig kerültünk ki a hosszúnadrágból, most meg majdnem hőgutát kaptunk. Ezt a váratlan fordulatot kihasználva elmentünk Saugatuckba, Michigenbe. Ez egy festői kisváros a Kalamazoo folyó partján, pont ott, ahol a folyó a Michigan-tóba ömlik. Tele van drága boltokkal, sportautókkal, gazdag nyaralókkal, és yachtokkal. Gyurival többször voltunk már, utoljára megpróbáltunk ott tölteni egy hétvégét, de nem volt szállás 451 dollár alatt (/éjszaka), úgyhogy erről lemondtunk. Viszont egynapos túrának kiváló, jókat lehet sétálni, hajózni a Star of Saugatuckon, fagyizni, stb. Mikor megérkeztünk, táblák hívták fel a figyelmünket, hogy vigyázat, víz van az úton- és nem vicceltek:

Ez a Water street (stílusosan)

De ez nem akadályozta meg a chainferry-t, hogy működjön, 

sőt, a hajónk is gond nélkül elindult: 

Végigjártuk a Kalamazoo tavat, 

a folyó torkolatát, 

rácsodálkoztunk a parton épült villákra

(a havi ingatlanadó ezer dollár),
 majd kihajóztunk a Michigan-tóra,

és hagytuk, hogy ringassanak minket a hullámok.
A gyerekek nagyon élvezték a hajókázást -

lenyűgözve bámulták a vizet,

táncoltak, kekszet majszoltak, és cukiskodtak.
Mi meg romantikáztunk egy kicsit, hiszen anno a második közös nyarunkon utaztunk utoljára a Kalamazoo-n.

Hajózás után abszolváltuk az összes fent leírt kötelező kört, azzal kiegészítve, hogy a gyerkek minden tűzcsapnál tornádóztak, azaz megrángatták a hóból kilógó jelzőizéjét (lsd illusztráció):

illetve, hogy óriási ara papagájokat simogattunk egy parkban, ahol egy idős házaspárral uzsonnáztak éppen. A végén még egy olyan éttermet is találtunk, ahol volt homokozó is,

úgyhogy mindenki boldogan vacsorált, ki így, ki úgy :)

Vasárnap Elkhartba mentünk, a vonatmúzeumba. Más úton mentünk, mint szoktunk, és szíven ütött, milyen szegény a város - rengeteg igazán lecsattant ház mellett autóztunk el, sok a bedeszkázott ablakú, elhagyatott épület, széteső, rozsdás autók húztak el mellettünk. Szomorú ezt látni, mert pl. Obama többször itt volt, igért mindenfélét, hogy rendbeszedi majd a várost, de sok dolog nem történt. (Ugyanilyen szomorúak voltunk, mikor egy hónapja már bejöttünk a reptérről - ott is volt egy utca, amit az ittlétünk alatt tettek rendbe, kapott szép kandellábereket, új aszfaltot, fákat, térfigyelő kamerákat, még professzorok is költöztek oda, az volt az up and coming neighbourhood - hát, most romokban van - szemétkupacos, pergő festékű házak, sok üresen álló ház, és olyan igazi rossz környék hangulat, amit az ember egy kis Amerika után észrevesz már.) 

No de, elkalandoztam... A vasútmúzeumról akartam írni. Ez egy nagyon szerethető kis múzeum, néhány kiállított régi mozdonnyal, 

három vonatkocsiban pedig a New York Central vasútvonal történetét bemutató kiállítással, 

(ez a tárló pl. Curly Sue történetét meséli el, aki mindig integetett a vonatnak.)

Az egészet egy szuper modellvasút koronázza meg. 

A gyerekek mindent megmásztak és megnéztek, Gyuri pedig megtalálta igazi hivatását :) 

Az külön bónusz, hogy a múzeum a mostani elkharti állomáson van, ezért egész látogatásunk alatt nézhettük a 150 kocsikat húzó tehervonatokat. Csináltam róla videót is, ha valakit érdekel, szívesen elküldöm :)