A meteorológiáról és az öregedésről

Kedden Gyuri szabad délutánt vett ki, hogy még utoljára el tudjunk menni a Michigan-tóhoz, mert aznapra verőfényes napsütést igértek a szélhámos weboldalak. Délelőtt szép is volt az idő, a gyerekekkel nagyot játszótereztünk az egyik kedvenc helyemen, ahol anno Bubu először csúszdázott, és először futóbiciklizett, és tényleg, mikor megérkeztünk New Buffaloba, még szikrázott a nap.

No, nem sokáig

- először szélvihar támadt,

aztán a tó felett, elég látványosan elkezdett esni az eső.

Egy idő után felettünk is.

Még dűnét másztunk,

vonatokat néztünk, aztán megadtuk magunkat, elmenekültünk vacsorázni. Míg bevittem a sikító gyerekeket az étterembe (esernyő alatt), csatakosra áztunk. De nem baj. A meteorológusoknak csúfolt időjósoknak mondjuk javasolnám, hogy térjenek vissza a béka az üvegben módszerhez, de ezen kívül igen boldog voltam a vízzel, meg a nosztalgiázással, meg a családommal, meg mindennel, eső ide, vagy oda. Mire újra kiderült, visszamentünk New Buffaloba, és sétáltunk még egy kört.

A gyerekek az étteremben megitták a shake-met, úgyhogy teljesen bepörgött cukor kómában rosszalkodtak, de ez sem volt baj, jó, hogy el tudtunk búcsúzni Tőled Misi-tó (így hívja Hébérke)! Most aztán jöhet a Balaton, abba talán nem fagyunk bele :)))

 A Michigan-tó kapcsán történt az is, hogy két hete a Warren-dűnéknél készítettünk magunkról egy pár képet, kb. ott, ahol anno eljegyzési selfie-nk készült, miután Gyuri megkérte a kezem. És, hát, sajnos nem tudnám letgadni, hogy a két kép között eltelt egy pár év. Eléggé letaglózott ennek a valósága, de aztán megláttam ezt a szobrot New Buffalo-ban, és rájöttem, hogy sebaj,

 a legjobb úton haladok, hogy köztéri szobor váljék belőlem :)))