Szombaton ugyanis felkerekedtünk, és hátra hagytuk Chicago-t. A szokásos negyven percnyi metrózás után hirtelen a chicagoi Memorial Day Parade közepén találtuk magunkat. A blog régi olvasói talán emlékeznek, hogy 2007-ben Washingtonban a Nemzeti Archívum lépcsőjén néztem a parádét, és szénné égtem, de láttam Amerika (akkor még élő) utolsó első világháborús veteránját. Ős pacifistaként eléggé vegyes érzelmekkel tekintek minden, a háború bármely formáját dicsőítő eseményre, de azért elég felkavaró volt látni, ahogy Bubu, aki ugye amerikai, teljesen természetesen lobogtatta lelkesen a felvonulóknak kis amerikai zászlóját. Mondjuk, megnyugodtam, mikor Hébérkének (ez Kismáté fiunk itthoni neve) azt mesélte utána, hogy lovagfelvonulást láttunk - kb. ennyire szeretném, ha most tisztában lenne az eseményekkel. Peace y'all! :)
Aztán még három óra vonatozás következett, és megérkeztünk a South Bend-i immáron Nemzetközi Reptérre (eddig helyi volt). A hétvégére autót is béreltünk, úgyhogy a szokott úton gurultunk be a campusra, majd onnan át, Editékhez, a Warrick streetre, ahol ugye mi is laktunk. No, és azért ez felkavaró volt. Nem freudi uncanny, amire jó bölcsészként számítottam, hanem nagyon más - ugyanis itt mintha semmi nem változott volna. Mintha tegnap mentünk volna el, mintha mindent snitt nélkül folytatni lehetne. Nem tudom elmagyarázni, de nagyon elfáradtam a nap végére, nem az utazástól, hanem az érzelmi viharoktól. (Neszeneked, egylányírjaablogot...)
Mondjuk az is hozzájárult, nem tudom, hányan tudjátok, de a házunkat lebontották. Az utánunk jövő lakó elment őszi szünetezni, az ablakokat meg nyitva hagyta, így a ház szó szerint szétázott... az egyetem pedig úgy elbontotta, hogy nyoma sem maradt:
Hát, azért megsirattuk. Bubu, akit nagyon zavar, hogy semmire nem emlékszik amerikai életünkből azt állítja, hogy a házra emlékszik. :) Mindenesetre, ha beleolvastok a blogba, kiderül, hogy a ház felújítása az egyik fő projektünk volt, igazán a saját képünkre formáltuk, és az otthonunk lett, még akkor is, ha egy vacak faház volt csak, egerekkel, és ocsmány linóleummal. :) A szomszédaink, Gwenék azt mesélték, hogy mikor jöttek a bulldózerek, ők is kint álltak a kertjükben, és sírtak, hogy: "you can't pull that down, that's Veronika's and George's house!" (Azaz, hogy azt nem lehet lebontani, az Veronika és György háza). Hát, kb. mi is így érzünk. Ha behúnyom a szemem, ott látom a virágosállványt a teraszon, Gyuri biciklijét a ház oldalának támasztva, a madárkás lábtörlőt az ajtó előtt, és Bubut, ahogy virágokat szagol. Gwen még a kertünket is gondozta, amíg még volt, kigyomlálta a virágokat, levágta az elszáradt dolgokat, aztán az is eltűnt a házzal. Pityergés nélkül azóta sem tudok végigmenni ott az utcán, de legalább nem kell néznünk, hogy valaki visszafesti barnára a fehér konyhát :)
Aznap még Sharonnal is összefutottunk, aki az első ember volt, akivel a Notre Dame-ról találkoztam, úgyhogy igazán stílusos, hogy valahogy minden első itteni napomon találkozom vele. Hozott a gyerekeknek két nagy doboz játékot, akik a kiéhezettek örömével vetették rá magukat egy hét hotelszobai megtartóztatás után.
Hát így telt első visszatérős Notre dame-i napunk. Onwards and upwards, I say!
No comments:
Post a Comment