Majdnem napra pontosan egy éve érkeztem, és ma délután számomra most véget ér az amerikai kaland, úgyhogy itt lenne az ideje, hogy valami nagy okosságot akasszak ide, a blog végére, az eljövendő generációknak okulásul.
Nos, a legjobb dolog, ami ebben az évben velem történt az volt, hogy elkezdtem megismerni egy kultúrát, amiről, valljuk be, a távolból semmi fogalmam nem volt. Egész pontosan valami, általában hibás elképzelés élt bennem a legtöbb dologról. És azért most sem tudok mindenről mindent, most már talán elmondhatom, hogy viszonylag sikeresen navigálok ebben az országban, legalábbis a keleti partján, meg a közepiben, és a fejem tele olyan mindennapi apróságokkal, amiket majd a szerencsétlen diákjaim fejére zúdíthatok egy-egy stíl. gyak órán.
Ehhez az első legjobbhoz szorosan kapcsolódik az a sok történet, ami az itteni barátaimmal, majd remélem, hosszabb távon is összeköt - persze, nem meglepő módon, a legjobb barátom itt valaki olyan lett, aki eddig is bent volt a top 10ben :), de rajta kívül is csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, és így aztán rajtuk keresztül egy sokkal jobb Amerikát is, mint amire számítottam.
Plusz, és ennek itt kell szerepelni az első háromban, holtversenyben az első kettővel, életemben először egy évig csak a munkámmal kellett foglalkoznom - és remélem, hogy a fejlődés, amit én magamon észreveszek, szakmailag, minőségileg, rálátásban, és effélékben nem illlúzórikus, hanem valós, és majd megmutatkozik az óráimban, a konferencia dolgozataimban, és persze, elsősorban, a könyvben.
Hogy mit gondolok Amerikáról? Vajon eltűnt-e az irónia, a távolról szemlélődés, az ítélkezés, ami azért az első post-jaimban elég gyakori volt? Nem - azért én itt továbbra is kívülálló vagyok, egy európai New Yorkban - aki reméli, hogy nem vesztette el a kettős, a dolgokat kicsit tisztábban mutató látását. Aki ugyanakkor egy ideig azt játszotta, hogy "ide (is) tartozik", úgyhogy azért biztos, hogy elnézőbb, és megértőbb, mint mikor egy éve földet ért az Óceánnak ezen a partján, sőt lassan megtanult szeretni sok olyan furcsaságot, amitől az elején a falra mászott.
Nos, a legjobb dolog, ami ebben az évben velem történt az volt, hogy elkezdtem megismerni egy kultúrát, amiről, valljuk be, a távolból semmi fogalmam nem volt. Egész pontosan valami, általában hibás elképzelés élt bennem a legtöbb dologról. És azért most sem tudok mindenről mindent, most már talán elmondhatom, hogy viszonylag sikeresen navigálok ebben az országban, legalábbis a keleti partján, meg a közepiben, és a fejem tele olyan mindennapi apróságokkal, amiket majd a szerencsétlen diákjaim fejére zúdíthatok egy-egy stíl. gyak órán.
Ehhez az első legjobbhoz szorosan kapcsolódik az a sok történet, ami az itteni barátaimmal, majd remélem, hosszabb távon is összeköt - persze, nem meglepő módon, a legjobb barátom itt valaki olyan lett, aki eddig is bent volt a top 10ben :), de rajta kívül is csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, és így aztán rajtuk keresztül egy sokkal jobb Amerikát is, mint amire számítottam.
Plusz, és ennek itt kell szerepelni az első háromban, holtversenyben az első kettővel, életemben először egy évig csak a munkámmal kellett foglalkoznom - és remélem, hogy a fejlődés, amit én magamon észreveszek, szakmailag, minőségileg, rálátásban, és effélékben nem illlúzórikus, hanem valós, és majd megmutatkozik az óráimban, a konferencia dolgozataimban, és persze, elsősorban, a könyvben.
Hogy mit gondolok Amerikáról? Vajon eltűnt-e az irónia, a távolról szemlélődés, az ítélkezés, ami azért az első post-jaimban elég gyakori volt? Nem - azért én itt továbbra is kívülálló vagyok, egy európai New Yorkban - aki reméli, hogy nem vesztette el a kettős, a dolgokat kicsit tisztábban mutató látását. Aki ugyanakkor egy ideig azt játszotta, hogy "ide (is) tartozik", úgyhogy azért biztos, hogy elnézőbb, és megértőbb, mint mikor egy éve földet ért az Óceánnak ezen a partján, sőt lassan megtanult szeretni sok olyan furcsaságot, amitől az elején a falra mászott.
No, hát akkor mi a konklúzió? Tegnap, mikor Ellis Island-en sétáltam a múzeumban, sokszor összeszorította a szivemet valami, talán tisztelet, talán rémület, ami a sok bevándorló történet kapcsán felsejlett bennem. Leginkább persze az a felismerés, hogy bár ma, mikor a repülő felszáll, én a könnyeimen keresztül fogom csak látni a Nagy Alma esti fényeit, és, ha valaki felajánlaná, hogy maradhatok még egy évig, gond nélkül elfogadnám az ajánlatot, azért az én életem otthon van, és nem itt. Úgyhogy itt az ideje, hogy, az időkérés lejárta után, folytassam, remélem nem ott, ahol abbahagytam, de azért OTT, ahol abbahagytam. :)
Szóval - a word of warning to everyone: Vigyázat, jövök!no more
