Először is, itt a tó! Tényleg egy ugrásnyira.
A campus is nagyon helyes, ez itt a könyvtár épülete:
nem rossz, mi? Bubu mondjuk kifogásolta a mókuspouláció számosságát, de ezen kívül semmi kifogásolnivalója nem volt.
Van benne egy kis öböl is, a háttérben a Michigan-tóval, a diákok meg pont olyanok, mint amikre emlékeztem, mikor egy napig 27 fok volt, mindenkiről eltűnt a ruha. :) Most éppen dog day volt, minden fraternity egy dolláros hot dogokat árult, az egész campus illatozott az égett virsli szagtól.
Evanston történelmi központja tele van szép, száz éves házakkal. Bubu boldogan fedezte fel a nálunk is virágzó növényeket (itt még a tulipánok és az orgonák nyílnak, két hete még hó volt), mindent megszagolt (én is, én is, kiabálta Hébérke), rácsodálkozott a kerítések és a gyümölcsfák hiányára. Én meg boldogan nézegettem a szuper házikókat, és meséltem front porchról meg hintaszékekről.
Aztán, mivel esett az eső, felfedeztük a helyi játszóházat, és voltunk zeneovi foglalkozáson, meg spanyol órán is, haha, mert éppen azok mentek. És azt kell mondjam, mind a kettő nagyon profi volt. No meg, jó volt látni, ahogy a gyerekek pillanatok alatt megértették, miről van szó, mentek hangszerekért, játszották a játékokat, válaszoltak, részt vettek, minden nyelvi akadály ellenére. A spanyol tanár mondta is, hogy nagyon szeretettel látna minket az órán, mert Bubu igen aktív volt. Mondtam, hogy I wish :)
És általában, azt kell mondanom, hogy rengeteg nagyon kedves emberrel találkoztunk ezalatt az egy hét alatt. Tudom, hogy az elején rengeteget berzenkedtem az állandó keep smilingok miatt, és most nem megyek bele a negatív oldalaiba, de most olyan jól esett, hogy mindenkitől mindig kaptunk egy mosolyt, hogy a sarki kávézó barristája a második nap tudta a nevem, és hogy hogyan iszom a kávét, hogy mindenkivel el lehetett beszélgetni, hogy hiába foglaltunk el sok helyet a tömött csúcsforgalmi metrón a babakocsival, senki sem fintorgott, vagy szólt be, hogy a játszóházban másodjára már ismerősként tekintettek ránk, hogy a zeneovis tanárnő az utcán is felismert minket, hogy a játszótéren a szülők gondolkodás nélkül segítettek, ha Hébérke olyan helyre navigálta be magát, ahonnan nem tudott lejönni. Kisgyerekesként sokkal jobban belelát az ember a kisközösség működésének egy szegletébe, mert a gyerekek miatt rögtön beszélgetsz, így aztán találkoztam flamenco-s litván lánnyal, egy félmagyar-félamerikai családdal, és egy kislánnyal, aki szerint Arielre hasonlítok (hahahaha). A campus ebben sokkal nehezebb közeg, valahogy túl mesterséges, túl kívülálló, de itt, Evanstonban most tök jó volt látni, hogy azért hiába vagyunk a világ másik végén, vannak dolgok, amik itt is olyan otthoniak.
No, ébredeznek a gyerekek, elvisszük Gyurit is a Michigan-tóhoz (szegény a mi kalandjaink alatt konferenciázott), de a hosszú történet vége az, hogy Evanston ezennek felkerült a jó helyek listájára!
