Chicagoi marathon

Aki a cím hallatán azt gondolja, hogy lefutottam a chicagoi maratont, az még sosem találkozott velem - üdvözlöm a blogon az ismeretlen olvasót :) Persze never say never (most többen, akik ismernek, a röhögéstől leestek a székről), de jelenleg biztos, hogy nem futok 42 kilómétereket, sőt a sarokra sem nagyon. Nem is Gyurit mentem vasárnap buzdítani, hanem Robyn barátnőmet, akinek ez volt a harmadik maratonja, úgyhogy meg se kottyant neki, és a barátját Gorkyt, akinek ez a 15-ik volt, vagy 20-ik, úgyhogy egy maratoni táv kb. annyira veti vissza, mintha a sarki közértbe szaladt volna át húsz deka párizsiért. De tényleg! Soha semmikor ennyi sántikáló, összetört, elnyűtt és meggyötört embert nem láttunk egy rakáson, mint vasárnap a maraton befutójánál, ők meg, a számunkra elképzelhetetlennek tűnő teljesítmény után még vidáman sétáltak velünk egész délután, és majd kicsattantak az energiától. Gorky szerint a dolog titka az, hogy mindig 7 percet futnak, egyet gyalogolnak, ezért nem merítik ki a tartalékaikat, de szerintem akkor is lenyűgöző, mennyire fittek.

Jó barátként vittünk szurkolótáblát is, és mikor megpillantottuk Robynt, még lelkesen buzdítottuk is, de annyian voltak a tömegben a szurkolók, hogy nem is hallotta.

Itt már a befutó után fogadjuk a szuper sportembereket. Látszik, hogy Robyn Wonderwoman jelmezben futott, és annyi energiája volt,

hogy kérésre bármikor "szexi futó" pózba vágta magát :))

A vasárnapi chicagoi túra apropója a maraton volt ugyan, de nem rejtett hátsó szándékunk az is volt, hogy Tamás, aki még sosem járt Chicagoban, lásson valamit az általunk annyira kedvelt városból. Úgyhogy, amíg a futókat keresgettük, megmutattuk neki a Millenium parkot, meg szegényt fel-le hurcolásztuk a Michigan street folyótól délre eső szakaszán.

Mindez nem lehetett annyira izgalmas, de legalább sikerült lefotóznom végre a köpködő szökőkutat :)

No, de, ezek után a városnézés fura fordulatot vett. Gorky, aki eredetileg ecuadori, az előző este egy étterem pincérével megtanácskozta, hol a legjobb mexikói étterem, és indítványozására el is mentünk oda. Az étterem a világ végén volt, egy latino külvárosban, egy álmexikói utcát imitáló gyönyörű rózsaszín haciendában.

Sőt, hogy az élményt még fokozzuk, az ebéd mellé zene is járt, hiszen az ott töltött másfél óra alatt végig a fülünkbe húzta a talpalávalót egy mikrofonnal kihangosított mariachi banda. Nekünk izgalmas volt, mert már sokszor jártunk Chicagoban, és ide úgyse jutottunk volna el egyedül, de azért Tamásunk arcán láttam a csalódást. Főleg mivel a mexikói konyha nem jó. (Ezért lehet rám fújni, de komolyan gondolom.) Mexikó szegény ország, és ez meglátszik az ételeiken is: kezdjük ott, hogy a menzai bablevesből készült babpüré, amit mindenhez hozzácsapnak, az nem emberi fogyasztásra méltó táplálék, az unalmasan fűszerezett húsok meg nem lesznek attól jobbak, hogy mindenféle csípős salsakkal leöntik őket (még akkor sem, ha a salsa-kat szeretem.) Akkor már inkább a Tex-Mex, ami legalább tényleg egészségtelen, de van benne hamburger. :)
Mindenesetre Tamás és Gyuri is hősiesen megette a mexikói húsokat, és hősiesen ott hagyta a babpürét, majd a mariachiktól zúgó füllel elindultunk vissza a belvárosba, még egy kis városnézésre.

Jártunk egyet a színházi negyedben,

végre átjutottunk a folyón is,

ahol az aznap esti kivilágítás rózsaszín volt.

Megcsodáltuk a felújított Wrigley-buildinget,

és, miután elbúcsúztunk Robynéktól, elvittük Tamást a Navy Pier-re, hogy lássa a város fényeit,

minden oldalról,

mert ezek olyan szépek!

 Az, hogy a városnéző túra esti fejezete is érdekes fordulatot vett, már teljesen a mi lelkünkön szárad. Egy fura ötlettől indíttatva nem a rendes úton sétáltunk vissza a vasútállomáshoz, hanem egy párhuzamos hídon - ami aztán sosem vezetett a felszínre. Úgyhogy Tamás első chicagoi útján, a helyett, hogy a Magnificent Mile gyönyörűen kivilágított utcáit rótta volna, velünk együtt fél órát sétált elhagyatott alagutakban. Oops!
De, minden jó, ha vége jó - egyszer mégiscsak felbukkantunk az oxigéndúsabb felszínre, és még megcsodálhattunk egy szélorgonát, meg integethettünk a város nekünk kedves házainak,

Metropolis :)

Carbide and Carbon

hogy aztán elrobogjunk velünk a south bendi vonat a vasárnapi éjszakában.Ez jó nap volt! :))

Itt van az ősz...

De most már komolyan :( Két napja zuhog az eső, a napot még véletlenül sem lehet megpillantani, és az eddig tartó vidám indiánnyárnak is vége szakadt. Hogy egy kicsit felvidítsam magam is, felteszek ide néhány fotót, amik még a szép, immáron elmúlt, South Bendre teljesen nem jellemző meleg napokban készültek.

Gyönyörű krizantémjaink.

A kettő között stratégiailag elhelyezett tulipán és nárciszhagymák várják a tavaszt.

Finn barátnőmmel, Susa-val nagyokat sétálunk a Campuson.

Ahol többek között megkerüljük a tavat,

és elmegyünk a grottához.

Persze a házunk sem maradhat ki az őszi dekorálásból - ez a tök a kertünkben termett!

Ez pedig a belső dekor egyik része,

a szezonálisan változó ablakfüggöny a másik.

Ráadásnak hadd álljon itt még egy impulzus-dekorálás. A dolgozószobánkba a fotel mellé csináltam ezt a kis asztalt, egy virágállványból és egy parafa alátétből,

amire körülfestettem egy tortaalátétet mintának. Most majd erre kerül a teám (természetesen poháralátéttel :)), ha olvasgatok.

No, ennyi elég is az álmodozásból. Megyek vissza a dolgozatíráshoz! Tessék engem sajnálni :)

Jacques Copeau

Major Tamás, aki hosszan küzdött a háború előtt azért, hogy valaki akár egy percig is komoly színészként gondoljon rá, egyszer még jelmeztervezői munkát is vállalt. Történt ugyanis, hogy Várkonyi egyik Molière előadásánál kihullott a díszlettervező, Major, aki akkor már franciából fordított, sőt a Bölcsészkar francia szakára is járt, beugrott helyette, az utolsó pillanatban tervezett egy adagnyi jelmezt (azt hiszem, az Úrhatnám polgárhoz), és a kapott pénzből 1937-ben elment Párizsba. Ott pedig megnézett egy-két előadást, és köztük volt Jacques Copeau színházának a Vieux Colombier-nek az egyik előadása is, ami, az én érvelésem szerint igen hosszan tartó és komoly benyomást tett rá, ámde, mint Majorral oly sokszor, igazából külsőségeiben (és a commedia dell arte szeretetében) elsősorban. 

Ezt azért mesélem el, mert a hétvégén volt itt egy konferencia Copeau-ról, amire persze elmentem, és egy csomó okosságot hallottam. Itt volt John Rudlin, aki az angliai performance studies oktatás egyik úttörője, és kb. az összes angol nyelvű Copeau-ról szóló írás szerzője. Nagyon vicces, a bácsi úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt kerti törpe, és úgy is öltözködik. Viszont hihetetlenül jó előadást tartott, és utána jót is lehetett beszélgetni vele, ami most, hogy a tudományból kitaszított páriaként tengetem napjaimat, különösen jól esett. Voltak workshopok is, Copeau tanítványokkal, de mivel az ő módszere igencsak testi alapú, inkább kihúztam magam ezek alól, mert nem volt kedvem 20 éves színész hallgatók előtt bénázni :) 

Viszont összefutottam Peter Hollanddel, aki összeismertetett a Shakespeare at Notre Dame program művészeti igazgatójával is, úgyhogy igen jó kis mini-konferencia volt az egész. És most is meg kellett állapítanom, hogy azért jó volt elvégezni a Károlin a színháztudomány MA-t. Annyival magabiztosabban mozgok színháztudományi körökben, mintha hirtelen beavatódtam volna - és ez jó érzés :) 

Végezetül álljon itt tudományos férjem rajza, akit megihletett Jacques Copeau, és ezt rajzolta nekem a konferencia végére: 

Ugye, milyen tehetséges? :))
(és ugye értitek a képrejtvényt?)

Filmes élmények

Talán emlékeztek, első ittlétemkor sokat panaszkodtam a Browning Családi Mozi kínálatára, amik, mivel mind borzalmasan depresszív filmek voltak, nem könnyítették meg a south bendi tél elviselését. Ezért most különös körültekintéssel válogatom meg, mire megyünk el - tavaly így is belefutottunk ugyebár Tarr Bélába, amit azóta is emlegetünk (nem pozitív értelemben). Különösen azért vagyok óvatos, mert amióta nincs TV-m, és itt még torrentezni sem lehet, nagyon ritkán nézek filmeket és a mozgóképek ezért olyan hatással vannak rám, mintha Lumiere előtt születtem volna. Rémálmaim vannak, vagy nem tudok elaludni, tényleg csak a Pompom-ot tudom már káros utóhatások nélkül megnézni. Ezért aztán a Nanovic 'young and broke in Europe' című idei nyomasztását egy az egyben ki is hagyom, és próbálom csak vidám szerelmesfilmekkel és Shakespeare-közvetítésekkel sokkolni  a retinám.

Az első idei próbálkozás a Hank and Asha című kis költségvetésű, ámde nagyon kedves film volt, amit mindenkinek szeretettel ajánlok, én rendesen megkönnyeztem, de, mint írtam, a filmek rám mind brutális hatással vannak, bármily barátságosak is legyenek. Másodjára megnéztük a Gravity-t, persze, mi sem maradhattunk ki az országos hullámból. Előre rettegtem, hogy a szék alatt fogom tölteni a film nagy részét (életemben egy thrillert néztem végig moziban Emő barátnőmmel, és kb. 40 évet öregedtem a végére, nem nekem való ez az adrenalin-emelkedés), de a trailer ellenére nem is volt félelmetes semmi. A nagy felhajtást, és elájulást nem értem, egy rendesen megcsinált, szép, de kb. semmiről nem szóló filmnek tűnt nekem, aminek a látványa tökéletes, de úgy máskülönben csak arról győzött meg, hogy az én gyerekeim, ha akarnak, akkor sem lehetnek űrhajósok, uff. :)

A múlt héten aztán elindult a Shakespeare dömping, és végre én is láttam a Josh Whedon által rendezett Sok hűhó-t. Gyurit és Tamást is rábeszéltem, hogy csatlakozzanak, ezért az első 20 percben frászt kaptam, hogy ha ilyen lassú lesz a film, megölnek, de szerencsére aztán lassan beindult a mese, és onnantól nem is volt rossz a film. Nekem azért mindig a Kenneth Branagh verzió lesz az etalon, de ami tetszett ebben a filmben, az a végén, a kétféle szerelem különböző beállítása. Az utolsó kép Beatrice-ról és Benedickről szerintem minden, hozzám hasonlóan vén szerelmes szívét megdobogtatja.

Most aztán majd sorban jönnek a Shakespeare-jutalomfalatok: a Branagh-féle Macbethet, és a National Theatre-féle Othello-t mutatja be a helyi mozi, sőt novemberben lesz Shakespeare and Prison fesztivál is. Majd mesélek! De, ha tudtok vidám, felemelő, hozzám hasonlóan gyermeklelkű embereknek szóló jó filmeket, szóljatok, még van egy csomó szabad esténk!

Government shutdown

Azt sosem gondoltuk volna, hogy az amerikai kormányhivatalok leállása minket is érint majd. Gyuri szerencsére nem állami kutatási alapokból kapja a fizetését, a Notre Dame ugye magánegyetem, és minden orvosi, egészségügyi ellátás is magánkézben van itt. De végül úgy történt, hogy mégis megérezzük, hogy Mr. Boehner keresztbe tett az elnöknek.
Már írtam a múltkor, hogy az egyik nagyhasú szomszédunk elköltözött Angliába. Még azt is említettem, hogy van neki egy szuper kiscicája, akit nagyon fogunk majd hiányolni. No, hogy rövidre fogjam a történetet, úgy esett, hogy a szomszédunk elutazott, szegény Mitzike pedig itt ragadt, ugyanis az állami állatorvosi szervek is bezártak, és nem tudták kiadni az utazáshoz szükséges papírjait. Így esett, hogy két hete van egy lízingelt macskánk.
Mitzike hihetetlenül okos cica, az első naptól elfogadta, hogy mi adunk neki enni:

és inni:

Sőt, ha jókedvében találtam, délután az uzsonna után hajlandó volt felugrani mellém a hintaágyra is, ahol simogathattam is, ha jó napja volt. Igazából persze Gyurinak van igaza, aki mindig azt mondogatta, hogy Mitzikének unalmasak vagyunk :) Szegénykének nagyon hiányoznak a gazdái, és minket csak azért tolerál, mert a mi kertünk tele van izgalmas kisállatokkal, akiket pl. a hintaágy alól pompásan meg lehet figyelni:

Csak úgy mellékesen: ugye, milyen szuper hintaágyunk van? Mi építettük!

Persze én folyamatosan aggódom miatta - ha egyszer nem jön vacsorázni, már pánikolok, hogy hol van, bár a képeken is látszik, hogy szerencsére van miből tartalékolnia a szűkebb napokra :) Ráadásul ma volt az első igazán őszi hideg nap, és én már rémeket láttam, hogy Mitzi vacogva fog aludni a garázsban elhelyezett, pólókkal bélelt kis dobozban, amit mi csináltunk neki, és amit az első naptól kezdve birtokba vett. A garázs eddig pompás hely volt neki, mert tombolt a vénasszonyok nyara, de ma már nem aludtam volna nyugodtan, ha ott marad.
És lőn! A macskák zsenialitásának újabb bizonyítékaként Mitzike ma vacsora helyett egész egyszerűen besétált a lakásukba, körbejárta a hálószobákat, megmosakodott az ágyunkon, majd, mint aki jól végezte dolgát, nyugovóra tért a jelenleg raktárnak használt kisszobában. I am happy :)

Mitzike az ágyunkon. Ugye milyen hihetetlenül szép lett a szoba, hogy Gyuri lefestette a borzalmas sötétbarna műfa lambériát? Sok más dolog is változott, majd írok házkörbevezetős post-ot is.

Úgy néz ki, ma este végre megegyeztek a kutyaütő politikusok, és Mitzi is lassan utazhat a nagy vízen túlra, de mi már ennyitől is boldogok vagyunk. Panni barátnőmnek van igaza: jól tettük, hogy megkaparintottuk a macskát :))

Yes I can - part 2

A ngy gyümölcsszedés után én naiv módon azt hittem, hogy vasárnap mindent be fogunk főzni - hahahaha! Kb. két hétig minden második-harmadik nap lekvárt főztem a végén. Közben persze vérszemet kaptam, és csináltam néhány üveg ecetes szilvát is, mert szeretjük a savanyúságokat (nagy szomorúságom, hogy itt nincs se kápia, se cseresznyepaprika), no meg aszalt szilvát, és a saját paradicsomunkból, ami még mindig kilószám terem, paradicsomlevet is.
A végén lekvárból a következők kerültek kamránk polcára: málna, szeder, szilva, őszibarack, és grape jelly, azaz feketeszőlő lekvár. Nyammmmm! Szerencsére még a tavasszal befőzött eperlekvárból is maradt pár üveg. Ha eddig gondolkodtatok, miért is érdemes meglátogatni minket, szerintem ez megadja a választ! Íme, néhány fotó a folyamatokról:

Gyuritól kapott szuper kötényemben (I can, because I can felirattal) éppen saját kedvencemet, az őszibarack lekvárt kavargatom. 

Ez a málnalekvár - lusta voltam átszűrni, de lelkes kostolómnak

így is nagyon ízlett :)

Ez a szilva, nagyon boldog vagyok, olyan lett, mint a kő!

Itt pedig a végeredmény,

a levár-regiment.

nyamm, nyamm, nyamm.... jöhet a south bendi tél, mi készen állunk!

Yes, I can :) - part 1

Az Obama-tól elorozott kampányszöveg ezúttal arra vonatkozik, hogy hurrá, lekvárt főzök. (gy.k.: to can = befőzni :))

Az úgy volt, hogy elmentünk Michiganbe szedd-magad farmokra. Ezekről azt lehet tudni, hogy inkább családi szórakozásnak tartják őket, több helyen mindenféle gyerekeknek szóló játék is van a földek mellett - hinta, kukorica-labirintus, óriáskerék, traktorozás, stb. Ami még ennél is furcsább az az, hogy a magad szedte gyümölcs semmivel sem olcsóbb, mint a boltban vett. Viszont ízében egész egyszerűen összehasonlíthatatlan! No meg, tényleg szórakoztató volt a hihetetlenül meleg indiánnyári 27 fokban mindenféléket szedni, úgyhogy megérte! Arról nem is szólva, hogy a végén több, mint harminc üveg lekvár készült munkánk gyümölcseiből, amikre, a south bendi teleket ismerve nagy szükségünk lesz az elkövetkezendő hónapokban.

Hogy sorjában haladjunk, először az Extraorinary Berry nevű farmra autóztunk el, amit egy vicces bácsié, aki lelkesen megmutogatta nekünk a többféle málnát és szedret, majd magunkra hagyott, miután arra biztatott, nyugodtan nassoljunk is. Nekünk sem kellett kétszer mondani, megtöltöttünk hat kis dobozt és a gyomrunkat is málnával, ami annyira finom volt, mint még soha. Ez biztos valami másodérés, kicsik is voltak a szemek, mert nagyon száraz volt itt a nyár, de mint a méz, olyan édesek voltak - szemben a bolti óriás műanyag málnával, amiknek kb. semmilyen íze nincs. Még Gyuri is jól belakmározott belőlük, pedig őt csak a sajtok és húsok érdeklik  általában. :)

Íme, a hős málnaszedők,

part 2

És a hiperfinom málna.

Ezen pedig szedret szedünk, amin ugyancsak volt a farmon!

A sok bogyó után mindenképpen akartam még szilvát szerezni, mert ugye szilvalekvár nélkül nem tél a tél, de már sehol nem lehetett szedni, csak az út menti farmerboltokban árulták őket. Be is tértünk egybe, ahol elaltatta a figyelmünket, hogy egy cuki macska vigyázta az ajtót:

és figyelmetlenségünkben megvettük a világ legdrágább almáját, grrrr... pedig, ha előre látjuk a kijáratnál levő táblát, be sem térünk ide soha:

grrrrr - csak a vásárlók fordulhatnak meg a bolt előtt, grrrr...

Szilvánk azonban továbbra se volt, úgyhogy mentünk tovább, és szerencsére találtunk egy csomó igazi, otthoni szilvát, mert az itt ritka, mindenhol óriási műanyagízű ringlókat árultak csak. A kis stand mellett pedig ráakadtunk egy igazi pumpkin patchre, amit nem tudom, hogy kéne lefordítani, a lényeg, hogy egy almás volt, ahol almát szedtünk, és ahol rengeteg sütőtök is volt.

Immáron bogyósokkal, szilvával, közben beszerzett őszibarackkal, finom jonatán és golden almákkal ellátva, nyakunkba vettük Michigant, és elmentünk St. Josephbe, a tó partjára. St. Joseph igazi kis ékszerdoboz turistaváros, tele apró kávézókkal, éttermekkel, borbárokkal, és persze szállókkal.

Kedvelt üdülőhelye az indiánaiaknak is, finn barátaink is oda jártak egész nyáron. Ez azért vicces, mert van neki egy ikervárosa, Benton Harbor, amivel majdnemhogy egybeépült, ami pedig egy borzalmas, lepukkant, elhagyatott rémület, amiből eltűnt az ipar, és ami korai Detroitként döglődik St. Joseph árnyékában.
Miután finom falafelt ebédeltünk, lesétáltunk a mólóra, ahol egy régi vidámpark maradványaként még áll és forog a szuper körhinta,

és ahol csinos kis világítótorony őrzi a homokos tópartot.

Megcsodáltuk a helyi sirályokat, sétáltunk egy nagyot, és boldog elégedettséggel indultunk haza, hogy befőzzük az aznap szedett sok-sok finomságot. De ezt már a következő post-ban mesélem el.

Itt a Tamás!

Ez a hír, kérem, külön post-ot érdemel :) Mármint az, hogy kedves barátom és kollégám, Tamás, négy hónapig itt múlatja idejét a kies Notre Dame-on. Hihetetlenül keményen dolgozik a könyvén, de azért néha el lehet csábítani - úgyhogy volt már nálunk vacsorázni, és a sütő által szénné égetett tortát sem vágta a fejemhez, ami igazán jó modorra vall, a minap pedig elvittük biciklizni. Itten látható is, milyen jót tekeregtünk, és meg is ígértük neki, hogy elvisszük erre meg arra, hadd lássa, milyen szuper hely ez az Észak-Indiana, ha már ide vetette a jósorsa :)

Arra buzdítok tehát minden otthon rekedt kollégát, hogy pályázza meg  Nanovic Intézet ösztöndíját (amit, ha a linkre kattintatok, meglátjátok, milyen szexi csirkékkel hirdetnek, shameful, really :))), és ennek égisze alatt látogasson meg minket! Utána, ígérjük, mi mindent megteszünk, hogy napjai a móka és kacagás jegyében teljenek!

Uff.  

Alant néhány kép a Riverside districtről, ahova elvittük Tamást is kalandozni:

Gyönyörű viktoriánus házak vannak errefelé.

Ezt még én is elfogadnám.

Vagy ezt :)

Az obligát mókuska.

Egy őrült álgótikus óriásvilla.

A hős felfedezők.