Kalandozások Notre Dame-ban: Chicagoi marathon

Aki a cím hallatán azt gondolja, hogy lefutottam a chicagoi maratont, az még sosem találkozott velem - üdvözlöm a blogon az ismeretlen olvasót :) Persze never say never (most többen, akik ismernek, a röhögéstől leestek a székről), de jelenleg biztos, hogy nem futok 42 kilómétereket, sőt a sarokra sem nagyon. Nem is Gyurit mentem vasárnap buzdítani, hanem Robyn barátnőmet, akinek ez volt a harmadik maratonja, úgyhogy meg se kottyant neki, és a barátját Gorkyt, akinek ez a 15-ik volt, vagy 20-ik, úgyhogy egy maratoni táv kb. annyira veti vissza, mintha a sarki közértbe szaladt volna át húsz deka párizsiért. De tényleg! Soha semmikor ennyi sántikáló, összetört, elnyűtt és meggyötört embert nem láttunk egy rakáson, mint vasárnap a maraton befutójánál, ők meg, a számunkra elképzelhetetlennek tűnő teljesítmény után még vidáman sétáltak velünk egész délután, és majd kicsattantak az energiától. Gorky szerint a dolog titka az, hogy mindig 7 percet futnak, egyet gyalogolnak, ezért nem merítik ki a tartalékaikat, de szerintem akkor is lenyűgöző, mennyire fittek.

Jó barátként vittünk szurkolótáblát is, és mikor megpillantottuk Robynt, még lelkesen buzdítottuk is, de annyian voltak a tömegben a szurkolók, hogy nem is hallotta.

Itt már a befutó után fogadjuk a szuper sportembereket. Látszik, hogy Robyn Wonderwoman jelmezben futott, és annyi energiája volt,

hogy kérésre bármikor "szexi futó" pózba vágta magát :))

A vasárnapi chicagoi túra apropója a maraton volt ugyan, de nem rejtett hátsó szándékunk az is volt, hogy Tamás, aki még sosem járt Chicagoban, lásson valamit az általunk annyira kedvelt városból. Úgyhogy, amíg a futókat keresgettük, megmutattuk neki a Millenium parkot, meg szegényt fel-le hurcolásztuk a Michigan street folyótól délre eső szakaszán.

Mindez nem lehetett annyira izgalmas, de legalább sikerült lefotóznom végre a köpködő szökőkutat :)

No, de, ezek után a városnézés fura fordulatot vett. Gorky, aki eredetileg ecuadori, az előző este egy étterem pincérével megtanácskozta, hol a legjobb mexikói étterem, és indítványozására el is mentünk oda. Az étterem a világ végén volt, egy latino külvárosban, egy álmexikói utcát imitáló gyönyörű rózsaszín haciendában.

Sőt, hogy az élményt még fokozzuk, az ebéd mellé zene is járt, hiszen az ott töltött másfél óra alatt végig a fülünkbe húzta a talpalávalót egy mikrofonnal kihangosított mariachi banda. Nekünk izgalmas volt, mert már sokszor jártunk Chicagoban, és ide úgyse jutottunk volna el egyedül, de azért Tamásunk arcán láttam a csalódást. Főleg mivel a mexikói konyha nem jó. (Ezért lehet rám fújni, de komolyan gondolom.) Mexikó szegény ország, és ez meglátszik az ételeiken is: kezdjük ott, hogy a menzai bablevesből készült babpüré, amit mindenhez hozzácsapnak, az nem emberi fogyasztásra méltó táplálék, az unalmasan fűszerezett húsok meg nem lesznek attól jobbak, hogy mindenféle csípős salsakkal leöntik őket (még akkor sem, ha a salsa-kat szeretem.) Akkor már inkább a Tex-Mex, ami legalább tényleg egészségtelen, de van benne hamburger. :)
Mindenesetre Tamás és Gyuri is hősiesen megette a mexikói húsokat, és hősiesen ott hagyta a babpürét, majd a mariachiktól zúgó füllel elindultunk vissza a belvárosba, még egy kis városnézésre.

Jártunk egyet a színházi negyedben,

végre átjutottunk a folyón is,

ahol az aznap esti kivilágítás rózsaszín volt.

Megcsodáltuk a felújított Wrigley-buildinget,

és, miután elbúcsúztunk Robynéktól, elvittük Tamást a Navy Pier-re, hogy lássa a város fényeit,

minden oldalról,

mert ezek olyan szépek!

Az, hogy a városnéző túra esti fejezete is érdekes fordulatot vett, már teljesen a mi lelkünkön szárad. Egy fura ötlettől indíttatva nem a rendes úton sétáltunk vissza a vasútállomáshoz, hanem egy párhuzamos hídon - ami aztán sosem vezetett a felszínre. Úgyhogy Tamás első chicagoi útján, a helyett, hogy a Magnificent Mile gyönyörűen kivilágított utcáit rótta volna, velünk együtt fél órát sétált elhagyatott alagutakban. Oops!
De, minden jó, ha vége jó - egyszer mégiscsak felbukkantunk az oxigéndúsabb felszínre, és még megcsodálhattunk egy szélorgonát, meg integethettünk a város nekünk kedves házainak,