Viszontlátásra!

Eddig mindig valami konklúzióval zártam egy-egy hosszabb itt tartózkodást, de most úgy érzem, bármit írnék, az vagy túl sok, vagy túl kevés lenne....

Ezért inkább álljanak a szavak helyett itt

a Campuson ma dálutáni sétánkon készített képeim.

Egy kis búcsúzkodás

a Notre Dame-tól,

néhány hangulatkép távozóul.

Ezen felül ott van az egyik pelegrine falcon is, amit South Bend most visszahonosít!

De most azt remélem, visszatérek,

ezért a cím, a post felett...

Azonban, az előtt

még folytatódnak majd,

ha minden jól megy,

a kalandozások,

februárban,

Washington DC-ben.

Most pedig tényleg elmegyek pakolni,

mert már megvacsoráztunk, és a

paradicsomokat is felkötöztük.

Veletek nemsokára találkozom,

addig is sok puszi innen,

a világ másik végéről!

ww.

Mókuska

Azért mókuska post nélkül sem maradtok, mert ma, mikor bementünk a Campusra, találkoztunk egy mókuskával, aki hangosan rágcsált egy hickory diót - íme a fotóriport, az új fényképezőgépemmel megörökítve:

Már pakolnom kéne,

...de ígértem a mormota post-ot, hát nem akarok adós maradni ezzel.  
A helyiek, mikor mondjuk, hogy mormota lakik a kertünkben, szörnyülködve összecsapják a kezüket, és rémülten néznek ránk, mikor eláruljuk, hogy mi örülünk ennek. Ugyanis szerintünk a mormota kertünk dísze, sőt virága. Még a mókusunkat is lenyomja coolságban és cukiságban. A helyieknek az a bajuk vele, hogy üreget ás, és feltúrja a gyepet. Nálunk gyep nincs, az üregekről pedig azt gondoljuk, hogy ha rendes házakat építenének, rendes alappal, akkor nem lenne baj, hogy aláássa a mormota. Szóval, nálunk töretlen a mormota kultusz, ami tetőpontjára hágott a napokban, mikor észrevettük, hogy Mormi, ahogy becézzük, reggeli körútján leszed néhány paradicsomot, kézbe veszi, és felfalja. Most a cukkini dömping után a paradicsom túltengés napjait éljük, úgyhogy jut is, marad is. Szóval, minden helyinek azt üzenném innen, a mormota rajongók főhadiszállásáról, hogy ma már rendes városok helyett szétterjedő suburbiákat építenek, és elveszik a kisállatok élőhelyét, akkor vagy építsenek kőházakat, vagy tanuljanak meg örülni a mormotáknak, akiknek legalább ugyanannyi joguk van itt lenni, mint nekünk.

Megvolt...

... a szokásos, utazás előtti első pánik is: Irén miatt, aki nem otthonkás házmester a Kuruc utcában, hanem egy hurrikán, törölték a járatokat, amikkel utaztam volna. Egész napom (de tényleg) azzal telt, hogy megpróbáltam átjutni az American Airlines telefonos ügyfélszolgálatának akadályain - sűrűn gondolva Lilink robotemberes cikkére* - de közben néha húst pácoltam, rákot mariníroztam, salátát dobtam össze, mert estére barbecue vendégeket vártunk. Szerencsére pont, mire Gy. hazaért, sikerült áttetetnem a jegyet egy brüsszeli átszállásos járatra, és aztán kisimult arccal mosolyoghattam a vendégekre. 

Holnap pakolni kell, úgyhogy jöhet a következő pánik - bár szerencsére velem vannak a varázszacsik :)

*nem találom a linket, ha valakinek megvan, küldje el!

Közben itt...

...elkezdődött a félév. Volt nagy tanévnyitó mise, a sok emberre való tekintettel nem a templomban, hanem a kosárlabda stadionban, és azóta minden délután tanszéki piknikek vannak az épületek közti zöldeken. Ez utóbbit szeretném otthonra is javasolni, de e mellett azt kell mondanom, hogy bár általában imádom az itteni 50 papos, sok tömjénes, trombitás zenekaros, énekkaros, felvonulásos miséket, most minden egy kicsit lélektelennek, és szekulárisnak tűnt nekem. De lehet, hogy csak honvágyam van, és, bár sok év óta ez volt az első nyár, amikor alig dolgoztam, és, mivel az utolsó pillanatban kiderült, hogy teljesen új dolgokat is kell majd tanítanom, kicsit fázom, mi lesz szeptemberben, mégis várom, hogy újra dolgozzak. Jó ez a domestic goddess-ség, de azért tanítani se kutya :)

Beer monitor

Ez azért külön postot érdemel. Portlandi szombati vásár, 40 fok árnyékban, hömpölygő tömegek, ehhez kulturált helyeken (mint odahaza) azért hozzá tartozik egy fröccs, vagy egy sör is. És lőn - egy kínai bácsi sört árul az egyik standnál. Azonban ez itt Amerika, és nem szabad az utcán alkoholt fogyasztani. Ezért a sörstandot kordon veszi körül, hatalmas feliratokkal: Stop! Ne vigye ki az alkoholt. Két cingár legényke támasztja a molinó alatt a söntést (amin matrica: ez a beer monitor, nem piknik asztal), és ellenőrzi, nehogy egy csepp alkohol is kijusson a vásár területére. Really????

Nem akarok hazabeszélni, de szerintem ez az ország sokkal mókásabb lenne, ha nem a puritánok, hanem, mondjuk, a katolikusok alapították volna. (lsd. Spanyolország, Olaszország, Bajorország, Írország :)) Uff.

Én elmentem a vásárba, félpénzzel...

... festett csirketollat vettem (többek között) a vásárban, félpénzzel. 

Igen, elkezdődött a testvérem nagy félelme, el- (vagy vissza-?) hippysedésem - mert nemcsak, hogy festett csirketollakat vettem a hajamba a Portlandi Szombati Vásárban, de hippyszoknyát is, amit Gyuri úgy aposztrofált, hogy "a step into the right direction". :) Portland ugyanis jó ilyen dolgokra, mert, ahogy a város mottója (Keep Portland weird) is sugallja, tele van fura figurákkal, és igazi hippykkel. Tudom, hogy mindenki San Franciscora gondol, mint a hippy fellegvárra, de most, hogy mind a kettőt láttam, azt kell mondanom, San Francisco már nem hippytanya - az egy-két maradék bácsikát és nénikét leszámítva, akik nem vették észre, hogy vége a 70-es éveknek, a város nagy része gazdag yuppie-k gyűjtőhelye, akik, nem viccelek, még vacsorázás közben is csak kalóriákról, fogyókúrás trendekről, és az ehhez kapcsolódó reklámkampányokról tudnak csak beszélgetni. 


A hippy-k legjobb gyűlhelye Portlandben pedig a fent említett szombati vásár, amit úgy kell elképzelni, mintha a Mesterségek Ünnepének és egy jobbfajta karácsonyi kirakodóvásárnak a keveréke lenne - egy kis cserépedény, egy kis afrikai bóvli, egy kis vicces kézműves dolog - de egészében nagyon jó. Portlandi egy hetem fénypontja volt, mert azért (mondjuk San Franciscoval ellentétben)  itt nincs sok látnivaló. Előzőleg letöltött útikönyveim is kínosan küszködtek, hogy valamivel kitöltsék a 2-300 oldalt, mert igazából egy sorban elférhetne mindaz, ami látványosság a városban. 

De azért nem rossz hely - sőt, amerikai mércével mérve elég élhetőnek tűnik, sőt, valami olyannak, ami itt nem nagyon van. Afféle európai stílusú, Müchenhez, vagy Helsinkihez hasonló közepes városnak, ahol ugyan 2 millióan élnek, de legtöbben a kertvárosokban, a belváros mégsem teljesen kihalt, vannak kocsmák, parkok, terek, lehet sétálni, és mindenhova elvisz a tömegközlekedés (a belvárosban ráadásul ingyen!) Valamikor a 70-es években még az is eszébe jutott a városvezetésnek, hogy talán nem kéne teljesen lebontani a régi városmagot, így megmaradt egy kicsiny óváros is, tele vasvázas, pirostéglás ipari angolszász városokat idéző házacskákkal. Persze, jó amerikai szokás szerint a belvárosban (fúj, régi házak!) lakni azért nem akartak, úgyhogy ide telepítették az összes hajléktalan szállót, crack lokalt, és zűrös bárt, ezért sötétedés után nem ajánlatos ott sétálni, de legalább nappal szép. 


Ezen kívül rengeteg a zöld. A kínai negyedben van egy kis kínai tudós kert, eredeti kínai anyagokkal, Portland testvérvárosából, a külvárosban egy nagy japánkert, és rengeteg rózsakert is. No meg két folyó, mellettük parkokkal. Ráadásul a városból látszik is, és nincs is nagyon messze tőle a Mount Hood, egy újabb Cascade hegy, ahova mi is elmentünk, és ahova a helyiek télen nyáron járhatnak síelni, a másik oldalon pedig másfél óra alatt leér az ember az óceánig (ott is voltunk). Képek ITT, a részleteket most már tényleg szóban, mert vasárnap megyek is haza.

Patches of snow

Azaz hófoltok - a Paradise-ban (azaz a Paradicsomban, tényleg így hívják, az egyik korai természetvédő menye nevezte el így) a ranger kislány azt mondta, ez vár ránk, ha hegyet mászunk. Ekkor már egy kicsit kételkedtünk a rangerek kompetenciájában, mert a kapuban álló se tudta, vajon köd üli-e a szirteket, de azért, hogy ennyire mellétrafáljon, az meglepő volt. Hófoltok helyett összefüggő hótakaró fogadott minket a Mount Rainier-en, mikor a múlt hétvégén elindultunk, hogy megmásszuk az egyik túristaútját. De igazából soha jobbkor nem tévedhetett volna a ranger, mert azt hiszem, életem leggyönyörűbb túráját köszönhetjük neki. 


Már maga a hegy is lenyűgöző, olyan magas, hogy saját klímát alakít ki maga körül, és a világ egyik legveszélyesebb vulkánja. Idén korán, július végén leesett rá az első hó, és azóta a tél és a nyár hadakozik a lankáin - ahol elolvad a hó, rögtön ezerszám nyílnak a virágok, hogy kihasználják a pár hetet, amíg virágozhatnak, és előbújnak a mormoták, hogy teletömjék magukat a hét-nyolc hónapos alvásra. Annyira változatos a táj, mintha egy hegybe nyomták volna bele a fél Alpokat - hol több százados erdők, hol kopár sziklafalak, hol alpesi lankák, hol hómezők fogadják a hegymászót. Odafelé csak az út felét borította hó, de visszafelé végig lábszárközépig érő hóban csörtettünk lefelé, néha fenéken landolva - azonban mindez megérte. Tényleg, azt hiszem, még sosem láttam ilyen szépet. És, jelentem, ez volt az első 2000 méter feletti hegy, amit megmásztam! 


De, hogy fokozzuk az élvezeteket, másnap is visszatértünk egy újabb túrára, ahol a ranger-ök jégcsákánnyal megközelíthető, lezárt utakat, és embertpróbáló hómezőket ígértek - gondoltuk, meglátjuk, meddig jutunk. Ekkor (de már biztos kitaláltátok) dús zöld erdők, kószáló szarvasok, és virágmezők fogadtak minket - csak a hegytetőt takarta hó, ami pedig pont elég volt arra, hogy lehűtsük benne az immáron nem elfelejtett csúcs-sört. 



Azt hittem, hogy a Mount Rainier után már nem jöhet semmi ilyen letaglózó - de szerencsére a Cascade-ok, és a Pacific Northwest, amit nagyon megszerettünk, tud egyet s mást nyújtani a magam fajta szkeptikusoknak is. Harmadnap ugyanis elmentünk a Mount St. Helens-hez, ami egy újabb vulkán, és arról nevezetes, hogy 1980-ban kitört, és elvesztette a felét. Ez egész egyszerűen leírhatatlan - úgy tarolt le mindent maga körül (többet között a híres nevezetes Harry Trumant, aki nyolcvanvalahány évesen nem volt hajlandó ott hagyni az életét jelentő tavat, a Spirit Lake-et és hegyet), mintha sosem lettek volna ott. Az öles fákat úgy döntötte el, mint mikádó pálcikákat, és mindent forró hamuba temetett. Még most, harmincegy évvel a kitörés után is eszméletlen ereje van, ahogy önmagát újraépítve füstölög a kihalt táj felett. 

Igazából el sem tudom mondani, mennyire elvarázsolt ez a hosszú hétvége a hegyekben - úgyhogy, a hardcore képnézegetőknek ITT vannak inkább a fotók, nem volt szivem nagyon kiválogatni őket, so beware, egy csomóan vannak! :) De igazából azt javaslom, hogy pattanjatok fel az első gépre and see it for yourselves... mert ez tényleg megéri!

Eletjel (ekezetek nelkul)

csak jelzem, hogy nem tuntem el, nem evett meg a mountain lion, vagy a fekete medve, csak nincs nagyon internetem, avagy szamitogepem. De a het vegen visszaterunk South Bendbe, es akkor igerem, beszamolok errol a hetrol. Elore a highlightok:vulkanmaszas hoban es ho nelkul, Szent Helena, aki kitort, es letarolt mindent, es vegul Portland, a legnemamerikaibb amerikai varos.
Sok puszi a Pacific Northwestrol, ww.

Eddie Street Commons

Anno én is tudósítottam róla, hogy az Egyetem elhatározta, egy várost épít a Campus mellé, hogy az Egyetemistáknak ne kelljen nélkülözniük a városi finomságokat - úgyis, mint kocsma, könyvesbolt, magas házak, és utcák. És, lőn, most, hogy visszatértem, itt van - egy utcányi város a Campuson kívül, a semmi közepén, helyi anomáliaként. Ma a könyvtárból hazajövet elbicikliztem oda, és lefotóztam, hadd tudjátok meg Ti is, mi a tuti: 

Így hívják: A tábla a Marriott Szállóról származik, de azt nem voltam hajlandó lefotózni :)

Egy utcányi élet

Ír kocsma, Jamba Juice, könyvesbolt, effélék

Pontosan ennyi - három ház,

vagy, ahogy itt mondanák, two blocks

Mellettük persze egy hatalmas parkolóház, a semmi közepén, a 70.000 vendégnek, akik home football weekendre jönnek

Aztán a puszta az egyik oldalon, South Bend egyik lepukkant része a másikon.

Dublin belvárosa?

Nem! Ez South Bend külvárosa :)

Harmóniában a vélt, vagy valós ír gyökerekkel...

I grow old, I grow old...

I shall wear the bottoms of my trousers rolled.

Quoting Eliot here is highly appropriate : When I returned from the States in 2007, I repeatedly said that one of the best things that had happened to me was Old Navy. I wore the trousers I bought there for years, and two of my still favourite shirts I also got on the West 34th street, in Old Navy. With Kiki, therefore, we have been calling this, and the February scholarship trip both as Old Navy Grants, the only aim of which is not scholarly or personal progress, but to rewamp my wardrobe. 

Ever since I'm here, I have been holding back, but finally last week with Anna we went shopping... and there reality slapped me in the face. I looked at the clothes, and even tried some on, but wearing them I felt like a head-transplant (copyright Billy Connolly), as if my head had been operated on top of a body of a 20-year-old. I thought that the cuts were botched, the material was way too flimsy and all-in-all, I felt like a fish out of water. 

Of course I bought a highly age inappropriate red Snoopy t-shirt and a black shirt, just to have something in my backpack from Old Navy, but that was it, I think... My romance with Old Navy is over...

At the age of 37, have I suddenly turned into a woman in her 30s??? How has this happened, I wonder?

:)

To beer or not to beer?

Először is, elnézést a címbeli borzalmas poénért, de tényleg ez lesz a téma. Történt ugyanis, hogy a Yosemite-ben vettünk igazi, Yosemite söröket, amin maci is van, meg helyben is csinálják, igazi forrásvízzel. Első este kértünk a portástól sörnyitót hozzá, mert a szokványos amerikai sörökkel szemben ezt nem lehetett kézzel kinyitni, a második este azonban elmentünk vacsorázni, úgyhogy megmaradt a maradék - pár a kedves portás jutalma lett, mert sajnos a repülőtéri szabályozások miatt nem hozhattuk volna őket haza, pedig Gyurinak van egy kollégája, aki nem ihat ugyan sört, de gyűjti a cimkéit, és nagyon örült volna a ritkaságnak, egyet pedig meghagytunk, hogy majd megisszuk indulás előtt. Nyitónk azonban továbbra sem volt, viszont volt hatvan fok árnyékban, és a két órás autóút, ami előttünk állt, úgyhogy a fenti tervet gyorsan elvetettük. Helyette, sörmikulásként a Jamestown közepén álló zenepavilonban hagytuk a bontatlan üveg Yosemite Lagert, abban bízva, hogy nem valami, gyermekét a megrontástól féltő anyuka találja meg (a pavilon a játszótér mellett volt), hanem egy hozzánk hasonló, megfáradt vándor, aki majd imáiba foglal minket, hálás szívvel.

The added bonus

Az mindig lutri, hogy a végén hol is alszunk - persze, az ember megnézi a google map-en, meg elolvassa a review-kat, de azért mégiscsak ismeretlen terepre megyünk, úgyhogy egy kicsit mindig izgulok, milyen is lesz a lefoglalt szállás. Így volt ez most, a Yosemite-ben is, különösen miután egy helyes ranger néni elmondta, hogy Jamestown sokkal messzebb van, mint gondoltuk, és különösen, mivel a Parkhoz közelebb több helyes ál-western városka is volt, amiken átautóztunk oda, majd vissza, és egy kicsit azért elgondolkodtunk, nem lett volna jobb ott foglalni szállást. Aztán megláttuk Jamestown-t, és kiderült, jobban nem is választhattunk volna.  Jamestown ugyanis nem fake, hanem igazi vadnyugati városka, amit az aranyláz hozott létre, és a vasút táplált. Ráadásul a vonatokat meg is őrízték, úgyhogy a tuti, szalonos, hoteles, börtönös kisváros mellett ott van még a Railtown 1897 Historic Park, ahol nemcsak, hogy javítják és karbantartják a vonatokat, de még mindenféle filmekhez is kölcsönadják őket. Sajnos a vonatozásról lemaradtunk, mert csak szerdán és szombaton lehet, de még így is szuper volt - egy igazi vonatrajongó bácsi vezetett minket körbe, elbeszélgettünk a kováccsal (akiről a képünk mind a kettőnknek életlen lett sajnos), és az igazi kaliforniai verőfényben időutaztunk egy kicsit. 
Az időutazás a városban is tartott - a múltszázadi saloonban ebédeltünk, bejártuk az összes antikvitás boltot (Gyuri nagy örömére, hihi), és a végén még elmentünk az Aranyásó boltba is, ahol még mindig árulják a kellékeket, és ahol a fogadópult tele van az elmúlt húsz éve újságkivágásaival, amik arról számolnak be, hányan gazdagodtak meg 1990 óta a talált aranyból. Gyuri teljesen belelkesedett, el is képzeltük, hogy fog egy őszi hajnalon lelépni, csapot, papot, Egyetemet, mágneseket hátrahagyva, az asztalon majd csak egy cédula fogad: Gazdagon jövök vissza, Gy. 

:))

KÉPEK itt, a vasutaspark leghíresebb mozdonya pedig filmszereplőként itt, have fun.

Climb any mountain

San Francisco után elautóztunk a Yosemite Nemzeti Parkba. Én még sosem jártam ilyenben, és nem értettem, hogy az útikönyvek miért írnak az autópályákról, a Parkban található szupermarketekről, és a buszjáratokról. Mikor odaértünk, persze, minden világos lett. A Park tényleg hatalmas, ezért a kiépített utak nem tűnnek butaságnak, de a legtöbb helyi igazából nem is csinál mást, mint fel-alá furikázik a kétszer kétsávos autópályán, majd megáll néha fotózni a "fontos helyeknél". Amint letértünk az aszfaltos utakról, és elindultunk az erdőben sétálni, azonnal eltűntek az embertömegek, és jóformán csak külföldiekkel (rengeteg némettel, franciával, svájciakkal és mindenféle ázsiaiakkal) találkoztunk. 
Pedig igazából a Yosemite eszméletlen. Már az út odafelé is lélegzetelállító, az utolsó szakasza a Hetch Hetchy völgyben, a vízierőmű mellett, majd a hegyen, kanyargós szerpentinen vezet, amíg az ember eléri először a bódító fenyőillatú Stanislaus Nemzeti Erdőt -itt  az igazgatóság engedélyével :) égették az aljnövényzetet, úgyhogy egy idő után füstölt fenyőillatú lett az út - majd végül a Parkot, ahol lehet kempingezni is, de sajnos annyira előre kell foglalni, hogy arra esélyünk sem volt - a fennmaradó szállások viszont 400 dollárnál kezdődnek éjszakánként, úgyhogy mi másfél órányira a Parktól, Jamestownban aludtunk, ami added bonus volt, majd a következő postban elmesélem, miért.  
Szóval, a Park: hát először is, tele van sziklákkal, és vízesésekkel, és sűrű erdőkkel, és mókusokkal, meg medvékkel, no meg hegyi oroszlánokkal, másodsorban pedig ott az El Capitan, a majdnem megmászhatatlan legnagyobb gránit sziklafal, a Half Dome, amire ugyancsak engedéllyel lehet felmenni, és így tovább. Első nap csak a völgyben sétáltunk egy - előre úgy terveztük, hogy - rövidet, a Bridalveil Falls (mítosza elolvasható a wikipedia-n, de mi becs'szóra nem tudtunk róla) környékén, de persze, eltévedtünk, és a végén kb. 15 kilométert mászkáltunk, amiben volt minden, patakugrás, dzsindzsásba keveredés, aszfalton menetelés, szóval szuper volt!!! Ráadásul láttunk őzikét, hollót és a nap végén még szarvast is! KÉPEK itt.  
Másnap aztán korán keltünk, és elindultunk megmászni az Upper Yosemite Fall-t, ami nem túl hosszú túra, oda-vissza 7-8 óra, kb. 900 méter szintkülönbség. Ti, akik ismertek, azért tudhatjátok, mennyire vagyok hegymászó alkat, úgyhogy megalapozottak voltak előzetes félelmeim... de végülis a hegy kevésbé győzött le (kb. 2/3-ig felmentünk, utána már elég kevesen másztak), hanem inkább Nagy Barátom, a Nap :( Olyan rendes napszúrás kaptam, igazi rookie-ként, hogy tanítani lehet. Úgyhogy a végén örültem a völgyben kiépített falunak, ahol még aszpirint is árultak, és ahol lassan rendbe tudtam szedni magam. 
Délután aztán elsétáltunk a Mirror Lake-hez, ami nem is igazi tó, csak egy gátakkal elkerített folyószakasz, ami nyaranta annyira elapad, hogy átgyalogolhattunk a vizen az egyik partjáról a másikra, mert a legmélyebb pontján sem volt hatvan centinél mélyebb. Nagyon hiányzik a Balaton, úgyhogy én külön fél óráig örvendeztem a kis lábfürdőnek - nem igazi nyílt vízi úszás, de azért mégis valami :)
Este aztán, miközben hazafelé hajtottunk a szerpentinen, megálltunk az egyik leállóban csillagokat nézni, majd megfogadtunk, hogy ide még eljövünk... 

És, hogy lássátok, milyen hegymászó sportember lettem, elárulom, hogy tegnap, a Potato Creek State Parkban való barbecuezás után, szandálban, szoknyában megmásztam észak Indiana legmagasabb hegy(?)ét is, a félelmetes magasságokba törő, 270 (!!!) méter magas Vargo Hillt. Remélem, most gondolatban megemelit a kalapotokat előttem! hihi....

Leander sirámok

Otthoni virágkertészkedésem legnagyobb kudarca, hogy a négy éve nevelgetett, dédelgetett leanderjeim egész egyszerűen meghaltak idén tavaszra. Próbáltam őket újraéleszteni, visszavágni, feltáplálni, minden hiába... Ezzel szemben Kaliforniában úgy nőnek, mint a dudva - vagy még pontosabban, mint a fák - mert embernagyságúak, és gyönyörűek - mintha direkt az én bosszantásomra virágoznának ezer színben az utak két oldalán...

Az egészet úgy kell egyébként elképzelni, hogy San Francisco után hirtelen egyre melegebb lesz - jönnek a dűnék, sehol egy fűszál, szegény, a frontiert maguk elő toló telepesek, biztos pálmafákról és tengerpartról álmodoztak, de helyette csak örjítő hőség hömpölyög a buckák közt, a város előtt, ameddig a szem ellát.

Aztén egyszer csak megjelennek a gyümölcsösök és a leanderek - bizonyítandó, hogy ahol víz van, élet van. Az út mentén pedig a farmer's marketek, amik közül az egyikben életem legfinomabb sárgadinnyéjét vettük, hogy aztán megegyük az aranyláz és a kontinens két partját összekötő századfordulós vasút egyik kis városában, ahol laktunk - de ez már a következő post témája :)

San Francisco....

...egészen valószínűtlen város: mediterrán fehér házak, kis olasz kiülős éttermek, és konstans őszi 17 fok, erős széllel az óceán felől. Papundekliből épített álviktoriánus házak, amik egy olyan Angliát idéznek, ami sosem létezett. Több hullámú idegengyűlölet a történelem során, ma hatalmas ázsiai népesség, aki nem enged a 48-ból, és nem költözik ki a Kínai negyedből. Hippy gyökerek, the summer of love, ma hatalmas drágaság, designer butikok, borbárok, és a Szilikon völgyből meggazdagodott fiatal yuppiek. Szent Ferenc a háttérben, liberalizmus, és haladó gondolkodás az előtérben. Az ENSZ lábánál hűsölő hajléktalanok és crack dealerek, a cable carról lógó túristák, dombok és lankák, ezerféle szín és illat, hullámzó változatosság, oroszlánfókák, Golden Gate híd, és így tovább... 
Rengeteget sétáltunk a két és fél napban, amit itt töltöttünk, majd otthon mesélek, most nézegessétek a KÉPEKET, hallgassatok egy kis ZENÉT, a részleteket majd szóban...(vagy kérdezzetek, és akkor itt...)

Beat

Teljesen véletlenül San Franciscoban sikerült úgy foglalnom szállást, hogy egy utcányira voltam az összes beat nemzedékes kegyhelytől. (Egyébként ennyire nem volt egyszerű a dolog - először sikerült a Tenderloin szélén foglalnom szállást, és bár mindenki biztosított arról, hogy ott sem kell félnem, mivel éjszaka érkeztem, egyedül, és másnap, Gyurival, verőfényben is rettegtem átmenni a Turk és Market utcák kereszteződésén, azért örülök, hogy utolsó pillanatban a megérzésemre hallgattam, és új helyen kötöttem ki.) 

De így aztán első nap, mikor egyedül sétáltam, első utam  (na, jó, nem az első, először megreggeliztem - kiélvezve, hogy végre megint városban vagyok, ahol rendes kávézó és reggelizőhelyek vannak, rendes kávéval, és reggelivel), így a Kerouac alley-be vezetett a City Lights könyvesboltba, majd végül a Beat Múzeumba. Ez utóbbi velem nyitott, valamivel fél tizenegy után, a bácsi, aki vezeti, megköszönte, hogy vártam egy kicsit az ajtó előtt, mert épp itt egy barátja látogatóban, és neki mutogatta az új dolgokat. A barátja egy szakállas bácsi volt, akivel elbeszélgettünk, meséltem neki, hogy én mindezt tanítom Magyarországon, megdícsérte az angolom, haha - majd bemutatkozott: John Cassady-nek hívták. Gondolom, ez a név legtöbbeteknek nem mond semmit, de az derült ki róla, hogy Neal Cassady fia - Neal Cassady pedig nem volt más, mint Dean Moriarty, Kerouac regényében AZ útitárs, a beat életérzés egyik ihletője. Sajnos annyira nyúl vagyok, hogy nem mertem lefotózni a bácsit, úgyhogy most el kell hinnetek, amit a messziről jött ember mond. És bár fotóm nincs, legalább van néhány elsőkézből kapott ankedotám, Cassadyről, amivel majd elképráztatom a diákjaimat a jövő évben. :)

Belated weekend report - part 2

Vasárnap aztán taktikusan megvártuk, hogy elkezdjen esni az eső, és felkaptunk a biciklinkre, hogy túrázzunk egyet. Én a múlt héten vettem egy biciklit, ami gyönyörű, öt mázsa, és igazi indianai patrióta, azaz hegyre nem nagyon megy fel :) De szuper, úgyhogy nagyon örültem, hogy kipróbálhatom. South Bend egyik fejlesztése, hogy a folyó mellett kiépítettek egy új bicikliutat, ami azért amerikai módra egyszer csak megszakad, de legalább valameddig van. Az út pedig tényleg szép - a kanyargó St. Joseph (vagy, ahogy a helyiek hívják: St. Joe), az autósokkal és biciklisekkel mit sem törődő libák, és  fák között ugráló mókusok között tekereg. Itt még a házak is jók, el is határoztuk, hogy visszajövünk majd fotózni. Az út felénél betértünk a St. Patrick County Parkba (képek INNEN-től), ahol nemcsak gyönyörű piros fészerek vannak, de még egy fészerszínház is. Sőt, még fészeralakú mászókák is, le is fotóztam a Szigeti gyerekeknek, kár, hogy nem voltak itt, tökéletes játszóterező hely... Jó lenne írni valamit a fészerszínházakról, de sajnos most nem lesz semmi előadás benne, pedig már tervezgettem az új kutatási témámat (sűrű south bendi ösztöndíjakkal, haha). 
Délután idehaza aztán leszedtük a cukkinitermést - újra vesztésre állunk a harcban, pedig Gy. három napja cukkinit eszik, ma mindenképpen hús lesz krumplival, mert látom, hogy fejben már fogalmazza a levelet az ENSZ-hez a genfi konvenció bizonyos zöldségirányú kitételeinek megsértése miatt. Azóta elkezdtek nőni az uborkák is, írhatnátok, hogy kell eltenni őket? (akár a cukkinit, akár az uborkát)
Most letisztázom a cikket, de nemsokára írok a mormotáról is, mert ő külön poszt-ot érdemel. Sziasztok! ww.

Driving rant

Szóóóóóval - ha valaki Amerikára gondol, az egyik állandó sztereotípia az, hogy hoszzú, széles országutak kötik össze a hatalmas szabad tereket - Thelma és Louise, road movies, effélék. És ez így is van - Amerika elég jól felismerte az autópályák katonai mozgósításának fontosságát, és gyorsan meg is tanulta azok építését a németektől. Szerencsére a hidegháborúnak vége, repülőknek sem kell gyakran leszállni a széles útpályára, de az autópályák megmaradtak, és bár minőségben gyakran a Prága - Drezda pálya csehországi szakaszára emlékeztetnek, azért el lehet jutni rajtuk A-ból B-be.... azaz el lehetNE... HA az amerikaiak tudnának vezetni... És most jön a rant :) 
Nem tudnak. Legalábbis arra még nem jöttek rá, hogy a két sáv közül az egyik arra való, hogy abban gyorsítsanak, és leelőzzék a külső sávban haladó lassúakat. E helyett mind a két sávban ugyanolyan gyorsan haladnak (cruise control), úgyhogy az ember kilométereket tehet meg úgy, hogy előtte két, teljesen egymás mellett utazó autó blokkolja az autópályát. Ha mondjuk valaki a német autózási stílushoz szokott, annak egy Chicago-South Bend út alatt csomókban hullik ki a haja az idegességtől :) 
Szombaton hazafelé autózva egy fekete autó állta el mindenki útját a belső sávban, sztentori szigorúsággal lassítva a forgalmat kb. 15 kilométeren keresztül. Az autónk tele volt müncheni emberekkel, akik előrehajolva, tűkön ülve adták Gy-nak a tanácsokat, hogyan próbáljon előre jutni. Nagyon jól szórakoztunk, és tényleg elröpült a két órás út, de azért halkan megjegyzem - talán itt az ideje, hogy Amerikában is bevezessék az autós oktatást...

Belated weekend report - part 1

Jó napot! Bocsánat, eltűntem - főleg egy cudarul elkésett cikket irogattam, most már talán kész van, úgyhogy egy kis pihenésül beszámolok a hétvégéről. Szombaton elvittük Gyuri diákjait Chicagoba - kicsit aggódtam, mennyire lesznek fogékonyak a dologra, mert előzőleg elmondták, hogy a művészet nem érdekli őket, és úgy általában semmi sem nagyon - ezek a mai fiatalok, de komolyan! - azonban Chicago megtette a kulturpropagandai munkát a mi segítségünk nélkül is. Annyira gyönyörű a város, hogy nekünk elég volt jobbra-balra mutogatni, Xuoming és Mario lenyűgözve sétáltak a Millenium Parkban, a Magnificient Mile-on, és a Navy Pier-en. Ez utóbbit már egyedül abszolválták, mert mi Gy-val leléptünk Oak Parkba, ami nekem a legkedvesebb chicagoi részem, és nagyon szerettem volna megmutatni neki. Eleinte kicsit szomorúan konstatáltam, hogy nem tette meg a várt letaglózó hatást, de Frank Lloyd Wright háza, és annak környéke aztán őt is elragadtatta. Teljesen elnéztük az időt, úgyhogy aztán vágtázva rohantunk vissza Chicago belvárosba, aholis elvittük a fiúkat a híres Giordano's Pizzeria-ba, ahol igazi chicagoi deep-dish, azaz mély tálban sütött pizzát ettünk. Jó volt, de igazából amit két hete Gy-val, a kevésbé híres helyen ettünk, az kenterbe verte. Gyönyörű naplementében tűnt el mögöttünk a város, miközben este hazaautóztunk South Bendbe. A képeket feltöltöttem IDE, nézegessetek, aztán teszek egy kitérőt, és mesélek Nektek az amerikaiak vezetési szokásairól. 

And the winner is....

Végy két szelet bacont, kockázd fel, és pirítsd meg két nagy fej apróra vágott hagymával. Reszelj le két óriási méretű cukkinit, sózd be, majd nyomkodd ki belőle a vizet. Add hozzá a hagymás baconos mixet, két evőkanálnyi reszelt parmezánt, két tojást, sózd, borsozd. Formálj kis gombócokat a masszából, forgasd meg zsemlemorzsában, és süsd ki egy kis olajon. Kínálj hozzá fokhagymás joghurtos (vagy tejfölös) szószt, és saját készítésű kovászos uborkát.
Az előnyei:  
1. eltűnt két óriáscukkini - azóta persze újratermelődött az állomány, aber immer hin (ja, nem kér valaki uborkát? :)
2. finom.
3. Gy. megjegyzése: tíz éve nem ettem ilyen egzotikusat... úgy értem, zöldséget. (hahahaha, mission accomplished :)

Lily

Tíz napja egy nagyon kedves barátnőmnek

megszületett az első gyermeke.

Aznap elkezdett virágozni az óriás liliom a kertben.

Ami azóta is virágzik, és gyönyörű!

Ezért álljon itt ünneplésül barátnőmnek, és

a kisfiának a gyönyörű indianai liliom.

ww.