Azaz hófoltok - a Paradise-ban (azaz a Paradicsomban, tényleg így hívják, az egyik korai természetvédő menye nevezte el így) a ranger kislány azt mondta, ez vár ránk, ha hegyet mászunk. Ekkor már egy kicsit kételkedtünk a rangerek kompetenciájában, mert a kapuban álló se tudta, vajon köd üli-e a szirteket, de azért, hogy ennyire mellétrafáljon, az meglepő volt. Hófoltok helyett összefüggő hótakaró fogadott minket a Mount Rainier-en, mikor a múlt hétvégén elindultunk, hogy megmásszuk az egyik túristaútját. De igazából soha jobbkor nem tévedhetett volna a ranger, mert azt hiszem, életem leggyönyörűbb túráját köszönhetjük neki.
Már maga a hegy is lenyűgöző, olyan magas, hogy saját klímát alakít ki maga körül, és a világ egyik legveszélyesebb vulkánja. Idén korán, július végén leesett rá az első hó, és azóta a tél és a nyár hadakozik a lankáin - ahol elolvad a hó, rögtön ezerszám nyílnak a virágok, hogy kihasználják a pár hetet, amíg virágozhatnak, és előbújnak a mormoták, hogy teletömjék magukat a hét-nyolc hónapos alvásra. Annyira változatos a táj, mintha egy hegybe nyomták volna bele a fél Alpokat - hol több százados erdők, hol kopár sziklafalak, hol alpesi lankák, hol hómezők fogadják a hegymászót. Odafelé csak az út felét borította hó, de visszafelé végig lábszárközépig érő hóban csörtettünk lefelé, néha fenéken landolva - azonban mindez megérte. Tényleg, azt hiszem, még sosem láttam ilyen szépet. És, jelentem, ez volt az első 2000 méter feletti hegy, amit megmásztam!
De, hogy fokozzuk az élvezeteket, másnap is visszatértünk egy újabb túrára, ahol a ranger-ök jégcsákánnyal megközelíthető, lezárt utakat, és embertpróbáló hómezőket ígértek - gondoltuk, meglátjuk, meddig jutunk. Ekkor (de már biztos kitaláltátok) dús zöld erdők, kószáló szarvasok, és virágmezők fogadtak minket - csak a hegytetőt takarta hó, ami pedig pont elég volt arra, hogy lehűtsük benne az immáron nem elfelejtett csúcs-sört.
Azt hittem, hogy a Mount Rainier után már nem jöhet semmi ilyen letaglózó - de szerencsére a Cascade-ok, és a Pacific Northwest, amit nagyon megszerettünk, tud egyet s mást nyújtani a magam fajta szkeptikusoknak is. Harmadnap ugyanis elmentünk a Mount St. Helens-hez, ami egy újabb vulkán, és arról nevezetes, hogy 1980-ban kitört, és elvesztette a felét. Ez egész egyszerűen leírhatatlan - úgy tarolt le mindent maga körül (többet között a híres nevezetes Harry Trumant, aki nyolcvanvalahány évesen nem volt hajlandó ott hagyni az életét jelentő tavat, a Spirit Lake-et és hegyet), mintha sosem lettek volna ott. Az öles fákat úgy döntötte el, mint mikádó pálcikákat, és mindent forró hamuba temetett. Még most, harmincegy évvel a kitörés után is eszméletlen ereje van, ahogy önmagát újraépítve füstölög a kihalt táj felett.
Igazából el sem tudom mondani, mennyire elvarázsolt ez a hosszú hétvége a hegyekben - úgyhogy, a hardcore képnézegetőknek ITT vannak inkább a fotók, nem volt szivem nagyon kiválogatni őket, so beware, egy csomóan vannak! :) De igazából azt javaslom, hogy pattanjatok fel az első gépre and see it for yourselves... mert ez tényleg megéri!
Subscribe to:
Post Comments (Atom)

No comments:
Post a Comment