March 20, 2012

Cigányok

Múlt csütörtökön Andrással elmentünk színházba, mert itt járt a Katona, és úgy éreztük, ott a helyünk. A Cigányok című darabot hozták, mert az valahogy szegről-végről témájában beleilleszthető az itt folyó Bécs-Budapest-Prága művészeti/zenei fesztiválba. Otthon elég jó kritikákat kapott, úgyhogy anno én is el akartam menni, és szó szerint a színház kapujából fordultam vissza, de majd most, gondoltam, bepótolok mindent. Röviden úgy lehetne fogalmazni, hogy az előadás itt akkorát bukott, mint a ház, pedig előre szóltak a művelt közönségnek, hogy lesz benne minden, füst, lövések, és felnőtteknek való szövegek is, és a darab maga szerintem vállalható lett volna, de, a Katonától szokatlan módon, a rendezés (Máté Gábor), és a csapnivaló színészi játék a padlóra küldte az előadást.
Ha valamelyikőtök nem tudná, a darab két részből áll, az első fele Tersánszky Józsi Jenő borzalmas népszínműve, amiben minden van, muzsikus cigányok, féltékenység, örökbefogadott fiú, hajnalig mulató adótiszt, stb, szóval a szokásos műsor, és amihez Grecsó Krisztián írt egy, a cigánygyilkosságokat körbejáró második felet. Bár, ahogy András megjegyezte, ez a második fél is egy kicsit, a darabban kifigurázott liberális városi értelmiségi szempontjából íródott, azért egy elég jó kísérlet arra, hogy beszéljünk a dolgokról, úgyhogy maga az elgondolás nem rossz. Viszont, ami a papíron izgalmasnak tűnik, abból ez esetben nagyon nehéz jó előadást csinálni.
Először is azért, mert a Tersánszky szöveg nem vicces, és ezért a darab első felében kb. lehetetlen elkapni a nézőket, illetve azért, mert mi már (és a Kennedy Center közönségére ez különösen igaz) túlságosan p.c-k vagyunk ahhoz, hogy belefeledkezzünk ebbe a múlt századi sztereotípiákra épülő népiesch komédiázásba. Harmadszor pedig azért, mert Máté Gábor nem találta el a stilizálásnak azt a fokát, amitől a népszínmű nézhető lehetett volna. Az első 15 perc után mi is egymásra néztünk, hogy felálljunk, és menjünk-e, és különösen az amerikai közönségnek túl sok kulturális határt kellett volna gondolatban áthágnia, hogy reagálni tudjon a színpadon történtekre.
Így aztán, a jobban értelmezhető második félnek is eltűnt a drámaisága - sajnos nem volt elég nagy a kontraszt a két rész között ahhoz, hogy ez valóságosabbnak tűnjön, mint az első fele. Hiába alakított Fekete Ernő nagyon nagyot, hiába voltak jók az öregek (Bezerédi, Újlaki és a második felvonásban sajnos lelőtt, de halott poraiban is igencsak jól játszó Szacsvay László), az volt a baj, hogy nem tudták ellensúlyozni a többi színész minden kritikát alulmúló fertelmes ripacskodását. Már többször mondtam, de olyan embereket, akiknek az ordítás az egyedüli kifejező eszköze, nem szabadna színpadra engedni. Pálmai Anna és Pálos Hanna egyszerűen nézhetetlen volt, és megragadom az alkalmat, hogy követeljem, Kovács Leheltől vegyék el a diplomáját.
Az előadást elnézve az járt a fejemben, hogy komoly hiba az, hogy a kőszínházak nem hajlandóak tanulni a függetlenektől (még akkor is, ha néha úgy tűnik, van átjárás a két világ között). Mert teszem azt, Pintér Béláék már ezer éve kidolgozták azt a fajta stilizált népiességet, ami elvitte volna  a vállán az első felvonást, és bizony az alternatív társulatok majdnem mindegyik színésznője fényévekkel jobban tud cigánylányt, vagy vidéki ribit játszani, mint a Katona József Színház művésznői. De, ha nekem nem hisztek, itt olvasható a Washington Post lakonikus kritikája.

No comments: