Azt persze még nem tudjuk, milyen Amerikában szülni, és a catering szolgálattal összekötött magánszoba, meg a hiper-szuperül berendezett szülőszoba, a kórház, ahova nem nekünk kell bevinni a WC-papírt, az evőeszközt és a steril gézlapokat, mind sokkal csábítóbban hangzik, mint az egyes otthoni kórházakban uralkodó állapotok, de azért nekünk kiakad a kulturális Geiger-számlálónk egy-két amerikai dologtól, amik közül kettőt elmesélek, itt alant.
Az egyik az a nagyüzemi rémisztgetés: Mivel mindenki attól retteg, hogy beperlik, még egy nyavalyás textilpelenkát sem lehet megvenni a nélkül, hogy ne legyen hatalmas lángvörös betűkkel ráírva, hogy vigyázat, fulladást okozhat, valakinek a fejére eshet, ha fojtogatós gyilkosok kezébe kerül, fegyverré válik, stb. - És most azt hiszitek, túlzok, de nem. A babakocsink kb. 20 oldalas használati útmutatójából 13 oldal csak a veszélyeket írja le, a további 7 azt, hogy hogyan kell összeszerelni. Ezen kívül még a kocsin is 18ezer helyen van rajta egy "vigyázat, halál, vége van, fejre esik" felirat, csak, hogy a kedves anyukának-apukának minden egyes alkalommal, ha a baba fölé hajol, kétezerre emelkedjen a pulzusa.
A legnyomasztóbb a kiságy és a pelenkázó összeszerelése volt - pedig azokat direkt az Ikea-ban vettük, merthogy ugye én Ikea-függő vagyok, no meg olcsó, de fából van, és csinos, nem olyan nagymamás-robusztus, mint minden amerikai darab, ami lehet, hogy aztán átszerelhető a gyerek 18 éves korában íróasztallá, de mi azt sem tudjuk, hol leszünk két év múlva, úgyhogy nekünk most ez is jó lesz. Szóval, nagy megilletődéssel kezdtünk hozzá az összeszerelésnek, de a végére mind a ketten kicsit feszültek lettünk,ugyanis, mindenhol, levakarhatatlanul, legalább 40-szer rá van írva a bútorokra, hogy halált okoznak. A gyermek megfullad, leesik, kitöri a nyakát, mindenképpen meghal, neki úgyis mindegy. Hihetetlen. Dühödten tépkedtük le a különböző ijesztgetéseket, és a gyönyörű-megható összeszereljük-a-kisfiúnk-ágyát rituálé végére mind a ketten kéz-láb remegve ültünk a nagyszobában.
Nem mintha meglepett volna a dolog, hiszen emlékszem, hogy anno Washingtonban is ki volt írva az alacsony cseresznyefa ágakra, hogy vigyázat, alacsony ágak:
nehogy valaki nekik menjen, és beperelje Washington várost, de azért ez mégiscsak egy kicsit sok. Nyugtassatok meg, hogy nem az Ikea őrült meg, csak az amerikai nyomásnak enged, és otthon nem ez a helyzet, mert komolyan megrendül a hitem az emberiség józanságában.
A másik eset: elmentünk a kórházba, ahol szülni fogok, szülés-előkészítő tanfolyamra.Az egész napos fejtágítás nagy része itt is ijesztgetés volt, de itt még megértem - inkább most mondják el a lehetséges veszélyeket, nehogy aztán apuka az izgalom hevében in situ kiverje a kedves doktor úr fogsorát, mondván, hogy erről nem volt szó.
Mind Gyuri, mind én rosszul funkcionálunk kórházi környezetben, úgyhogy azért eltakartam a szemem, mikor premierplánban nézhettünk végig egy császármetszést, de igazából nem is ez volt zavaró - hanem az információátadás hihetetlenül amerikai módja. Már az előadás slidejait is valami cég készíthette, és felüdülésként néha "itt az ideje a nevetésnek" feliratú diákon kis vicces karikatúrákkal oldották két vákuumos szippantás között a hangulatot, de a mélypont az volt, hogy a férjeknek fel kellett venniük egy műmelleket és műterhes hasat imitáló babzsák kreációt, hogy átérezzék, milyen lehet terhesnek lenni. Phew.... Gyuri hosszas könyörgésemre, miszerint jobb ezen gyorsan túlesni, öt percig viselte a maskarát, és mondjuk jól járt, mert a srácnak, aki a végére maradt, még kis performanszot is elő kellett adnia. Mikor a szülőszobát mutatták be nekünk, imitálnia kellett egy szülést, műhányással, műfájásokkal, mindenfélével, miközben az előadást tartó nővérke infúziót vezetett bele, epidurálisan elérzékenyítette, és tartotta neki az ágytálat. Ezen kívül voltak "lazító gyakorlatok", amik során jeget kellett szorongatni (Zita barátnőm szerint, ha valaki azt hiszi, hogy a szülési fájások olyanok, mint egy pohár jég a kézben, az csalódni fog), meg "izgalmas" vetélkedők is. A végére annyira elfáradtunk, mintha megmásztuk volna az Everestet.
Egy csomó ismerősünk irigyel minket, az itteni ellátásért, de tudjátok, mi a helyzet: ha a sok felesleges bohóckodás helyett kiállt volna egy orvos, és egy három órás előadás során elmondja azt a minimális információt, amit ez az egész napos jamboree tartalmazott, és nekünk közben nem kell majomnak öltözni, meg állelkesedni, én boldogabb lettem volna.
Tudom, tudom, ásatag régimódi európai csökevény vagyok, akit már el kellett, hogy fújjon az idő szele, de ennyi idősen már nem nagyok fogok változni. Megyek is aludni szégyenemben :) Jóccakát!
No comments:
Post a Comment