Fül orr gége

Ez történt - mondta volna Bubu fiunk három évvel ezelőtt. Szóval az, hogy most először, persze akkor, mikor nincs amerikai betegbiztosításunk, mind lebetegedtünk: Hébérkének csak az orra folyik (remélem, nem még), Gyurinak a torka fáj, nekem lázam van, és mandulagyulladásom, Bubunak meg a dobhártyája is belerepedt a fülgyulladásba, ami elkapta.

Persze, ez is jó volt valamire - most már tudjuk, hol a legközelebbi Urgent Care (haha), és az Ubert is leteszteltük annyira, hogy a hétvégén még az állatkertbe is eljutottunk vele. De azért remélem, mindenből kezdünk kilábalni, mert egy kicsit elegem van az orrfújásból. :) 

Hangos!

Tökre elfelejtettem, hogy itt minden milyen hangos. A kukásautó, ami mamutként csörtet végig a campuson, az építkezésen tolató (píííp, píííp, píííp) bobcatek, a fűnyíró traktorok, akiknek mindig délutáni alvásidőben kell jönniük, majd az őket követő fűfújó izék, a hűtő, amitől két éjszaka is felébredtem, a szárítógép, ami a végén sípol is, és így tovább.
Hébérkénk kedvenc mondata is a következő: Hangos gép, Papa visz!

A very emotional day

Nem tudom, hogy van jól magyarul, hogy 'emotional'. Érzelemmel teli? érzelemdús? emocionális? Egyik sem tetszik - ezért marad most így.
Szombaton ugyanis felkerekedtünk, és hátra hagytuk Chicago-t. A szokásos negyven percnyi metrózás után hirtelen a chicagoi Memorial Day Parade közepén találtuk magunkat. A blog régi olvasói talán emlékeznek, hogy 2007-ben Washingtonban a Nemzeti Archívum lépcsőjén néztem a parádét, és szénné égtem, de láttam Amerika (akkor még élő) utolsó első világháborús veteránját. Ős pacifistaként eléggé vegyes érzelmekkel tekintek minden, a háború bármely formáját dicsőítő eseményre, de azért elég felkavaró volt látni, ahogy Bubu, aki ugye amerikai, teljesen természetesen lobogtatta lelkesen a felvonulóknak kis amerikai zászlóját. Mondjuk, megnyugodtam, mikor Hébérkének (ez Kismáté fiunk itthoni neve) azt mesélte utána, hogy lovagfelvonulást láttunk - kb. ennyire szeretném, ha most tisztában lenne az eseményekkel. Peace y'all! :)

Aztán még három óra vonatozás következett, és megérkeztünk a South Bend-i immáron Nemzetközi Reptérre (eddig helyi volt). A hétvégére autót is béreltünk, úgyhogy a szokott úton gurultunk be a campusra, majd onnan át, Editékhez, a Warrick streetre, ahol ugye mi is laktunk. No, és azért ez felkavaró volt. Nem freudi uncanny, amire jó bölcsészként számítottam, hanem nagyon más - ugyanis itt mintha semmi nem változott volna. Mintha tegnap mentünk volna el, mintha mindent snitt nélkül folytatni lehetne. Nem tudom elmagyarázni, de nagyon elfáradtam a nap végére, nem az utazástól, hanem az érzelmi viharoktól. (Neszeneked, egylányírjaablogot...)

Mondjuk az is hozzájárult, nem tudom, hányan tudjátok, de a házunkat lebontották. Az utánunk jövő lakó elment őszi szünetezni, az ablakokat meg nyitva hagyta, így a ház szó szerint szétázott... az egyetem pedig úgy elbontotta, hogy nyoma sem maradt:

Hát, azért megsirattuk. Bubu, akit nagyon zavar, hogy semmire nem emlékszik amerikai életünkből azt állítja, hogy a házra emlékszik. :) Mindenesetre, ha beleolvastok a blogba, kiderül, hogy a ház felújítása az egyik fő projektünk volt, igazán a saját képünkre formáltuk, és az otthonunk lett, még akkor is, ha egy vacak faház volt csak, egerekkel, és ocsmány linóleummal. :) A szomszédaink, Gwenék azt mesélték, hogy mikor jöttek a bulldózerek, ők is kint álltak a kertjükben, és sírtak, hogy: "you can't pull that down, that's Veronika's and George's house!" (Azaz, hogy azt nem lehet lebontani, az Veronika és György háza). Hát, kb. mi is így érzünk. Ha behúnyom a szemem, ott látom a virágosállványt a teraszon, Gyuri biciklijét a ház oldalának támasztva, a madárkás lábtörlőt az ajtó előtt, és Bubut, ahogy virágokat szagol. Gwen még a kertünket is gondozta, amíg még volt, kigyomlálta a virágokat, levágta az elszáradt dolgokat, aztán az is eltűnt a házzal. Pityergés nélkül azóta sem tudok végigmenni ott az utcán, de legalább nem kell néznünk, hogy valaki visszafesti barnára a fehér konyhát :) 

Aznap még Sharonnal is összefutottunk, aki az első ember volt, akivel a Notre Dame-ról találkoztam, úgyhogy igazán stílusos, hogy valahogy minden első itteni napomon találkozom vele. Hozott a gyerekeknek két nagy doboz játékot, akik a kiéhezettek örömével vetették rá magukat egy hét hotelszobai megtartóztatás után. 

Hát így telt első visszatérős Notre dame-i napunk. Onwards and upwards, I say! 

i heart Evanston

Evanston a Northwestern hazája. A Northwestern pedig az ország egyik legjobb egyeteme, a környéke pedig egy afféle középosztálybeli környék, gondolom, megfizetethetetlen ingatlan árakkal, rengeteg jó étteremmel, játszóterekkel, no meg a Michigan-tóval, ami az egyetemi campus partjait mossa. És persze nincs a város (Chicago) központjában - metróval kb. negyven perc a belváros, de nekem nagyon tetszik!
Először is, itt a tó! Tényleg egy ugrásnyira.

 Ide kb. öt perc séta latt jutottunk el:

Van mellette homokos strand, futópálya, nagy parkok, játszóterek, padok, piknikező helyek, és akkora házak, hogy otthon uradalomnak hívnánk őket. Mindemellett a lakosság minden színű és fajú, rengeteg a vegyes nációjú házaspár, nem valami fehér felsőközéposztályú fallal körülvett enklávéról van szó.A játszótéren arról beszélgettünk Gyurival, hogy innen mi sem lógnánk ki nagyon.
A campus is nagyon helyes, ez itt a könyvtár épülete:

nem rossz, mi? Bubu mondjuk kifogásolta a mókuspouláció számosságát, de ezen kívül semmi kifogásolnivalója nem volt. 

Van benne egy kis öböl is, a háttérben a Michigan-tóval, a diákok meg pont olyanok, mint amikre emlékeztem, mikor egy napig 27 fok volt, mindenkiről eltűnt a ruha. :) Most éppen dog day volt, minden fraternity egy dolláros hot dogokat árult, az egész campus illatozott az égett virsli szagtól. 

Evanston történelmi központja tele van szép, száz éves házakkal. Bubu boldogan fedezte fel a nálunk is virágzó növényeket (itt még a tulipánok és az orgonák nyílnak, két hete még hó volt), mindent megszagolt (én is, én is, kiabálta Hébérke), rácsodálkozott a kerítések és a gyümölcsfák hiányára. Én meg boldogan nézegettem a szuper házikókat, és meséltem front porchról meg hintaszékekről. 

Aztán, mivel esett az eső, felfedeztük a helyi játszóházat, és voltunk zeneovi foglalkozáson, meg spanyol órán is, haha, mert éppen azok mentek. És azt kell mondjam, mind a kettő nagyon profi volt. No meg, jó volt látni, ahogy a gyerekek pillanatok alatt megértették, miről van szó, mentek hangszerekért, játszották a játékokat, válaszoltak, részt vettek, minden nyelvi akadály ellenére. A spanyol tanár mondta is, hogy nagyon szeretettel látna minket az órán, mert Bubu igen aktív volt. Mondtam, hogy I wish :) 

És általában, azt kell mondanom, hogy rengeteg nagyon kedves emberrel találkoztunk ezalatt az egy hét alatt. Tudom, hogy az elején rengeteget berzenkedtem az állandó keep smilingok miatt, és most nem megyek bele a negatív oldalaiba, de most olyan jól esett, hogy mindenkitől mindig kaptunk egy mosolyt, hogy a sarki kávézó barristája a második nap tudta a nevem, és hogy hogyan iszom a kávét, hogy mindenkivel el lehetett beszélgetni, hogy hiába foglaltunk el sok helyet a tömött csúcsforgalmi metrón a babakocsival, senki sem fintorgott, vagy szólt be, hogy a játszóházban másodjára már ismerősként tekintettek ránk, hogy a zeneovis tanárnő az utcán is felismert minket, hogy a játszótéren a szülők gondolkodás nélkül segítettek, ha Hébérke olyan helyre navigálta be magát, ahonnan nem tudott lejönni. Kisgyerekesként sokkal jobban belelát az ember a kisközösség működésének egy szegletébe, mert a gyerekek miatt rögtön beszélgetsz, így aztán találkoztam flamenco-s litván lánnyal, egy félmagyar-félamerikai családdal, és egy kislánnyal, aki szerint Arielre hasonlítok (hahahaha). A campus ebben sokkal nehezebb közeg, valahogy túl mesterséges, túl kívülálló, de itt, Evanstonban most tök jó volt látni, hogy azért hiába vagyunk a világ másik végén, vannak dolgok, amik itt is olyan otthoniak. 

No, ébredeznek a gyerekek, elvisszük Gyurit is a Michigan-tóhoz (szegény a mi kalandjaink alatt konferenciázott), de a hosszú történet vége az, hogy Evanston ezennek felkerült a jó helyek listájára! 

Első benyomások

Hát, jó napot, megint itt vagyunk! Immáron négyen, de újra átrepültük az óceánt, és most (a változatosság kedvéért) egy észak-chicagói, evanstoni szálloda ágyán pötyögöm az új blog postot. Holnap reggel utazunk tovább South Bendbe, ahol, csak a vicc kedvéért a Fischerben fogunk lakni, mint anno, a blog indulásakor én, 12 éve. (Még leírni is rémes, milyen régen volt. :)) Hát, akkor biztos nem gondoltam volna, hogy kvázi második otthonomként jövök majd egyszer vissza Amerikába.

No de, milyen is megint itt lenni? Vicces... vicces, hogy egy hét alatt újra belebotlottunk azokba a dolgokba, amik három éve is halálra idegesítettek minket, és persze a nagyon sok jó dologba is, ami miatt szerettünk itt lenni. Vicces látni, ahogy Bubu minden amerikaiságra boldogan rácsodálkozik: tetszenek neki a parkolóórák, a pick up truckok számossága, a jégautomaták, a roadside hamburger, a Michigan-tó, a mókusok, a magasvasút, a jelzőlámpákban a visszaszámlálás, az óriásliftek, meg minden egyéb. Vicces, ahogy Hébérke az első pár nap rémülete után (hétfőn feküdt a szállodai ágyunkon, és azt kiabálta: Nem Chicago, TeÉn marad!) lassan belerázódik a vándor-életbe. Rutinosan szalad a játszóterekre, a játszóházban mindig megtalálja a neki tetsző dolgokat, az úton-útfélen bekapott ennivalókat beazonsítja: reggeli, vacsora, és egy eddig igen rendes napirenden tartott kétévestől kellemesen meglepő módon egyelőre minden nagyobb hiszti nélkül veszi az akadályokat.

Szóval, itt vagyunk, ha a gyerekek alszanak még egy kicsit, írok még az eddigi kalandjainkról. Sziasztok!

Thirty Days of Thank - #30

#30 - Hogy 31 posztot nem tudnék írni :)
Nagyon-nagyon erőltetni kellene az agyam, ha június 31 napos lenne. Pompásan belaktuk az itteni életünket, lettek kedvenc helyeink, barátaink, a mindennapjaink is a körülményekhez képest izgalmasak, és minden szempont szerint nagyon jók lettek, de itt az ideje tovább állni.

Mindazonáltal el kell mondanom, hogy a pakolás, az állandó búcsúzkodás, az érzelmi limbó, meg az, hogy Kisbubu az utolsó pár napban még be is lázasodott, mind olyan szinten vitte el az energiáimat, hogy alig állok a lábamon. Egyszerűen nem is tudom, amerikaiak százezrei hogyan csinálják ezt - pár év itt, pár év ott. Gyurinak van igaza - kell egy otthon, fizikailag, mentálisan, társas érintkezésileg, mindenhogyan. Ahol többre tervezhetünk, mint öt évre. Itt az ideje elkezdeni azt is felépíteni.

2007-ben, mikor először jöttem ki ide, fogalmam sem volt arról, mi vár rám, Amerikát egy nagy Angliának gondoltam, a Notre Dame-ot meg egy nagy Pázmánynak. Kellett az az év itt, meg New Jerseyben, mert Amerikát jó látni és megismerni, de jó volt utána hazamenni, kicsit megváltozva, világlátva, felépíteni az első saját otthonomat, és kitalálni, milyen, ha már nem vagyok PhD-s.





2011-ben, napra pontosan ma elindultam Gyurihoz, a reptéren búcsút mondva Zita barátnőméknek, akik Indiába indultak és bár akkor tudtam, hogy valami más jön, csak reménykedtem, hogy valami
tartós jó fog kisülni ebből.

2013-ban fiatal asszonyként érkeztem újra, és elkezdődött igazi közös életünk Gyurival. Rengeteg dolog történt, amiket próbáltam itt rögzíteni a blogon, izgalmas, csodálatos öt év volt.








Ma Kisbubuval indulunk neki az útnak, one wheel has indeed come full circle, bár szegény Gyurinak még csomagolnia kell itt rendesen. Persze izgulunk, milyen lesz, de közben várjuk is, ilyet még sosem csináltunk, otthon leszünk majd család! Sziasztok, nagyon köszönöm, hogy követtétek a boldogulásunkat ezeken az oldalakon, a többit majd szóban, otthon!

montREAL

Emlékeztek a Real World intrójára? When people stop being nice, and start becoming real? No, ilyen volt egy kicsit átmenni Kanadába. Nem arról van persze szó, hogy a kanadaiak nem kedvesek, épp ellenkezőleg, hihetetlenül udvarias népség, hanem arról, hogy a midwesti kipárnázott világból egyszer csak visszacsöppentünk az urbánus világvárosos valóságba. Ahol tömegközlekedni kellett, és zsúfolt utcákon tolni a midwesti külvárosra kitalált csatahajó nagyságú babakocsinkat, ahol játszóterezni és parkokba menni lehetett, és az embernek a napját úgy kellett igazítania, hogy a barátaival is tudjon találkozni, de a kétéves gyereke is időben aludjon. Megmondom, ez mind kihívás volt - egy kis ízelítő abból, ami otthon vár ránk, és amiből teljesen felkészületlenek vagyunk.

Szolgálati közlemény - innen hiányoznak a képek,és az úti beszámoló, otthon bepótolom, és akkor majd befejezem a posztot :)

Thirty Days of Thank - #29

#29 - Hogy vannak, akik hazavárnak
Bár még egészen közeli barátainktól is azt halljuk, hogy hülyék vagyunk, mert hazamegyünk, olyan jó, hogy vannak, akik mégis hazavárnak minket. Édesanyám, aki minden nap beszélt velünk, tartotta bennem a lelket, ha magányos voltam, virtuálisan, de játszott azért a kisunokájával, hogy tudja, ki Luigi bácsi, és mit kell csinálni Micivel. Kistesómék, akikkel beszélni mindig a nap eseménye volt, Gyuri szülei, akik alig várják, hogy a nagyfiuk 16 év után otthon legyen, és a barátaim, akik most egymás után írnak, hogy várnak nagyon.

Köszönöm - tudom, hogy nem írtam elég emailt, hogy ritkán lehetett rólam hallani, hogy ha otthon voltam, mindenkit basásan magamhoz rendeltem, vagy csak kisbabával voltam látható - most majd minden más lesz, köszönöm, hogy mindezek ellenére is hazavártok. Már csak napok kérdése, és otthon leszünk.

Thirty Days of Thank - #28

#28 - A campus építkezés
Bubu, ha elfárad, és sok volt neki a társas érintkezésből, bemegy a nagyszobába, előkeresi a markolót és a bobcatet, és bürrög egy sort. Ha kibürrögte magát, visszatér a társaságba.
Markiti, bobcati és dömpiti (Bubu szavai, amiket már inkább mi használunk) tavaly tavasz óta mindennapjaink állandó szereplői, már voltak fürdőjátékok, homokozós játékok, utazótársak, alvótársak is, és őket, valljuk be, a campus építkezésnek köszönhetjük.
Az építkezésről van már egy poszt, most nem akarom magamat ismételni, csak hozzáteszek valamit. Ma, mikor arrajártunk, a Science Building mellé már a fűszőnyeget tették le - kicsivel több, mint két év alatt felhúztak egy óriási, geothermális energiával fútött/hűtött oktatási épületet, és két, kápolnával ellátott kollégiumot. És, mint említettem, már a parkosításnál tartanak. A mellett, hogy mindezt tök izgalmas volt végignézni, és most már sokkal többet tudok a munkagépekről, mint bármelyikőtök, egy kicsit megnyugtat a dolog- mert otthon biztos, hogy épitkeznünk kell majd, előbb, vagy utóbb. És tudom, hogy nehéz lesz, de most, hogy folyamatában láttam a dolgot, hiszem, hogy egyszer majd mi is a parkosításnál fogunk tartani. Bár lehet, hogy addigra majd az unokámat tologatom majd a kocsiban, mint most Bubut. Hahahahahahaha! :)

Amiról akartam írni, de már nem fogok

Kedves olvasók!
Valamiért azt hittem naívan, hogy majd az utolsó hetekben rengeteg szabadidőm lesz, megtanulok görkorcsolyázni, grafitrajzokat készítek a házunkról meg a campusról, és megírom a rengeteg elmaradt blogpostot is. Hahaha! Egyik sem. Görkorcsolya ugyan volt a lábamon, de a grafitot már elpakoltam, és most, újabb kudarcként be kell ismernem, hogy a blogpostokkal sem leszek már kész. Helyette itt egy lista arról, amiről szerettem volna még mesélni, de most már csak személyesen és szóban fogok:
1. Milyen szuper lett az idei karácsonyi és húsvét dekor - és, hogy hosszú idő óta először, idén húsvétkor nem esett a hó!
2. Bubu mennyire imád múúúúzejumba menni, mert itt mindent múzeumnak hívnak, még a játszóházat is, illetve a múzeumok is tele vannak gyerekbarát dolgokkal. Voltunk vele múzeumban Chicagóban, South Bendben, mindenhol a környéken, és olyan lelkes, ha játszani megyünk valahova, akkor is azt kéri, menjünk múzeumba :) Megpróbáljuk a sikeres trendet fenntartani, otthoni gyerekbarát múzeumok listáját szeretettel fogadjuk.
3. El akartam mesélni, sikeres esőnapi ötperces DIYkodással hogyan építettem Bubunak sátrat, festettünk követ, papírtányérautót meg efféléket, de egyszerűen nincs energiám előkeresni a képeket, úgyhogy ezek elképzelését a fantáziátokra bízom.
4. Szerettem volna írni arról, milyen volt elkezdeni pakolni, és milyen furcsa érzés rádöbbenni, hogyan épül fel az ember tárgyi élete, de aztán a pakolás és a pakolás közbeni elmélkedés miatt erre sem maradt idő.
5. Jó lett volna, ha el tudtam volna mesélni hatalmas színházi élményemet, a chicagói Othello-ról, de, ha van időtök, itt olvashattok róla egy kivonatot.
6. Be akartam számolni kertünk változásairól és egyéb tavaszi hírekről, no meg a chicagói bicikli és hajótúráról, arról, hogy mennyit változott Chicago egy pár év alatt is, és, hogy mennyit tanulhatna a budapesti városvezetés innen - de ezzel majd unalomig untatlak inkább otthon titeket.
7. Mesélnem kellett volna még a júniusi kalandjainkról, a south bendi belvárosi túráról, a chicagói folyómúzeumról, a hesstoni gőzgépekről, a Michigan-tói uszásokról, stb. De sajnos annyi mindent csináltunk júniusban, hogy ez is elmarad.
8. Szerettem volna írni egy elemző posztot a kezem között megfordult gyerekkönyvekről, Gyuri invenciózus mesementéseiről, amik kapcsán olvasói játékra is invitáltam volna a kedves nagyérdeműt - még jutalom is lett volna, de ezt majd lehet, hogy otthon igaziból bepótoljuk.
9. Ha már mesékről van szó, le akartam írni a Bubunak kitalált óramesét, amiben a 12-es meglátogatja a nagymamáját, ez most csak azért írom ide, hogy ne felejtsem el, ha majd híres író leszek és kifogyok az alapanyagokból.

Emlékszem, mikor először kijöttem ide, egész nap forgattam magamban a blogsposztok szövegét - Mivel volt, hogy napokig nem beszéltem senkivel, ez volt az én kapcsolattartásom a világgal - és tudom, hogy visszanézve sajnálni fogom, amiért egy csomó dolgot nem írtam meg, végülis a fejlődés jó irányba mutat, mert most szerencsére azért nem jutok az íráshoz, mert történnek velem dolgok. :)

Thirty Days of Thank - #27

#27 - The Ladies of Notre Dame
Arról már írtam, hogy a MOPS kinti létem egyik nagy kudarca volt - a gimnázium all over again, de szerencsére itt aztán egy rövid szenvedés után egyszerűen kiszálltam - helyette jártam inkább a Ladies Of Notre Dame rendezvényeire. A Ladies a Notre Dame-en dolgozó emberek feleségeit tömöríti, és a neve kicsit megtévesztő, mert nemcsak hetven évesekből áll - és tegyük hozzá, a hetvenévesek szuperek! Mentük velük többször kirándulni, hihetetlenül jófejek, világlátottak, kedvesek. Egyébként ez talán a legnagyobb különbség - mivel a Granger MOPS-szal ellentétben itt egyetemi emberek feleségeivel találkoztam, sokkal nyitottabbak voltak, rengetegen éltek már külföldön, sokkal több külföldi volt, valahogy könnyebb volt megtalálni a hangot velük.
Különösen tavaly meg idén, mikor tök jók lettek a játszóházak, és minden második csütörtökön volt valami vársoi program is (tűzoltókhoz menés, farmlátogatás - Bubu lovon is ült, hallod, Panni! - effélék), meg közös játszóterezések, stb. Karácsonykor én vezettem le a játszóházat, nekem kellett kitalálnom a kreatív feladatokat a gyerekeknek, és, mi tagadás, tökre élveztem - olyannyira, hogy mikor Nancy McAdams, a Ladies elnöke megkérdezett, szeretném-e jövőre én szervezni a gyerekprogramokat, kicsit el is szomorodtam, hogy erről már lemaradok.
Egyébként Nancy külön megér egy köszönetet, mert mindig annyit segített, elhívott magához, beszélgetett velem, nagyon megszerettem.
Szóval, köszönöm a Ladies of Notre Dame-ot, akiknek köszönhetem több itteni barátomat is, elsősorban Katrint persze, és azt, hogy otthonülő kismamák között nemcsak az osztály lúzerének érezhettem magam, hanem egy kicsit néha OK-nak is. :)

Thirty Days of Thank - #26

#26 - Chen néni
Chen néni egy helyi legenda - rajta van a south bendi 10 legjobb étterem listáján, nekünk pedig a sarkunkon van, így hetente egyszer rászoktunk, hogy ott eszünk. Chen néni eredetileg informatikus volt, mikor átjött ide az Államokba Tajwanról, de aztán végül éttermet nyitott és hihetetlenül finomakat főz, a diákok, és a messze földről hozzá zarándokoló kínaiak kedvére. Chen néninél van ugyan étlap, de nincs rá szükség, mert Chen néni minden asztalhoz leül, és megkérdezi, "so, what would you like today?" - és akkor mi kb. elmondjuk, hogy valami csípőset, vagy csirkét, vagy valami sültet, és ő kitalálja, mi is lenne a legjobb. Pontosan emlékszik, kinek mi a kedvence, és, ha új dolgot ajánl, akkor se trafál mellé. Egyszóval, Chen néni fantasztikus, és kisbaba kedvenc nénije közel s távol. :)
Bubu szó nélkül ott hagy csapot-papot, ha megemlítjük, hogy Chen nénihez indulunk - mert tudja, hogy mi jön: gyömbéres csirke, rizs, és ropogós süti (azaz szerencse süti) - no meg közben egy kis játék Chen nénivel, kukucskálás, Máőzés, effélék.
Ma utoljára mentünk ide is, vittünk szép Bubu által díszített képeslapot is, megköszöntük a szíves vendéglátást, ajándékba kaptunk egy főételt (on the house, on the house), Bubu pedig a hosszú repülőútra egy zacskó ropogós sütit. No meg puszit és ölelést - nagyon fogsz hiányozni, drága Chen néni! 

Thirty Days of Thank - #24 & #25

#24 - Hogy főállású anyuka lehettem két és fél évig
Mikor anno elmentem szoptatási tanácsadásra, a másfél óra végén próbáltam feltúnés nélkül kisomfordálni a teremből, hogy nehogy tőlem is megkérdezze az előadó csajszi, mikor megyek vissza dolgozni. Ugyanis az egész "oktatás" arról szólt, hogyan szoptassunk a mellett is, ha három - hat hét után ott kell hagynunk a gyerekünket egy daycare-ben, és mi visszamegyünk teljes állásban dolgozni. Igen, hallották, hogy Kanadában egy év jár mindenkinek, de hogy három?! És megtarthatom az állásomat is?!
Tudom persze, hogy otthon sem fenékig tejfel a dolog, nagyon kevés ismerősöm van, akinek egy év után nem szólnak, hogy most azért itt az ideje, hogy dolgozzon, és az otthoni GYEDből megélni elég sok zsonglőrködést kíván, ezért vagyok különösen hálás, hogy én két és fél évet itthon tölthettem Bubuval. GYEDet ugyan nem kaptam, de szabadságot igen.
Nem állíthatom persze, hogy ez a két és fél év mindig könnyű volt, az elején nagyon örültem volna, ha anyukám legalább egy pár napra itt tudott volna lenni, de aztán belerázódtam a dolog ritmusába, és nagyon-nagyon élveztem, hogy főállású anyuka lehettem. Tudom, hogy Bubu el fogja felejteni ezeket az éveket, de engem teljesen más emberré tettek, és ez a változás megfordíthatatlan. :)

#25 - Hogy mégis írtam egy-két dolgot
Ezt nem South Bendnek, hanem Gyurinak kell főleg megköszönnöm, mert bármi felkérés érkezett cikkírásra, nekem az volt a zsigeri válaszom, hogy nem - nem érek rá, nem ezen jár a fejem, stb. Ő viszont minden egyes alkalommal rábeszélt, és nem hagyta, hogy félbehagyjam a munkát. Semmi egetrengetőt nem írtam persze, de van egy-kettő cikk, ami elég jól sikerült, és, most, mikor feltöltöttem őket az mtmt-re (die, die, die), kiderült, hogy kilenc cikk született, amióta itt vagyok, és két könyvfejezet már a szerkesztőknél van - ami azért nem rossz egy magamfajta kismamától :)

Thirty Days of Thank - #23

#23 - Antique shops
Fúúúúúúú, antikvitás boltok! Drága barátaim! Amerika (és persze Anglia) legjobb helyei. A tudatlan nehányaknak elmesélem, hogy természetesen nem igazi, otthoni Balassi utcai antikvitásokra kell itt gondolni, hanem huszadik századi kacatokra, amik megdobogtatják a magunk fajta gyűjtögetők szivét. Itt antik boltokba járni tipikus hétvégi nyugdíjas foglalkozás, mint pl. szombatonként garázsvásárba menni, és, bár mi még pár évre vagyunk a nyugdíjtól, mi is szívesen vetettük be magunkat eme össznemzeti sport gyakorlásába.

Néhány pöttyös ötvenes évekbeli desszertes tányér, egy pingvin alakú koktélséker, két tálcaasztalka, három PnaAm bőrönd, két varródoboz, egy vintage markoló és három, Benton Harborból származő színházi szék-láb, csak, hogy néhány kincsünket soroljam, amiket az elmúlt években sikerült begyűjtenünk. Tudom, otthon vannak bolhapiacok, de azokat én valahogy sosem bírtam megszeretni. A szépen berendezett, ajtónyitásra csilingelő, figyelmes eladóval súlyosbított antik boltok ezért, valljuk be, nagyon fognak hiányozni.

Thirty Days of Thank - #22

 #22 - Zumba with Olga
Nem vagyok az a kimondott sportember (sajnos), de azért szeretek mozogni - otthon mindig táncoltam valamit, itt pedig hét hónapos terhes koromig mindenhova biciklivel mentem, most minden nap 5-7 kilométert sétálok Bubuval és Katrinnal a campuson, és tavaly, mikor még a délelőtt nem a campussétáé volt, jártam rendesen az Ashley barátnőm által szervezett tornacsoportba is. Ott találkoztam Olgával, aki a moldáv olimpiai tornaválogatott tagja volt fiatalkorában, és aki hihetetlenül energetikus, képzett és magával ragadó zumba/hip-hop/jóga oktató. Én zumbára jártam hozzá, először a tornára, aztán az elkharti fit stopba, majd idén mindenhova, ahol ingyen tartott órákat :) Katrinnal voltunk 80s Zumbathonon is, haha!

Gyuri eddig is jó eséllyel pályázott a legfantasztikusabb férj címre, de ma mindent felülmúlva előbb hazajött a munkából, mert emlékezett, hogy ma délután van az utolsó Olgás zumba alkalom, amire el tudok menni. Úgyhogy úgy, ahogy voltam, a pakolós otthoni ruhámban (plusz tornacipő) elrohantam a German Township Library-be, és bár késtem tíz percet, hihetetlenül jót táncoltam. Éljen Gyuri, éljen Olga, éljen a zumba, ollé!

Thirty Days of Thank - # 20 & 21

# 20 & 21 - Three Oaks, Mi + St. Jospeh, Mi.
Minden párnak van egy olyan városkája talán, ami az udvarlásukhoz, meg a mézesheteikhez kötődik - nekünk ilyen Three Oaks. Gyuri vitt el először oda, moziba - ott van a környék egyetlen művészmozija. Persze minden előadásról elkéstünk :)), de azért majdnem mindig sikerült a páholyba ülni a kis asztalokhoz. Aztán voltunk falunapon, és mindent megtudtunk a Warren Featherbone Factory-ről. Láttuk, ahogy a helyi whiskeyfőzde apró partyhelyből megasikeres étterem-whiskeyző komplexummá növi ki magát, és azt, ahogy megnyitnak, majd bezárnak a főutcán a mindenféle vállalkozások. Ide vittük el minden barátunkat - pedig igazából a hely annyira nem különleges magában, bár szép, de szerencsére a fontos emberek átérezték Three Oaks fontosságát, és lelkesedtek. Az oda vezető út a leggyakrabban használt utunk, még Harleyval is mentünk rajta, és minden házát ismerjük. Vasárnap hazafelé jövet el is érzékenyültünk a szépen rendben tartott földek és a piros fészerek látványától.

Three Oaks kisgyerekes párja St. Joseph - Akkor mentünk oda először, mikor már terhes voltam Bubuval, és emlékszem, hogy a körhintát nézve hittem el először, hogy, ha minden jól megy, jövőre tényleg egy igazi kislegényt hozunk majd ide, aki másfél év múlva akár fel is ül majd a hintára, sőt homokozni is fog a parton, később pedig fagyiért kuncsorog majd a főutcán. Ezt aztán mind kipipáltuk - első kirándulásunk ide vezetett Bubuval, azon az ominózus koratavaszi napon, mikor majdnem megfagytam, majd voltunk antik vásárban, körhintázni, homokozni, meg mindent csinálni, amit elterveztünk. Úgyhogy köszönöm ezt a két helyet, ahol rengeteg csodás kis családi emléket szerezhettünk!

Thirty Days of Thank - #19

#19 - Lake Michigan
A Balatont semmi nem helyettesítheti, de... azért a Michigan-tó elég jó. :) Akár nyáron, akár télen, vagy úgy közben, ősszel és tavasszal, mindig mentünk, és másztunk dűnét, néztünk sirályokat és naplementét, homokoztunk, néha még fürödtünk is. Gyuri ott kérte meg a kezem, egy dűnén ülve, ott sétáltunk nagy pocakkal, jeges szélben a tóparton, Bubu ott járt először hosszabb távot a parkolóban, ide kirándultunk minden kedves barátunkkal, a blog tele van tavas történetekkel, és még többet őríz a családi krónika.

Most itt már kitört a nyár, negyven fok van nonstop, úgyhogy valamelyik nap még elmegyünk megmártózni egyszer, és elbúcsúzunk - aztán majd a Balatonba merülve nosztalgiázunk, és meséljük Kisbubunak, milyen hatalmas tó partján homokozott is ő kiskorában.

Thirty Days of Thank - #18

#18 - Pionyírkodás
A legtöbb ember először a hasán érzi meg, ha külföldön él. Sosem fogom elfelejteni András barátom remekbe szabott tirádáját egy washingtoni szusibárban az amerikai gyümölcsök műanyagságáról, vagy a boldogságot, mikor igazi túrót sikerült csinálnunk. A mi pionyírkodásunk legtöbb eleme Gyuritól származik (úgyis, mint a sör-meggybor, kolbász, kovászos kenyér és sajtkészítés), én csak kétbalkezes tanoncként próbálkoztam a mester nyomában haladni. Viszont ez az a tevékenységünk, ami a legtöbb rajongót vonzott - idén már többen követték példánkat, és készítettek kolbászt, vagy jöttek hozzánk füstölni mindenféle húsokat. Kis háziiparunk bebizonyította, hogy a jég hátán is megélünk, szóval éljen a pionyír élet itt a vadnyugaton!

Thirty Days of Thank - #17

#17 - Papa irodája
Gyuriról az egyik legelső élményem az, hogy ülök az irodájában, ami egy ablaktalan lyuk, és nézem, ahogy a hatalmas monitort bámulva dobálja a tollát - egészen egyedien - egyik végén megpöccintve, végigcsúsztatva az ujján. Ez az egyik legkedvesebb mozdulatom máig is, egy különlegesen Gyuris motívum. Aztán emlékszem, ahogy első közös kirándulásunkra készülve San Franciscoba veszünk ott repjegyet, és én malackát rajzolok neki meglepetésül. Mindig elhatároztam, hogy majd kidekorálom az irodát, de ez mindig elmaradt - csak egy nagytakarítás fért bele pár éve.

De szerencsére Bubunak nem kellett extra dekor, hogy imádja a Papa irodáját (ezért a cím) - legszívesebben minden campus sétát ott fejezne be, és, ha végre bejutunk, alig lehet elrángatni onnan. Már az épület maga is szuper - lent van ajtónyitó gomb, aztán lift, a folyosón vizes kút, palacktöltővel, aztán persze a kis folyosó, ahol már lehet kiabálni, hogy Papa! Odabent pedig mormota, akivel Papa írja a cikkeket, a nyomtató, a kávéfőző, a telefon, a tápegység, a tollak, és így tovább. Csupa mindennap újra felfedezhető csoda.

Én máig emlékszem apukám irodájában a piros telefonra, meg a forgószékre, remélem, Bubu sem felejti majd olyan gyorsan el a Papa varázsszobáját...

Thirty Days of Thank - #16

 #16 - Andrew bácsi és Gwen
Már Arany János is megmondta, hogy rossz szomszédság török átok, így külön szerencse, hogy nekünk két szuper szomszédunk van. Egyikük a nagypocakúak bandájának utolsó itt maradó tagja, Andrew bácsi, akiről már volt szó a blog hasábjain - egy hihetetlenül kedves, jószándékú, végtelenül szórakoztató óriásember, aki mindig ügyel a házunkra, ha távol vagyunk, szól a Bradleynek, ha szerinte valami hiányzik a házunkról, pici széket hoz Bubunak (hello, George!) garázsvásárból, és fagyit (just after supper, George) a sarki Dairy Queenből, mikor eszébe jut. Csütörtökönként jön hozzá hosszúhajú kukásbácsi barátja, aki dudál, majd a motort járatva elbeszélget vele. Az összes barátja úgy néz ki, mintha a ZZ Topból lépett volna ki, de már ők is előre köszönnek nekünk, ha séta közben találkozunk. Andrew bácsi Bubu mindennapi játékainak is állandó szereplője, általában grillezik a szomszédban, ezért be kell zárni Kormi macska házának ajtaját, nehol bejöjjön a füst. :) Röviden, Andrew bácsi a legjobb szomszéd, akit bárki is kívánhat, és nagyon fog hiányozni nekünk.

A másik oldalon Gwen (Bubu szerint Genw) lakik a szüleivel. Tízéves értelmes, igen nyitott kislány, aki majd meghal egy kis játékért, és gyerektársaságért. Most már van egy két hetes kishúga, de eddig egyke volt, és bár van két macskája, három gyíkja, egy kutyája, no meg a szülei, tavaly még egy másfél évest is elviselt, csakhogy homokozhasson egy kicsit. Kisbubunak azóta nagy barátja, és néha csakúgy átfur hozzánk elújságolni valamit - mint tegnap azt, hogy jönnek a macedón nagyszülei. Bubu számára legnagyobb vonzereje egy nagykerekű traktor, és Ripley nevű kutyája (szerintem csontot kér), de egész biztos, hogy Gwen neki fog hiányozni a legjobban - és azt hiszem, viszont.