Thirty Days of Thank - #30

#30 - Hogy 31 posztot nem tudnék írni :)
Nagyon-nagyon erőltetni kellene az agyam, ha június 31 napos lenne. Pompásan belaktuk az itteni életünket, lettek kedvenc helyeink, barátaink, a mindennapjaink is a körülményekhez képest izgalmasak, és minden szempont szerint nagyon jók lettek, de itt az ideje tovább állni.

Mindazonáltal el kell mondanom, hogy a pakolás, az állandó búcsúzkodás, az érzelmi limbó, meg az, hogy Kisbubu az utolsó pár napban még be is lázasodott, mind olyan szinten vitte el az energiáimat, hogy alig állok a lábamon. Egyszerűen nem is tudom, amerikaiak százezrei hogyan csinálják ezt - pár év itt, pár év ott. Gyurinak van igaza - kell egy otthon, fizikailag, mentálisan, társas érintkezésileg, mindenhogyan. Ahol többre tervezhetünk, mint öt évre. Itt az ideje elkezdeni azt is felépíteni.

2007-ben, mikor először jöttem ki ide, fogalmam sem volt arról, mi vár rám, Amerikát egy nagy Angliának gondoltam, a Notre Dame-ot meg egy nagy Pázmánynak. Kellett az az év itt, meg New Jerseyben, mert Amerikát jó látni és megismerni, de jó volt utána hazamenni, kicsit megváltozva, világlátva, felépíteni az első saját otthonomat, és kitalálni, milyen, ha már nem vagyok PhD-s.





2011-ben, napra pontosan ma elindultam Gyurihoz, a reptéren búcsút mondva Zita barátnőméknek, akik Indiába indultak és bár akkor tudtam, hogy valami más jön, csak reménykedtem, hogy valami
tartós jó fog kisülni ebből.

2013-ban fiatal asszonyként érkeztem újra, és elkezdődött igazi közös életünk Gyurival. Rengeteg dolog történt, amiket próbáltam itt rögzíteni a blogon, izgalmas, csodálatos öt év volt.








Ma Kisbubuval indulunk neki az útnak, one wheel has indeed come full circle, bár szegény Gyurinak még csomagolnia kell itt rendesen. Persze izgulunk, milyen lesz, de közben várjuk is, ilyet még sosem csináltunk, otthon leszünk majd család! Sziasztok, nagyon köszönöm, hogy követtétek a boldogulásunkat ezeken az oldalakon, a többit majd szóban, otthon!