#7 - Utazások és road tripek
Katrin barátnőm mindenkinek azt mondja, hogy nem tudnak olyan helyet mondani, ahol én nem voltam - de ő sem gondolja komolyan. Az mondjuk igaz, hogy konferenciakalózkodással és más efféle menőségekkel elég sok helyen megfordultam Európában, és egy kicsit azon kívül is, de itt Amerikában a bölcsészkedés csupán Akron, Ohioba vitt el, ami, valljuk be, azért nem a világ közepe :) Aztán szerencsére találkoztam egy mérnökkel, és kinyílt a világ!
Na jó, azért kicsit túlzok, de Amerikában hihetetlen helyekre jutottunk el az elmúlt pár évben - San Franciscoban és a Yosemite-ben barangoltunk először közösen, majd megmásztuk a Mount Rainert, láttuk a láva után fogpiszkálókként a földön maradt ötszáz éves fák csonkjait a Mount St. Helens-en, hóembert építettünk a Mount Hoodon, és tollat vettünk a hajamba Portlandben. Mindezt az első két hónapban.
Amerikában ez volt a legjobb - utazni. Tényleg, minden utunkat imádtam - még azt is, mikor Bubu kisbabaként végigüvöltötte Dubuque Iowában a vacsorát, majd kb. az egész másnapunkat. Még felsorolni is hihetetlen, mennyi helyen voltunk együtt - A legfantasztikusabb ösztöndíjamon, Wasingtonban, ahol nemcsak, hogy Robyn és Kristine barátnőimmel tudtam hetente találkozni, de András barátom volt a szomszédom, no meg ott volt a Folger :)), Gyuri minden második hétvégén meglátogatott, és eljutottunk együtt New Yorkba is, ami azért az örök szerelmem marad. Innen indultam aztán Gyurihoz San Franciscoba, ahonnan bebarangoltuk a nyugatot - a Halál völgyét, ami a Mount Raineren kívül a legnagyobb élmény volt, Las Vegast, a Grand Canyont, a Mojave sivatagot, és így tovább. Egy évre rá Hawaiira mentünk együtt, már, mint házasok - és kétnapos láván sétáltunk, a Manua Keán néztük a naplementét, esőben motoroztunk és szivárványt néztünk a hegyekben, a dzsungelben egy őrült vezetővel barlangi sziklákon ugráltunk, és itt is hosszan folytathatnám a listát.
A következő nagyobb utunkra már hárman mentünk, és LA nemcsak azért volt jó, mert láttuk az óceánt és sétáltunk Beverly Hillsben, hanem azért is, mert a hosszú tél, és valljuk be, a kicsit befordult itthon töltött első hetek után ott hittem el először, hogy talán menni fog ez az egész mama-dolog még nekem is. Mindenki őrültnek tartott minket, amiért egy háromhónapos csecsemővel elrepültünk nyaralni egy hétre, de az egész csodás meglepetés volt, mert kiderült, hogy a mi csecsemőnk szeret utazni. (Azért most lekopogtam:)) Úgyhogy utána nem fogtuk vissza magunkat - ha akadt valami, immár hármasban is utaztunk. Főleg persze haza, meg Münchenbe, de Amerikán belül is - bebarangoltuk Michigant, Indianát, rengetegszer voltunk Chicagóban, majd következett New Orleans, San Diego és végül Montreal (amiről még adós vagyok egy poszttal).
Gyurival arról álmodozunk, hogy majd egyszer, ha a gyerekek (igen, így többesszámban szoktunk álmodozni) majd nagyobbak lesznek, egyszer visszajövünk kettesben nyaralni megint, bérlünk egy Harley-t, és elmegyünk egy újabb hosszú road tripre. De addig is, nagyon köszönöm ezt a sok csodát, amit az elmúlt pár évben láttam. Lao Tzu azt mondta( emlékezetből parafrazálva), hogyaz embernek nem kell külföldre mennie, hogy láthassa az egész világot, mert minél messzebb megyünk, annál kevesebbet tudunk, és lehet, hogy igaza volt. De ugyebár ignorance is bliss, főleg, ha az ember még utazhat is közben.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)

No comments:
Post a Comment