Thirty Days of Thank - #4

 #4 - Hely, idő és pénz

Aki ide jön a Notre Dame-ra, akár csak egy pár hétre, az kap egy irodát. Sokan nem értik, miért elvárás az, hogy ott dolgozzanak, és inkább a könyvtárban vagy a szobájukban ülnek (mert őszintén, minek nekünk bölcsészeknek egy iroda?), vagy csak azt értik meg ebből, hogy ellenőrizni akarják őket, ezért van az irodában a helyük. Pedig van ennek egy olyan része is, hogy itt fontosnak tartják azt, hogy legyen tered - pl. egy irodád, ahol dolgozhass. Mert tér, az van. És ez az egyik dolog, amit ma megköszönök - én világéletemben kis lakásokban laktam, úgyhogy már az is nagy dolog volt, hogy nappalim volt, de hogy dolgozószobám az aztán igazán luxusnak számított (és ez igaz 2007-re, meg mostanra is).  De úgy általában nagyon szerettem, hogy itt mindenhez hatalmas üresség is jár. A campushoz, a házakhoz, a kertekhez, az utakhoz - minden a végtelen felé tágul, ami jól esik - ez egyértelműen Amerika egyik vonzereje.

A másik nekem az idő volt. Sokat panaszkodunk, hogy egy kisbaba mellett semmire nincs időnk, de összehasonlítva azzal, ahogy otthon három munkahelyem volt, és társasági életem, valljuk be, sosem volt még ennyi szabadidőm. Gyurival sokat beszélgetünk arról, hogy valószínűleg sosem lesz ennyi időnk otthon egymásra, ha majd mind a ketten dolgozunk, és néha lesz valakivel elmennünk sörözni is esténként :) Szóval az, ami az első kijövetelemként kicsit rám zuhant, az a végén tök sok kreatív energiát szabadított fel bennem- ebből lettek a lakberendezési projektek, a cikkek, a sok utazás, a blog, stb. Igazából ez a lelassult élet persze nem jó nagyon hosszú távon, valószínűleg, de egy pár évre nagyon jól esett.

Harmadikként álljon itt az, amiért a legtöbb ember nem megy haza - a pénz. Hallgathatnánk róla, de az azért hihetetlen kiváltság, hogy Gyuri Amerika egyik legjobb egyetemén tanít. Ebből olyan életünk lehetett, amit otthon lehetetlen lenne egy egyetemi oktatói fizetésből biztosítani. És persze, persze, a pénz nem boldogít, de... azért igen megkönnyíti az ember életét, ha van.
(Ehhez a témához még valamit hozzá szeretnék tenni - lehet, hogy hosszútávon majd megbánjuk, de nagyon örülök neki, hogy a helyett, hogy minden fillért élére állítottunk volna a sanyarú magyar napokra gondolva, sosem felejtettük el, hogy ez a mi életünk, itt és most, és nem tíz év múlva meg nemtomhol. Ne aggódjatok, tettünk félre azért:)), de nekem mindig az volt a mottóm, hogy live the life you're living, és szerintem a rengeteg élmény, kirándulás, utazás és apróság engem igazol majd. Hihetetlen nagy szerencsém van, hogy Gyuri ebben partner volt, és persze az, hogy egy zseni, aki kemény munkájával biztosította nekem a gyöngyéletet!