Az első a legfontosabb :) - így van ez amerikai városokkal is. New Yorkot imádom, és nagyon sajnálom, hogy most már nem tudunk elmenni oda elbúcsúzni, de azért nekem mindig Chicago marad a kedvencem. Sosem fogom elfelejteni, ahogy, a Nanovicosok intő tanácsai ellenére, miszerint Chciago túl nagy, elveszem benne, ne menjek, Kristine barátnőmmel bementünk az első fagyos februáron, és dermesztő hidegben vágtuk magunkat át a Michigan streeten. Vagy mikor Chris-szel néztük a zöldre festett folyót, és buliztunk az ír kocsmában.. Vagya fantasztikus hétvégére, mikor egyedül bementem, és felfedeztem a Lincoln park környékét, meg az Architecture Foundation sétáján a régi felhőkarcolókat. És a 2007-es chicagói utaknak ezek csak töredékei...No de Chicago persze Gyurival lett a mi városunk igazán. Személyes sikerem, hogy ő is megszerette - rengetegszer jártunk be, először kettesben, romantikus sétákat téve az esti belvárosban, a Hotel Sacksban és a Palmer Hiltonban megszállva, aztán vittük a barátainkat, majd végül, de egyáltalán nem utolsósorban Kisbubut. Állatkertbe, játszótérre, étterembe, a karácsonyi forgatagba, mindenbe, hogy lásson várost is a gyermek, no meg, hogy mi is lubickolhassunk a tutiban egy kicsit.
Vasárnap még egyszer bementünk, és bejártuk a belvárost. Az akció fedőneve az volt, hogy Gabinak megmutatjuk Chicagót, de azért elbúcsúzni is mentünk. Mikor aztán kifrodultunk az autópályán, visszanéztem a város fényeire, és az járt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy utlojára voltam itt. Úgyhogy nem is lesz. Uff.
No comments:
Post a Comment