Thirty Days of Thank - #5

#5 - Campus
Amikor először idejöttem, éjszaka érkeztem a busszal Chicagóból, és Sharon, a Nanovic titikárnője vitt el reggel a Morris Innből, az egyetemi szállodából (ami ma már háromszor akkora, mint akkor volt) a szállásomra a Fischerbe. Autóval persze. Ma már nem tudnám felidézni, milyen úton mentünk, de nagyon hosszú és bonyolult utazásnak tűnt - utána aggódtam is, hogy fogom kiismerni egy az óriási campust. Haha :) Azért elég gyorsan rájöttem, hogy az autó-perspektíva elég csalóka. A campus nem kicsi, de azért távol van attól, hogy ne lehessen bebarangolni egy pár óra alatt.

2007-ben nem volt autóm, ezért a campus volt az életterem, és minden hihetetlenül messzinek tűnt - a mexikói étterem, a Border's, a hamburgeres, ahova egyszer-egyszer elvitt Todd barátom, a kocsma, ahol Chris-szel voltunk, sőt, még a szupermarket is, ahova Sharon vitt el (vagy magam sétáltam el). Vicces, hogy most mindez olyan, mintha felnőttem volna, és gyerekkorom színhelyei összementek volna.

Mindenesetre ez a pici világ, aminek középpontja a campus nagyon a szívemhez nőtt. A Nanovicos időszakban alig vártam, hogy kiszabaduljak, de aztán hihetetlen jó volt visszajönni Gyurihoz - és tudni, mit jelent, hogy a LaFortune előtt találkozunk, vagy hogy merre van a DPAC. Első közös képünk a campuson készült, a tó előtt, kacsákkal a háttérben. Mikor vissza-visszajöttem, imádtam a diákok között cikázni a biciklimen, és azt játszani, hogy undercover egyetemi tanár vagyok, vagy híres írónő, aki a következő regényéhez gyűjt anyagot. És persze lassan a campus szerelmünk fő színterévé változott, idejönni haza jöttünk.

Majd következtek a hosszú séták Susa barátnőmmel, az immáron rituális kávézások és délutáni találkozások Gyurival, a túrák, amiken büszke bennfentesként vezettem körbe Tamás és János barátaimat, de a campus végül Bubu születésével lett egy olyan hely, amiért külön köszönetet kell mondanom.

Mikor már engedett az első tél szokatlanul hideg szorításából, rögtön beburkoltuk kisfiunkat a nálánál tízszer nagyobb anorákba, és vittük sétálni. Nekem ezek a séták voltak napjaim eseményei - bementünk a campusra, találkoztunk Gyurival, és néztük Bubut, aki először főleg aludt ilyenkor :) Majd lassan beszélni kezdtem Kisbubuhoz, repülőket néztünk, az építkezést figyeltük, és én szemérmetlenül kihasználtam, hogy senki nem érti, mit mondok - folyamatosan meséltem, magyaráztam neki, még akkor is, mikor semmit nem válaszolt nekem. Ez olyannyira szokásommá vált, hogy bizony sírtam, mikor a felém fordított autós hordozóból átült a normális, előrenéző babakocsiba, mert attól féltem, majd nem tudunk "beszélgetni". Szerencsére minden félelmem megalapozatlan volt, és a napi campus-séta azóta is a legkedvesebb dolgunk Bubuval.

Ezer meg millió dolog köt minket a campus minden zugához - munkagépek, virágok és bokrok, légkondik és szellőzők, lépcsők és automatikus ajtók, mókusok és hinták... mikor mi érdekelte kisfiunkat. Ezer és millió kis cukiság, amit aztán el tudok mesélni Gyurinak, mikor a séták végefelé eljön velünk kávézni, ezer és millió olyan kicsi élmény, amit tikon remélek, hogy valahol, nagyon mélyen, de ott marad majd Bubu emlékezetében is, és majd álmában elmosolyodik, ha újra kisgyerekként bogyót majszol majd a babakocsiban, vagy chipmunkot etet a papájával, vagy biciklizik a kacsák között.