Home, sweet home

A Design Sponge-on volt egy esszépályázat, meg is írtam az esszét, de elnéztem a beküldési határidőt, úgyhogy lemaradtam, phew.. A téma pedig valami olyan volt, amin sokat gondolkodom mostanában - hogy mitől lesz egy hely az ember otthona. Mert ugye itt van nekünk ez a kicsi ház, amit bérlünk, és amit első, udvarias leírásomban 50-es évekbeli külvárosi álomként aposztrofáltam, de ami azért elég sok kívánnivalót hagy maga után. Sosem fogom megszeretni, hogy hiába süt odakint hét ágra a nap, idebent mindig sötét van, ennek ellenére pillanatok alatt felmelegszik, és lehetetlen lehűteni - illetve pillanatok alatt lehűl, és rengeteg energiába kell felmelegíteni. Örök utálatom tárgya marad a borzalmas, takaríthatatlan linóleum, a sötétzöldeskék padlószőnyeg, a fröccsöntött fürdőszoba, és a listát még folytathatnám. Felszínesnek tűnik biztosan, de nekem igenis fontos a tárgyi környezet, hogy milyen színű az ágyon a takaró, vagy, hogy milyen dobozból veszem ki reggel a müzlit (haha, as if...). Nem hiába töltöttem éveket azzal, hogy otthon pici lakásom minden sarka mutassa gondoskodó kezem érintését. És be kell vallanom, hogy mikor hazamegyünk, minden tárgyat megsimogat a pillantásom, és külön örömmel tölt el a rengeteg kincs újra felfedezése.

Minden morgásom ellenére azonban azt be kell ismernem, hogy most ez az otthonom. És nem csak azért, mert éppen itt lakunk, hanem pontosan a fentiek miatt - mert bár az alapanyag silánysága miatt ez a ház sosem lesz olyan, mint amiről álmodom, mostani életünk ideköt minket. Ez az első közös otthonunk Gyurival, ami azért nagy szó, no meg ide született Kisbubu, és az ő mindennapjai itt zajlanak - és ezek mind olyan dolgok, amitől a lakás minden sarka egy kicsit értékesebb lett. Mindehhez persze az is hozzájárul, hogy szerencsére sem én, sem Gyuri nem fértünk a bőrünkbe, és a saját képünkre formáltuk a lakás minden zugát. Így aztán, ha zavar is, hogy a konyhaszekrények szagát sosem fogom tudni eltüntetni, azért mindig eszembe jut, ahogy kiveszek valamit, ahogy Gyurival átfestettük őket. Vagy mikor a gyerekszobában játszom Bubuval, örömmel futtatom végig a szemem a falakon - ezt mind mi csináltuk. A hálószoba a külön kedvencem, egyáltalán nem emlékeztet a sötét borzalomra, ahova nem volt az embernek kedve bemenni. A nagyszoba még igényelne egy kis törődést, de azért így ég és föld, ami volt és ami van. Szegény dolgozószobám, ami az első átalakítás volt, egy kicsit elhanyagolódott, de majd talán télen, ha beszorulunk a házba megint, akkor újra birtokba veszem. A pincében Gyuri kincsei sorakoznak, forr a meggybor, és saját készítésű Pertier-lapkás sörhűtőjében ücsörög a házi sör. Egyedül a  fürdővel nem kezdtünk semmit, de most már nem baj :).

To cut a long story short, íme az újabb DIY update, enjoy.
1. Az nem teljesen igaz, hogy a fürdővel nem csináltunk semmit - Gyuri zseniális design findja volt tavaly ez a zuhanyfüggöny:

Ehhez bénáztam kis polcokat,

a szebbik baglyok aztán persze mind a fal felé néznek, phew...

De részemről ennyi is volt a fürdő upgrade, most már nincs kedvem átfesteni a műanyag nemcsempét, vagy kicserélni a linóleumot, ahogy terveztük.

2. A gyerekszobában csak kisebb változások vannak.

Csináltam Bubunak egy cicus girlandot (anyukám szuper falvédője felett látható),

aminek szerencsére nagy sikere van.

Gyuri csinálta a kis polcokat, amin az ágyneműk vannak, Zitus és Nico gyönyörű kötött babatakaróival.

Íme egy látkép,

ez meg a másik fele...

3. Emlékeztek a két szoba közötti kis térre? Az most így néz ki:

4. Ez meg a hálószoba - innen nagyon hiányzik két nekem tetsző komód, tudom is, hogy mit csinálnék velük :)), de megbeszéltük Gyurival, hogy majd otthon.

Végre kikerült az ágyam fölé kedvenc - don't walk, dance feliratú képem is.

5. A konyhában egyre sokasodnak a piros dobozok - a dobozgyűjtés a gyengém, de mentségemre szólva néhányat én csinálok Gyuri üres teásdobozaiból:

Ami új, az egy mural -

ez meg az összkép.

6. A nagyszoba work in progress - ott nem festettünk, a kapott ingyen bútorokat is megtartottuk, úgyhogy ez sosem lesz tökéletes, de azért legalább élhetőbb, lakhatóbb lett - mondjuk, nagyban Bubunak köszönhetően, akinek ez a fő játékbirodalma:

Azért próbálok e mellett is dekorálgatni - bababarát magasságokban :)

3 dolláros tükörcsomag az Aldiból,

a függöny színeire festve,

Az egyedüli nagyobb kiadás, kedvencem, az IKEA PS 2014 polca.

Azóta elkerült felőle a welome sign, ez lóg helyette ott.

Design on a dime, Gyuriék laborjából származó hulladékfa polcok,

olcsó kincsekkel, és Ági barátném rajzával.

A biciklisarok,

azóta még egy képpel,

és a legújabb, egy kolibri.

+1 Ráadásként megmutatom az idei nyári ajtódíszünket, erre büszke vagyok, még sosem sikerült ennyire jól egyik sem.

Az alapja uszadékfa a Michigan-tóból,

lefestve,

horgonyokkal,

Jó lett, nem?

On your bike!

Hét hónapos terhes voltam, mikor utoljára ültem a biciklimre, amit, valljuk be, esztétikai elvek alapján választottam, és, bár gyönyörű, igen nehezen gurul :). Ellen ellenére igen hiányzott, hogy kerekezzek a campuson, meg a környékbeli utcákban, mert itt igazából ez az egyik legegyszerűbb és legjobb szabadidős tevékenység.

Aztán vagy három hete gondoltunk egyet, vettünk Kisbubunak egy biciklis sisakot, sőt, mivel felelősségteljes szülők vagyunk, magunknak is egyet-egyet (amit a campuson viselni még mindig kicsit vicces, de majd megszokom), és elmentünk biciklizni. Kisbubu imádta - azóta is mondogatja-mutogatja: baba(sisak), baba(ülés), nagyon tetszett neki minden felszerelés, az, hogy Mama is biciklizik, hogy Papa mögött ülhet, no meg az, hogy minden biciklitúra előbb-utóbb egy játszóterezésben végződik. :))

Mi pedig boldogok vagyunk, amiért kisfiunk minden ilyenre kapható - szombaton kb. 15 kilométert tekertünk Kisbubuval, és bár minden kicsi emelkedőt megérzett, és megpróbált szétesni a biciklim, azért hurrá, megint biciklizem!!!! 

Szomszédok

Az úgy volt, hogy a szomszédunkba beköltözött egy új család (a cicás szomszéd helyére), akiknek van két cicájuk, három gyíkuk, és egy kilencéves kislányuk. Kisbubu számára a cicák is igen nagy érdeklődésre tartanak számot, de a fő változás a kislány, aki hihetetlenül aranyos, és kitartóan barátkozik Bubuval, ami egy kilencévesnek azért nem biztos, hogy mindig akkora szórakozás. Átjön homokozni, megmutatja a cicákat, csinál neki Power Pointos képeket kisállatokról, stb. Biztos meg fog változni a dolog, ha elkezdődik az iskola, de most olyan jó érzés, hogy ismerjük a szomszédainkat, és még szóba is állnak velünk. :)
Közben nagypocakú Andrew szomszéd is volt nálunk BBQzni, jókat játszott Kisbubuval, hozta magával óriási összecsukható székét is, vicceseket mesélt a kukalakó szomszédokról, és megdícsérte a főztömet, ami, valljuk be, jól esett.

Sőt, mi több, hirtelen megismertük az új szembeszomszédunkat is, mert elment az áram, és mikor jöttek az elektromos művektől megjavítani, az akkora esemény volt, hogy ő is kiállt Bubuval, Gyurival és Andrewval nézni a szerelést. Biztos ő is abban reménykedett, hogy a végén beülhet a teherautóba, de ez a megtiszteltetés csak Kisbubunak jutott ki.

Egy szó mint száz, a nyár vége meglepően pezsgő társadalmi életet hozott South Bend eme kies mellékutcájába, ahol élünk.

I am MOPS no more

Tamás barátom biztos szomorkodni fog, de úgy döntöttem, nem megyek vissza szeptemberben a MOPS-ba. Ha egy olyan elemét kellene megemlítenem az ittlétünknek, ami csak frusztrációval töltött el, az a MOPS lenne. Bármennyire is próbálkozom, egyszerűen nem sikerül megtalálni a hangot a grangeri anyukákkal. Biztos az is a baj persze, hogy nem próbálkozom eléggé, de a vége ugyanaz, gondolkodtam a napokban, és úgy döntöttem, hogy elég volt. Tegnap még elvittem az idei asztalfőnökömnek a vacsorát, mert született egy kisbabája, de ez az én MOPS hattyúdalom.

Összefoglalva az a meglátásom, hogy a mi MOPSunk az uniformitást kedveli, és én természetesen nem illek be a társaságba. Idősebb vagyok, mint a legtöbben, csak egy gyerekem van (remélem, még, de akkor is), és külföldi vagyok, ami valami fura tabuként lebegett mindig közöttem és a többiek között. Csak egy példa - ha brunchra kellett sütit vinni, mindig vittem valami magyarosat (sajtos rudat, pogácsát, rétest), amit legtöbbször érintetlenül hoztam haza, mert nem volt ismerős a többieknek, és senki nem merte megpróbálni őket. (Kétszer ott hagytam a teli tányért, és valaki hazavitte, mind a kétszer ámuldozó emaileket kaptam utána, hogy ez milyen finom volt, és azonnal küldjem a receptet.) Mindenki tudta, hogy magyar vagyok, egy ember kivételével (aki maga is külföldi) soha senki nem kérdezett Magyarországról semmit, ami mondjuk OK, de soha senki nem kérdezte meg azt sem, hogy hé, nem vagy te itt nagyon magányos? Hogy sikerül beilleszkedni? Tudod, hova lehet elvinni játszani egy egy évest a környéken? Vagy valami hasonlót....

Illetve nem teljesen - két ember volt, aki emberileg fordult hozzám, Vera barátnőm, aki kazah orosz, és Ashley, az egyetlen amerikai, aki érdeklődött a MOPSban irántam - az ő barátsága igazából az, ami miatt ott is hagyom a MOPS-ot. Ugyanis Ashley egymaga szervezett három évvel ezelőtt egy ingyenes tornaklubot, ahova kisgyerekes anyukák járhatnak a gyerekeikkel együtt. Heti háromszor van torna reggel, néha viszem Bubut, néha elmegyek egyedül, ha Gyuri tud Bubura vigyázni. Mindig más tartja, de tök jók az órák. És ez nemcsak torna csoport, hanem anyukák egymást segítő csoportja is. Ashley a lelke, ő szervez mindent, de jófejek vannak itt rajta kívül is. A nyáron voltunk már együtt epret és áfonyát szedni, vacsorázni, játszóházazni, és a jövő héten lesz egy nagy közös piknikezős-nyárbúcsúztató játszóterezés is. Ezek a programok sem olyanok persze, mintha otthon lennék, de azért sokkal vidámabbá tesznek, mint a MOPS-os erőltetett jópofizások.

Szóval, bocsánat, de innentől elmaradnak majd a MOPS-os kis színesek, azonban a mottónk: onwards and upwards, s itt az ideje továbblépni! :)

Ház állott, most... semmi

Környékünk dzsentrifikálódik. Ez lényegében azt jelenti, hogy az Egyetem kezdi felvásárolni az ingatlanokat (ugye mi is in end effect tőlük béreljük a házat), csak home game Saturday-ken, mikor mindenki, aki nem az Egyetemtől bérel, kiadja a kertjét parkolónak, akkor lehet látni, hogy azért még van itt néhány őshippi a környéken. Az Egyetem meg, amit nem tud kiadni, azokat a házakat lebontja. Mindez olyan gyorsan történik, hogy akartam képet csinálni a bontásról a blogra, de egy napig halogattam a sétát arrafelé, és már semmit sem tudtam lefotózni. Úgy tűnnek el a környékbeli papundenkli-házak, hogy szó szerint nyomuk sem marad. Csak a helyükön nő a fű.

A vicces az, hogy mind Gyurinak,mind nekem szöget ütött a fejünkben ez. A lebontott házak között volt egy-kettő, ami emberi lakásra teljességgel alkalmatlan volt (az egyiket úgy is hívtam, "élnek, mint a disznók" ház), de azért a mi európai agyunknak nehéz volt feldolgoznia, hogy tényleg egész negyedek tűnnek el napok alatt. De cakk und pakk - azaz eltűnik velük az utca is, megváltozik a térszerkezet, stb. Mi pedig ugye ahhoz vagyunk szokva, hogy minden házért, minden homlokzatért városvédők hadakoznak.

És itt most nem erkölcsi ítéletet akarok hangoztatni, vagy szentimentális húrokat pengetni (ott is egy család lakott, az is valakinek az otthona volt), hanem egész egyszerűen arra próbálok rámutatni, hogy az ilyen kicsi események (lebontanak a környékünkön tíz házat, és mi szomorkodunk egy sort ezen) mutatják, hogy igazából sosem tudnánk itt beilleszkedni. Hogy mennyire távol áll tőlünk az a hátat a személyes múltnak, és arccal a jövő felé hozzáállás, ami Amerikát naggyá tette. Hiába élünk külföldön (Gyuri ugyebár 15 éve), a gondolataink folyamatosan az otthoniak, és az otthonaink (Budapest, Balaton) körül járnak. Mint a csiga, hurcolásszuk magunkkal az otthoni világunkat, a saját kolbász-kenyér-kefír, stb. műveletekben, az esti beszélgetésekben, a kisbabának olvasott rengeteg magyar nyelvű mesében, dalban és mondókában. És abban, ahogy már előre nosztalgiázunk arról, milyen lesz majd tíz év múlva egyszer visszajönni South Bendbe, és a kisbabának megmutatni a szülőházát... vagy, ahogy a dolgok itt állnak, legalább a hűlt helyét.

Happ 4th of July!

Itt úgy van, hogy teljesen mindegy, milyen napra esik, július 4-e mindig hosszú hétvége - ha szerda, csütörtök, vagy péntek, akkor a pénteket csapják a hétvégéhez, ha hétfő vagy kedd, akkor a hétfőt. Így persze simán lehet, hogy nem a napján ünneplik az ünnepet, de az ilyen apróságok nem érdeklik a helyieket. Hogy mi mit gondolunk, jelen esetben lényegtelen, viszont kihasználtuk, hogy fenti okok fennforgása miatt Gyurinak volt egy szabad napja a nyáron, és elmentünk utazni.

Első úti célunk Indianapolis volt, ahova egy hihetetlenül szép részen hajtottunk be - Meridian Hillsnek hívják, és csupa gyönyörű régi házból áll - és a szintén elég szép Hilton Garden Innben laktunk, a legbelebb belvárosban.

Maga Indianapolis belvárosa nem túl nagy,

 de látszik, hogy legalább megpróbálják élhetővé, kellemessé tenni. Vannak éttermek, kiülős helyek, sétálható utcák,

fura medvék,

bölények

 és egy csatorna egy parkkal, ahol lehet hajókázni, sétálni, stb.

Első nap sétáltunk egy nagyot a belvárosban, és egy merészet gondolva elmentünk hármasban vízibiciklizni is! Kisbubu egészen a legvégéig hősiesen viselte ezt is, majd vidáman szaladgált - lépcsőzött a parkban.

Másnap Gyuri főnökének ajánlására elmentünk a McCromick Creek State Parkban, ahova a net mindenféle vízeséseket meg efféléket ígért, mi pedig örvendeztünk, mert Indiana sajnos nem bővelkedik a természeti szépségekben... No, azért erről a Parkről is kiderült, hogy leginkább szúnyogokkal teli mocsarakból áll,

de azért jártunk egy jó nagyot, Bubu is vígan trappolt a boardwalkon a papája mellett, és,  mivel megpróbálta megérteni, mi is történik, múltbéli eperszedési tapasztalatai alapján boldogan hajtotta félre az aljnövényzetet, és mondogatt - eppe, eppe! Mi meg elolvadtunk...már ezért is megérte :)

Estére már Bloomingtonban voltunk, ami továbbra is az egyik legkedvesebb indianai városom.

Itt laktunk...

Ilyet akarok otthonra is!

Bárcsak South Bend is egy kicsit ilyen lenne - mint egy igazi egyetemi városka - lennének itt is kávézók, meg éttermek, meg sarki közértek, meg effélék....

 

Jókat sétáltunk, sőt meghatottan beültünk ugyanabba a kávézóba bruncholni, ahol három éve is voltunk, most már ugye kisbabástul - és boldogan állapítottuk meg, hogy szerencsére továbbra sem hasonlítunk egy csöppet sem a szomszéd asztaloknál ülő professzorokra. :)

Egy bloomingtoni délelőtt után visszamentünk Indianapolisba, egész pontosan az állatkertbe, de erről már írtam... itt csak álljon egy remek elefántportré, Gyuri alkotása.

Úgyis, mint ezévi nyaralásunk három napja, éljen július 4-e!