The loneliness of the long-distance South Bender :)

Néhány hete itt vacsorázott nálunk Gyuri diákja, Ádám, és arról beszélgettünk, hogy nem értjük, mit csinálunk rosszul, de valahogy nem sikerül emberi kapcsolatokat kialakítanunk az itteniekkel. Ő a templomban jár egy kiscsoportba, vasárnaponként, ha az idő engedi, frizbiznek, meghívják mindig valakihez Húsvétra, meg Hálaadásra, de vasárnap mindig észreveszi, hogy a többiek a templomon kívül is találkoztak, ő meg senkivel. Illetve, hogy ismeri őket már idestova három éve, mégsem sikerül közelebb kerülnie hozzájuk.
Erről én regényt tudnék írni - de nem teszem, ne izguljatok, mert nagyon unalmas és lehangoló regény lenne :) De tényleg erről szól minden itteni próbálkozásom - elmegyek MOPSra, próbálok beszélgetni emberekkel, elmegyek playgroupokra, próbálok beszélgetni emberekkel, és még ha néha sikerül is egy-egy percig szóba elegyednem valakivel, általában mindenki úgy néz rám, mintha a Marsról jöttem volna, és folyamatosan úgy érzem, hogy valami rosszat mondtam, nem odaillőt, stb. A vége az, hogy teljesen frusztrálódva jövök haza, és zokogva hívom fel Gyurit, hogy social pariah vagyok.
Pedig tényleg próbálkozom... Persze lehet, hogy nem eléggé - a fejem mélyén ugyanis tagadhatatlanul ott lüktet, hogy vannak nekem barátaim, otthon várnak rám, nem kell itt kitörnöm a nyakam, ez csak átmeneti állapot, meg effélék - de azért tényleg újra meg újra megpróbálom.... Viszont az egyedüli emberek, akikkel jól elvagyok azok továbbra is magyarok, plusz Anna barátnőm, akit még az ős-Nanovicos időkből ismerek. Hrrrrrr.... Utoljára ilyen népszerűtlennek a gimnáziumban éreztem magam, az pedig régen volt.
Susa barátnőm (brühühü, hogy elköltöztek) azt mesélte anno, hogy amíg nem kezdett el egyetemre járni itt Amerikában, neki sem volt senki, akivel jobba lett volna, rajtam és néhány más külföldin kívül. Pedig ő is járt MOPSra, három gyereke volt mindenféle iskolákban, de mégsem sikerült senkivel semmilyen kapcsolatot kialakítania. Saját definíciója szerint a finnek olyanok, mint a kókuszdió - kívül kemények, de, ha rájössz, hogy kell kibontani őket, belül puhák és barátságosak - az amerikaiak pedig olyanok, mint a barack - látszólag lágyak, belül azonban ott a csontos mag, amin nem tudsz áthatolni. Hát, lehet...
Pedig el nem tudjátok képzelni, milyen magányos vagyok - van, hogy hetekig nem beszélek senki mással, csak a kisbabával, Gyurival és a mamámmal skype-on. Furcsa látni, hogy nem bolondultam meg, és elég jól elvagyok, pedig, szerencsére, tényleg nem ehhez vagyok szokva.
No mindegy - ez egy összeszedetlen, rambling post lett, bocsánat - csak éppen hazajöttem egy MOPSos playgroupról, amit persze újabb kudarcként éltem meg, és ventillálnom kellett.... Igyekszem legközelebb valami vidámat írni.
Most megyek megebédeltetni a kis szupermanót. Sziasztok! ww