Ezt a post-ot Tamás barátomnak dedikálnám, aki hozzám hasonló sütirajongóként átélte ittlétekor, milyen pokol Amerikában élni a cukrászsütemények szerelmeseinek. (És aki egyébként harmadszorra lett apuka a napokban, Isten éltesse most született druszámat, és az egész családját, hear, hear!)
Szóóóval, az úgy volt, hogy a MOPS-on az előadó egy tortakészítő cég tulajdonosa volt. Mindenki lelkesen jegyzetelt, miközben elmesélte, hogyan készítsünk tökéletes szülinapi tortát, csak én ültem ott hüledezve. Mert a következőket mondta: vegyünk egy zacskós tortaport, sajnos ezek egyre kisebbek, vegyünk ezért hármat, és süssünk belőlük két tortát. Mindegy, milyet veszünk, a végén úgyis fel fog púposodni, vágjuk le a púpokat, és készítsük el a mindenféle színű vajkrémet, ami nem áll másból, mint egy csomó vajból, porcukorból és étkezési keményítőből. Ezzel ragasszuk össze a két tortát, majd jól kenjük be az oldalát és a tetején, három centi vastagságú krémmel, plusz még díszítsük is egy újabb adaggal. Brrrr....
Ugye látjátok, mi a bajom? A süteménykészítés művészet - isteni adomány és tehetség kell hozzá, nem pedig ízetlen vajkrém és portészta. Ezek itten lábbal tiporják a cukrászatot. Nagyon izgalmas, hogy jégvirágokat raksz a tortára fondantból, de, ha hozzáteszed, hogy hát azért ne rakjunk rá sokat, mert ez a fondant nem finom, akkor minek? A szépség belbecs nélkül a süteményeknél sem ér semmit, say I. De ezt a sok lelkes MOPS anyukának, akik tapsoltak, mikor készen lett a torta-borzalom nem tudom elmagyarázni - mert szegények egy cukrászati sivatagban élnek, és még délibábként sem látták azt, ami nekem természetes - a közép-európai sütemény oázisokat.
Azzal nyugtatom magam, hogy egyszer majd csak hazamegyünk, és anyukám, Gyuri mamája meg Ági barátnőm csak megszánnak majd engem, mint szegény, minőségi süteményre kiéhezett távolba szakadt hazánklányát. :)
No comments:
Post a Comment