Ház állott, most... semmi

Környékünk dzsentrifikálódik. Ez lényegében azt jelenti, hogy az Egyetem kezdi felvásárolni az ingatlanokat (ugye mi is in end effect tőlük béreljük a házat), csak home game Saturday-ken, mikor mindenki, aki nem az Egyetemtől bérel, kiadja a kertjét parkolónak, akkor lehet látni, hogy azért még van itt néhány őshippi a környéken. Az Egyetem meg, amit nem tud kiadni, azokat a házakat lebontja. Mindez olyan gyorsan történik, hogy akartam képet csinálni a bontásról a blogra, de egy napig halogattam a sétát arrafelé, és már semmit sem tudtam lefotózni. Úgy tűnnek el a környékbeli papundenkli-házak, hogy szó szerint nyomuk sem marad. Csak a helyükön nő a fű.

A vicces az, hogy mind Gyurinak,mind nekem szöget ütött a fejünkben ez. A lebontott házak között volt egy-kettő, ami emberi lakásra teljességgel alkalmatlan volt (az egyiket úgy is hívtam, "élnek, mint a disznók" ház), de azért a mi európai agyunknak nehéz volt feldolgoznia, hogy tényleg egész negyedek tűnnek el napok alatt. De cakk und pakk - azaz eltűnik velük az utca is, megváltozik a térszerkezet, stb. Mi pedig ugye ahhoz vagyunk szokva, hogy minden házért, minden homlokzatért városvédők hadakoznak.

És itt most nem erkölcsi ítéletet akarok hangoztatni, vagy szentimentális húrokat pengetni (ott is egy család lakott, az is valakinek az otthona volt), hanem egész egyszerűen arra próbálok rámutatni, hogy az ilyen kicsi események (lebontanak a környékünkön tíz házat, és mi szomorkodunk egy sort ezen) mutatják, hogy igazából sosem tudnánk itt beilleszkedni. Hogy mennyire távol áll tőlünk az a hátat a személyes múltnak, és arccal a jövő felé hozzáállás, ami Amerikát naggyá tette. Hiába élünk külföldön (Gyuri ugyebár 15 éve), a gondolataink folyamatosan az otthoniak, és az otthonaink (Budapest, Balaton) körül járnak. Mint a csiga, hurcolásszuk magunkkal az otthoni világunkat, a saját kolbász-kenyér-kefír, stb. műveletekben, az esti beszélgetésekben, a kisbabának olvasott rengeteg magyar nyelvű mesében, dalban és mondókában. És abban, ahogy már előre nosztalgiázunk arról, milyen lesz majd tíz év múlva egyszer visszajönni South Bendbe, és a kisbabának megmutatni a szülőházát... vagy, ahogy a dolgok itt állnak, legalább a hűlt helyét.