Thirty Days of Thank - #16

 #16 - Andrew bácsi és Gwen
Már Arany János is megmondta, hogy rossz szomszédság török átok, így külön szerencse, hogy nekünk két szuper szomszédunk van. Egyikük a nagypocakúak bandájának utolsó itt maradó tagja, Andrew bácsi, akiről már volt szó a blog hasábjain - egy hihetetlenül kedves, jószándékú, végtelenül szórakoztató óriásember, aki mindig ügyel a házunkra, ha távol vagyunk, szól a Bradleynek, ha szerinte valami hiányzik a házunkról, pici széket hoz Bubunak (hello, George!) garázsvásárból, és fagyit (just after supper, George) a sarki Dairy Queenből, mikor eszébe jut. Csütörtökönként jön hozzá hosszúhajú kukásbácsi barátja, aki dudál, majd a motort járatva elbeszélget vele. Az összes barátja úgy néz ki, mintha a ZZ Topból lépett volna ki, de már ők is előre köszönnek nekünk, ha séta közben találkozunk. Andrew bácsi Bubu mindennapi játékainak is állandó szereplője, általában grillezik a szomszédban, ezért be kell zárni Kormi macska házának ajtaját, nehol bejöjjön a füst. :) Röviden, Andrew bácsi a legjobb szomszéd, akit bárki is kívánhat, és nagyon fog hiányozni nekünk.

A másik oldalon Gwen (Bubu szerint Genw) lakik a szüleivel. Tízéves értelmes, igen nyitott kislány, aki majd meghal egy kis játékért, és gyerektársaságért. Most már van egy két hetes kishúga, de eddig egyke volt, és bár van két macskája, három gyíkja, egy kutyája, no meg a szülei, tavaly még egy másfél évest is elviselt, csakhogy homokozhasson egy kicsit. Kisbubunak azóta nagy barátja, és néha csakúgy átfur hozzánk elújságolni valamit - mint tegnap azt, hogy jönnek a macedón nagyszülei. Bubu számára legnagyobb vonzereje egy nagykerekű traktor, és Ripley nevű kutyája (szerintem csontot kér), de egész biztos, hogy Gwen neki fog hiányozni a legjobban - és azt hiszem, viszont.

Thirty Days of Thank - #15

#15 - Kisállatok
Ma, vacsora közben szajkók, harkályok és seregélyek repkedtek a fejünk körül, és szálltak le mellettünk az etetőinkre, majd, mikor szülinapi Bailey's-emet élveztem a hintaágyban, egy nyuszi, egy chipmunk és két pinty tette tiszteletét. Bár a helyiek nem értékelik őket, nekünk nagyon fognak hiányozni a kisállatok. Olyan, mintha egy vadasparkban élnénk - mókusok, nyuszik, mosómacik, mormoták, borzok, oposszumok, chipmunkok, és madarak laknak a saját kertünkben, a sarkon a kiserdőben szarvasok és őzikék, a campuson a feniteken kívül kacsák és libák, sasok és héják. Rengeteget írtam már róluk, úgyhogy nem akarom ismételni magam, de azért az biztos, hogy hiányozni fognak, nemcsak Gyurinak és nekem, de Bubunak is.

42

42 éves lettem én,
Itt ülök a rossz féltekén,
Ame
Rika

Nem lesz már soká otthonom,
Lassan, de összehurcolom
Limem
S lomom. 

A végzet így is utolért,
Mi két bőröndbe belefért
Öt év
Előtt, 

Majd hajó viszi a nagy vizen,
Egy konténer kell, azt hiszem,
Szállí
Tani. 

Leszek majd újra oktató,
És nem pelenka vizslató
Mama,
MAMA! 

De éjjel még visszaálmodom
Magam a házba a Warrickon,
Ria,
Ria!

Bocsánat, a pakolás közben ennyire futotta. Most megyek vissza a dobozokhoz :) 

Leaving a mark

Pakolás közben végignézek a házon, és látom, hogy azért mindenhol itt hagyjuk a kezünk nyomát. (És nem csak Bubu matricái révén, amiket mindenfelé felragaszt :))

Aztán a napokban valamit kerestem a környéken, és megnéztem a házunk a google street view-n - hohó! A házunk előtt ot a viktoriánus gömb, amit a Bradley azóta összetört, a teraszon ott lógnak Gyuri gyönyörű paradicsomai, és a ház mögött ott a kert!

Haha! Kitörölhetetlenül nyomot hagytunk a világtérképen! (Leaglábbis amíg a Google újra le nem fotózza South Bendet :))

Thirty Days of Thank - #14

 #14 - Az a két hét, mikor sovány voltam
Ez a szülinapi posztom (happy birthday to me), úgyhogy gondoltam, írok valami nagyon személyeset is. Mikor Kisbubu megszületett, és rólam eltűnt a nagy pocak, hirtelen nyolc kilóval kevesebb voltam, mint a terhesség előtt. Sőt, utána még fogytam egy pár kilót, úgyhogy emlékszem, mikor elvittük a kisbabát a kötelező egy hónapos doktor-vizitre, csodálkoztam néztem a tükörben, hogy nahát, van derekam :) A baj az, hogy az az első pár hónap számomra egy homályos masszaként maradt meg, és igazából nem tudtam kiélvezni ezt az örömet.

Majd jött persze a feketeleves - foghatjuk mindenre, a hosszú telekre, mikor ki sem tudunk menni a házból, a középnyugati kisvárosi életformára, ahol mindenhova csak autóval lehet eljutni, meg mindenre, de tény az, hogy karcsúságom a múlté, sőt... Rémisztően nézek ki. Gyuri mindig vigasztal, hogy ne aggódjak, otthon majd minden rendbe jön, a sok gyaloglás a városban, a munka, az otthoni tempó mellett majd újra lefogyok... és, mi tagadás, a montreáli pár nap (amiről még adós vagyok egy poszttal) azt mutatta, hogy babakocsival tömegközlekedni kemény edzés, úgyhogy még reménykedem én is.

Mindenesetre volt két hét, mikor nem szégyelltem a tükörbe nézni, és az jó volt. Köszönöm.

Thirty Days of Thank - #13

 #13 - Kertünk
Édesanyám szegény a megmondhatója, hogy a kertészkedés nem az elemem. Gyurinak, aki született kertész, és minden növény nagy ismerője, meg is mondtam a kapcsolatunk elején, hogy rám ne számítson, maximum a virágok érdekelnek, de a kezem között azok sem élnek sokáig. Aztán vagy az van, hogy az ember belenő egy kicsit a kertészkedésbe, vagy egész egyszerűen mégiscsak élvezem én ezt, de a helyzet az, hogy az itteni kertünket nagyon szerettem.

Gyuri ásta fel, mind a négy felhumpolt ágyást, de aztán már együtt ültettünk el sok mindent. Talán emlékeztek, volt itt már cukkini-dömping, paradicsom és tök eldorádó, sajnos mormota pusztítás is, de a legjobb része a kertünknek igazából az idei év, mikor alig csináltunk bármit is, de hirtelen Bubu is nagyon lelkes kertész lett, és így minden még szuperebb. Kapál (ő a nagy fehér homokozó kanállal, én a kiskapával) velem gazt a virágágyásokból, hagymát ültet és húz ki papával, és epret szed velem minden nap egy tálkával. Ezen kívül megkostoltatja velünk a petrezselymet, a zsályát, a mentát és a rozmaringot, pitypangot fúj és lóhere virágokat szed szét, jó barátja az összes helyi poszméh, hangya és lepke, a firefly-okról nem is beszélve, no meg a campus teljes flórája és faunája.

Kis kertünket idén felveti ugyan a gaz, mert azt mondtuk, a Bradleynek már nem rakjuk rendbe, de mégis itthoni nyári napjaink középpontja. Who would have thought? :)

Thirty Days of Thank - #12

#12 - Chicago
Az első a legfontosabb :) - így van ez amerikai városokkal is. New Yorkot imádom, és nagyon sajnálom, hogy most már nem tudunk elmenni oda elbúcsúzni, de azért nekem mindig Chicago marad a kedvencem. Sosem fogom elfelejteni, ahogy, a Nanovicosok intő tanácsai ellenére, miszerint Chciago túl nagy, elveszem benne, ne menjek, Kristine barátnőmmel bementünk az első fagyos februáron, és dermesztő hidegben vágtuk magunkat át a Michigan streeten. Vagy mikor Chris-szel néztük a zöldre festett folyót, és buliztunk az ír kocsmában.. Vagya fantasztikus hétvégére, mikor egyedül bementem, és felfedeztem a Lincoln park környékét, meg az Architecture Foundation sétáján a régi felhőkarcolókat. És a 2007-es chicagói utaknak ezek csak töredékei...

No de Chicago persze Gyurival lett a mi városunk igazán. Személyes sikerem, hogy ő is megszerette - rengetegszer jártunk be, először kettesben, romantikus sétákat téve az esti belvárosban, a Hotel Sacksban és a Palmer Hiltonban megszállva, aztán vittük a barátainkat, majd végül, de egyáltalán nem utolsósorban Kisbubut. Állatkertbe, játszótérre, étterembe, a karácsonyi forgatagba, mindenbe, hogy lásson várost is a gyermek, no meg, hogy mi is lubickolhassunk a tutiban egy kicsit.


Vasárnap még egyszer bementünk, és bejártuk a belvárost. Az akció fedőneve az volt, hogy Gabinak megmutatjuk Chicagót, de azért elbúcsúzni is mentünk. Mikor aztán kifrodultunk az autópályán, visszanéztem a város fényeire, és az járt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy utlojára voltam itt. Úgyhogy nem is lesz. Uff.

Thirty Days of Thank - #11

#11 - Az a néhány ember :)
Itt sokat sajnálkoztam, hogy mennyire nincsenek barátaim South Bendben, de azért néhány mégis akadt - és őket meg kell köszönnöm. Katrinról már írtam, Susáról, a finn barátnőmről is, rajtuk kívül Anna volt igazán a barátom, akivel lehetett beszélgetni mindenről - bár sajnos ő gyakran volt elfoglalt, ezért néha hosszú ideig nem találkoztunk. A többi ember pedig itteni pár évünk bizonyos szakaszában jelent meg, és sokat segítettek, hogy könnyebbek legyenek a hétköznapjaink - Jenn, aki a kisbaba várás közben volt nagy segítség, Vera, aki a Bubu születése utáni hónapokban húzott ki sokszor a pácból, Ashley, aki a tavalyi év nagy megmentője volt, Olga, a világ legjobb zumba tanára, Christina, aki az idei év jó barátnője lett. Edit, akivel talán tavaly barátkoztunk jobban össze, és akivel most már kvázi szomszédok vagyunk. No meg, szerencsémre, a kollégáim, akik itt voltak - Tamás (és Judit), majd János, és Gabi, akik egy kis darabka otthont hoztak el a mindennapjainkba.

Ezen a képen néhányan rajta is vannak, mert a szülinapomat megünnepelendő csináltam egy kis porcelánfestős bulit, amire páran el tudtak jönni. Jó volt, jó volt!!!!

Thirty Days of Thank - #10

#10 - Fireflies
Már külön blogpostot is kaptak, úgyhogy a rendszeres olvasók tudják, a firefly-ok különleges szerepet töltenek be Gyurival a kapcsolatunkban. Érintőlegesen azért is, mert Freddy, a firefly Bubu első legkedvesebb játéka volt, és azóta minden a családban és a baráti körben született kisbaba megkapja egy testvérét, úgyhogy a Freddy rajongók tábora egyre nő.

No de, az igazi firefly-ok csak itt vannak, és nekünk örökre az első, öt évvel ezelőtti közös nyarat fogják majd felidézni kicsit zöld villódzásaikkal. Ma este, pont mikor ezt a blogpostot terveztem írni, visszajöttek, újra itt világítanak a kertünkben. Úgyhogy mindjárt fogom Gyurit, kiállunk a teraszra, mint öt éve minden nyáron, és elbúcsúzunk tőlük.

Thirty Days of Thank - #9

#9 - Kicsi ház
Emlékszem, egyszer, még a hőskorban Lackó barátommal skypeoltunk, és virtuálisan körbevezettem a házon - a falon a nagyszobában mögöttem egy igazi Monet lógott, minden fal sötétbarna volt, csakúgy, mint a konyha, ami egy szomorú lyuknak tűnt, és a dolgozószobában libás csipkefüggöny lőgott az ablakon. Lackó igen jól szórakozott azon, hova kerültem.

No, jelentem, a libás függöny maradt, mert a szívemhez nőtt, de ma már semmi nincs, se Monet, se barnaság, se szomorúság. Lassan eltűnnek a csomagok mélyén a dekorelemek, hogy majd csipkerózsika álmukból Magyarországon ébredjenek fel, de a kezünk nyomát mindenhol rajta hagytuk a házon. Falakat és konyhabútort festettünk, bútorokat építettünk, dekoráltunk, szépítettünk. Ma, miközben Bubu a postaládával elindította a komphajót, ami a házunk (majd elmesélem:)), megegyeztünk, hogy azért minden baja és kisegere ellenére nagyon fog hiányozni ez a kicsi ház. Első közös otthonunk. És ez nagy szó.

Azon kívül, hogy jó végignézni a házon, és büszkék vagyunk mindarra, amit megcsináltunk, a dolog arra is megtanított, hogyan működjünk együtt DIY projekteken (mert ez nálunk a két dudás esete), és most már sikerült kialakítanunk a rutint, ami során a munka is halad, és mi is jóban maradunk :)) Otthon, ha minden jól megy, három ház menedzselése vár majd ránk, úgyhogy ez egy igen hasznos tudás, amire itt szert tettünk. És persze izgulok, hogy milyen lesz majd egy újabb otthont felépítenünk, de ez tényleg az a kihívás, amit alig várok - és ezt ennek a háznak köszönhetem.

Thirty Days of Thank - #8

#8 - Hamburger
A nagy köszönetek után álljon itt egy egyszerű, mindennapi élvezet - az a csoda, hogy itt minden kisvárosban, útmenti motelekben, vagy szálloda bárjában az egyedüli, amit kulináris sokkok és gyomorproblémák nélkül lehet rendelni, az a hamburger. Gyorsétteremben nem voltunk (a Five guys-t kivéve, de az más kategória), de a burgerekben talán csak egyszer, ha csalódtunk.

És ez az apróság egyébként valami olyan, ami otthon hiányozni fog - először is meg sem fogjuk tudni fizetni a marhahúst, másodszor pedig állítólag a magyar marhahúsnak más az íze...

Így aztán köszönjük a sok úton-útfélen elköltött burgert! Azért dicsekvésből elmondom, hogy Gyuri és Bubu szerint az általam sütöttek a legjobbak. ;)

Thirty Days of Thank - #7

#7 - Utazások és road tripek
Katrin barátnőm mindenkinek azt mondja, hogy nem tudnak olyan helyet mondani, ahol én nem voltam - de ő sem gondolja komolyan. Az mondjuk igaz, hogy konferenciakalózkodással és más efféle menőségekkel elég sok helyen megfordultam Európában, és egy kicsit azon kívül is, de itt Amerikában a bölcsészkedés csupán Akron, Ohioba vitt el, ami, valljuk be, azért nem a világ közepe :) Aztán szerencsére találkoztam egy mérnökkel, és kinyílt a világ!

Na jó, azért kicsit túlzok, de Amerikában hihetetlen helyekre jutottunk el az elmúlt pár évben - San Franciscoban és a Yosemite-ben barangoltunk először közösen, majd megmásztuk a Mount Rainert, láttuk a láva után fogpiszkálókként a földön maradt ötszáz éves fák csonkjait a Mount St. Helens-en, hóembert építettünk a Mount Hoodon, és tollat vettünk a hajamba Portlandben. Mindezt az első két hónapban.

Amerikában ez volt a legjobb - utazni. Tényleg, minden utunkat imádtam - még azt is, mikor Bubu kisbabaként végigüvöltötte Dubuque Iowában a vacsorát, majd kb. az egész másnapunkat. Még felsorolni is hihetetlen, mennyi helyen voltunk együtt - A legfantasztikusabb ösztöndíjamon, Wasingtonban, ahol nemcsak, hogy Robyn és Kristine barátnőimmel tudtam hetente találkozni, de András barátom volt a szomszédom, no meg ott volt a Folger :)), Gyuri minden második hétvégén meglátogatott, és eljutottunk együtt New Yorkba is, ami azért az örök szerelmem marad. Innen indultam aztán Gyurihoz San Franciscoba, ahonnan bebarangoltuk a nyugatot - a Halál völgyét, ami a Mount Raineren kívül a legnagyobb élmény volt, Las Vegast, a Grand Canyont, a Mojave sivatagot, és így tovább. Egy évre rá Hawaiira mentünk együtt, már, mint házasok - és kétnapos láván sétáltunk, a Manua Keán néztük a naplementét, esőben motoroztunk és szivárványt néztünk a hegyekben, a dzsungelben egy őrült vezetővel barlangi sziklákon ugráltunk, és itt is hosszan folytathatnám a listát.

A következő nagyobb utunkra már hárman mentünk, és LA nemcsak azért volt jó, mert láttuk az óceánt és sétáltunk Beverly Hillsben, hanem azért is, mert a hosszú tél, és valljuk be, a kicsit befordult itthon töltött első hetek után ott hittem el először, hogy talán menni fog ez az egész mama-dolog még nekem is. Mindenki őrültnek tartott minket, amiért egy háromhónapos csecsemővel elrepültünk nyaralni egy hétre, de az egész csodás meglepetés volt, mert kiderült, hogy a mi csecsemőnk szeret utazni. (Azért most lekopogtam:)) Úgyhogy utána nem fogtuk vissza magunkat - ha akadt valami, immár hármasban is utaztunk. Főleg persze haza, meg Münchenbe, de Amerikán belül is - bebarangoltuk Michigant, Indianát, rengetegszer voltunk Chicagóban, majd következett New Orleans, San Diego és végül Montreal (amiről még adós vagyok egy poszttal).

Gyurival arról álmodozunk, hogy majd egyszer, ha a gyerekek (igen, így többesszámban szoktunk álmodozni) majd nagyobbak lesznek, egyszer visszajövünk kettesben nyaralni megint, bérlünk egy Harley-t, és elmegyünk egy újabb hosszú road tripre. De addig is, nagyon köszönöm ezt a sok csodát, amit az elmúlt pár évben láttam. Lao Tzu azt mondta( emlékezetből parafrazálva), hogyaz embernek nem kell külföldre mennie, hogy láthassa az egész világot, mert minél messzebb megyünk, annál kevesebbet tudunk, és lehet, hogy igaza volt. De ugyebár ignorance is bliss, főleg, ha az ember még utazhat is közben.

Thirty Days of Thank - #6

#6 - Katrin
Most nem idősorrendben haladok, de az előző poszt miatt eszembe jutott, hogy mindenképpen meg kell köszönnöm német barátnőmet, akivel ebben az évben napra nap együtt rójuk a campus szezonális virágokkal és évente frissített mulccsal szegélyezett útjait - Katrint. Ő a férje révén került ide, aki klasszika filológus, és az Advanced Studies Institute-ban van egy évig. Van nekik két gyerekük, a kisebbik Bubunál csak pár hónappal fiatalabb, és Bubu legjobb barátja - Irene. Katrin pedig az a valaki, akivel az első napoktól kezdve jól megértettük egymást.
Bevallom a MOPS fiaskó után én egy kicsit mizantróppá váltam, de szerencsére ő kirángatott szándékosan vállalt magányomból, a tél óta szinte mindennap találkozunk, már minden kisgyerekes helyet feltérképeztünk közel s távol, és igazán belaktuk a michianai otthonülő anyuka életet :)
Katrin hihetetlenül magával ragadő személyiség, minden társaságnak a középpontja, és igen vagány anyuka, úgyhogy sokat tanulok is tőle. Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezévben sokkal jobban érezzem magam South Bendben, mint azelőtt. A campuson pedig csak úgy ismernek minket - a két európai, akik mindig gyalogolnak, haha :) A title to be proud of!

Thirty Days of Thank - #5

#5 - Campus
Amikor először idejöttem, éjszaka érkeztem a busszal Chicagóból, és Sharon, a Nanovic titikárnője vitt el reggel a Morris Innből, az egyetemi szállodából (ami ma már háromszor akkora, mint akkor volt) a szállásomra a Fischerbe. Autóval persze. Ma már nem tudnám felidézni, milyen úton mentünk, de nagyon hosszú és bonyolult utazásnak tűnt - utána aggódtam is, hogy fogom kiismerni egy az óriási campust. Haha :) Azért elég gyorsan rájöttem, hogy az autó-perspektíva elég csalóka. A campus nem kicsi, de azért távol van attól, hogy ne lehessen bebarangolni egy pár óra alatt.

2007-ben nem volt autóm, ezért a campus volt az életterem, és minden hihetetlenül messzinek tűnt - a mexikói étterem, a Border's, a hamburgeres, ahova egyszer-egyszer elvitt Todd barátom, a kocsma, ahol Chris-szel voltunk, sőt, még a szupermarket is, ahova Sharon vitt el (vagy magam sétáltam el). Vicces, hogy most mindez olyan, mintha felnőttem volna, és gyerekkorom színhelyei összementek volna.

Mindenesetre ez a pici világ, aminek középpontja a campus nagyon a szívemhez nőtt. A Nanovicos időszakban alig vártam, hogy kiszabaduljak, de aztán hihetetlen jó volt visszajönni Gyurihoz - és tudni, mit jelent, hogy a LaFortune előtt találkozunk, vagy hogy merre van a DPAC. Első közös képünk a campuson készült, a tó előtt, kacsákkal a háttérben. Mikor vissza-visszajöttem, imádtam a diákok között cikázni a biciklimen, és azt játszani, hogy undercover egyetemi tanár vagyok, vagy híres írónő, aki a következő regényéhez gyűjt anyagot. És persze lassan a campus szerelmünk fő színterévé változott, idejönni haza jöttünk.

Majd következtek a hosszú séták Susa barátnőmmel, az immáron rituális kávézások és délutáni találkozások Gyurival, a túrák, amiken büszke bennfentesként vezettem körbe Tamás és János barátaimat, de a campus végül Bubu születésével lett egy olyan hely, amiért külön köszönetet kell mondanom.

Mikor már engedett az első tél szokatlanul hideg szorításából, rögtön beburkoltuk kisfiunkat a nálánál tízszer nagyobb anorákba, és vittük sétálni. Nekem ezek a séták voltak napjaim eseményei - bementünk a campusra, találkoztunk Gyurival, és néztük Bubut, aki először főleg aludt ilyenkor :) Majd lassan beszélni kezdtem Kisbubuhoz, repülőket néztünk, az építkezést figyeltük, és én szemérmetlenül kihasználtam, hogy senki nem érti, mit mondok - folyamatosan meséltem, magyaráztam neki, még akkor is, mikor semmit nem válaszolt nekem. Ez olyannyira szokásommá vált, hogy bizony sírtam, mikor a felém fordított autós hordozóból átült a normális, előrenéző babakocsiba, mert attól féltem, majd nem tudunk "beszélgetni". Szerencsére minden félelmem megalapozatlan volt, és a napi campus-séta azóta is a legkedvesebb dolgunk Bubuval.

Ezer meg millió dolog köt minket a campus minden zugához - munkagépek, virágok és bokrok, légkondik és szellőzők, lépcsők és automatikus ajtók, mókusok és hinták... mikor mi érdekelte kisfiunkat. Ezer és millió kis cukiság, amit aztán el tudok mesélni Gyurinak, mikor a séták végefelé eljön velünk kávézni, ezer és millió olyan kicsi élmény, amit tikon remélek, hogy valahol, nagyon mélyen, de ott marad majd Bubu emlékezetében is, és majd álmában elmosolyodik, ha újra kisgyerekként bogyót majszol majd a babakocsiban, vagy chipmunkot etet a papájával, vagy biciklizik a kacsák között.

Thirty Days of Thank - #4

 #4 - Hely, idő és pénz

Aki ide jön a Notre Dame-ra, akár csak egy pár hétre, az kap egy irodát. Sokan nem értik, miért elvárás az, hogy ott dolgozzanak, és inkább a könyvtárban vagy a szobájukban ülnek (mert őszintén, minek nekünk bölcsészeknek egy iroda?), vagy csak azt értik meg ebből, hogy ellenőrizni akarják őket, ezért van az irodában a helyük. Pedig van ennek egy olyan része is, hogy itt fontosnak tartják azt, hogy legyen tered - pl. egy irodád, ahol dolgozhass. Mert tér, az van. És ez az egyik dolog, amit ma megköszönök - én világéletemben kis lakásokban laktam, úgyhogy már az is nagy dolog volt, hogy nappalim volt, de hogy dolgozószobám az aztán igazán luxusnak számított (és ez igaz 2007-re, meg mostanra is).  De úgy általában nagyon szerettem, hogy itt mindenhez hatalmas üresség is jár. A campushoz, a házakhoz, a kertekhez, az utakhoz - minden a végtelen felé tágul, ami jól esik - ez egyértelműen Amerika egyik vonzereje.

A másik nekem az idő volt. Sokat panaszkodunk, hogy egy kisbaba mellett semmire nincs időnk, de összehasonlítva azzal, ahogy otthon három munkahelyem volt, és társasági életem, valljuk be, sosem volt még ennyi szabadidőm. Gyurival sokat beszélgetünk arról, hogy valószínűleg sosem lesz ennyi időnk otthon egymásra, ha majd mind a ketten dolgozunk, és néha lesz valakivel elmennünk sörözni is esténként :) Szóval az, ami az első kijövetelemként kicsit rám zuhant, az a végén tök sok kreatív energiát szabadított fel bennem- ebből lettek a lakberendezési projektek, a cikkek, a sok utazás, a blog, stb. Igazából ez a lelassult élet persze nem jó nagyon hosszú távon, valószínűleg, de egy pár évre nagyon jól esett.

Harmadikként álljon itt az, amiért a legtöbb ember nem megy haza - a pénz. Hallgathatnánk róla, de az azért hihetetlen kiváltság, hogy Gyuri Amerika egyik legjobb egyetemén tanít. Ebből olyan életünk lehetett, amit otthon lehetetlen lenne egy egyetemi oktatói fizetésből biztosítani. És persze, persze, a pénz nem boldogít, de... azért igen megkönnyíti az ember életét, ha van.
(Ehhez a témához még valamit hozzá szeretnék tenni - lehet, hogy hosszútávon majd megbánjuk, de nagyon örülök neki, hogy a helyett, hogy minden fillért élére állítottunk volna a sanyarú magyar napokra gondolva, sosem felejtettük el, hogy ez a mi életünk, itt és most, és nem tíz év múlva meg nemtomhol. Ne aggódjatok, tettünk félre azért:)), de nekem mindig az volt a mottóm, hogy live the life you're living, és szerintem a rengeteg élmény, kirándulás, utazás és apróság engem igazol majd. Hihetetlen nagy szerencsém van, hogy Gyuri ebben partner volt, és persze az, hogy egy zseni, aki kemény munkájával biztosította nekem a gyöngyéletet!

Thirty Days of Thank - #3

#3 - Amerika
Az első félévem Amerikában azért nem volt feltétlen fanfármenet, nagyon nagy volt a kultúrsokk, azt hiszem a budapesti PhD-s, fiatal tanáros pezsgés és a notre dame-i csendesség között... Erre persze rájátszott a hideg is, de leginkább arról volt szó, hogy igen sokat voltam egyedül, és meg kellett tanulnom, hogyan fordítsam a magányt az épülésemre. Azért, ha visszagondolok, annak a félévnek a fénypontjai a chicagói kirándulások, és a washingtoni út volt. Viszont New Jersey, és aztán New York, az már sokkal jobban működött. Emlékszem, hogy anno 2007 telén a testvérem vitt haza Ferihegyről az autójával, és azt mondta, nahát, nem gondoltam volna, hogy pont Amerika fog Neked bejönni. És, visszagondolva, én sem.
No persze Amerika nagy, én meg kritikus vagyok, és nem minden tetszik benne, de egészen biztos, hogy nagy hatással volt/van rám, rengeteg szempontból - szakmailag (emlékszem, hogy megváltoztattam minden tanítási sillabuszom, mikor innen először visszamentem, és persze a legjobb cikkeim többsége is itt született), emberileg, világlátásilag, stb. A vicces az, hogy pont idén kaptam meg egyik legrégebbi amerikai barátomtól, hogy elege van abból, hogy utálom Amerikát, pedig nem is - remélem, a blog olvasói azért nem gondolják így. Építő kritika, ez a mottónk, hehe!
Összeszámolva több, mint öt évet éltem itt, ami azért számottevő. És titkon persze reménykedem, hogy majd azért visszajövünk még - mert telhetetlen vagyok, és elkényeztetett. :))

Thirty Days of Thank - #1 & #2

Kedves South Bend!
Tudom, hogy elsőre nem nagyon barátkoztunk össze, de így vagy úgy, az elmúlt majdnem öt évben nagyon sokat köszönhetek Neked. Ezért arra gondoltam, hogy az elkövetkezendő egy hónapban minden nap írok Neked egy rövid posztot, amiben megköszönök valamit. A lista teljesen esetleges, semmiféle fontossági sorrendet nem követ, mert nem írtam le előre, csak gondoltam, ahogy eszembe jutnak a dolgok, úgy alakul majd. Szóval, tessék nem megsértődni, ha valami kimarad :)

Az első poszt rögtön kettő lesz, mert tegnap rossz kedvem volt, de ez kivételesen nem South Bend hibája volt, hehe, úgyhogy igyekszem bepótolni a tegnapi mulasztást is.

#1 - Gyuri
Na jó, azért a listát mégiscsak ő vezeti. :) Kedves South Bend, köszönöm, hogy tudtunk nélkül, de összekötöttél minket már azelőtt is, hogy találkoztunk, és pompás beszédtémát szolgáltattál, mikor aztán azon az ominózus szilveszteri partyn végre összehozott minket a fátum, és csodás barátaink, Ádám és Otília. :) Mert biztos, hogy a sors is egymásnak szemelt ki minket, de azért jól jött, hogy első, egymásnak írott leveleinkben cinkos egyetértésben sajnálkozhattunk együtt a south bendi tél zordságáról, és áradozhattunk a helyi mókusok cukiságáról.

#2 / Bubu
Ez valahogy az előzőből következik, ámde azért mégis South Bend az, ahol mama lettem, és ahol család lettünk. És bár az első hónapokban sokszor kételkedtem ebben, South Bend elég jó hely egy kisgyermekes anyukának. Kellett egy kis idő, hogy beletanuljak a szerepbe, de most már viszonylag profin navigálom a helyi nevezetességeket, sőt a Michiana Mommies facebook oldalon már tanácsokat is osztogatok a 'hova menjünk ma South Bendben egy kétévessel?' témában.
Erről nem tudok hosszan írni itt és most, de én olyan boldog vagyok, hogy itthon lehettem Bubuval ebben a majdnem két és fél évben, és vele tölthettem- tölthetem a napjaim. És igazából ezért fogsz hiányozni, kedves South Bend, mert tele vagy apró helyekkel, apró emlékekkel, amik mind Gyurihoz és a kisfiunkhoz kötnek - de ezekről még esik szó, azt hiszem.

Service announcement

Kedves Mindenki!
Nagyon régóta nem írtam... Ennek több oka van, majd elmesélem. Ma, mivel pont egy hónap múlva otthon leszünk, ha minden jól megy, azt gondoltam, felrakok egy csomó mindent, aztán sajnos az este kicsit máshogy alakult, és egyszerűen nincs kedvem... Azért remélem, holnap sikerül mindent bepótolnom, and we'll soon be back on track...

Amit a gyereknevelési könyvek nem mondanak el :)

Amikor még terhes voltam, Gyuri mindig mondogatta, hogy ez az egész terhesség dolog úgy van, hogy mindenkinek huszonnégy órában lelkesednie kell, de persze nem senki nem mondja el, hogy pl. rémálmaid lesznek, meg mindig szorulásod, meg, hogy az utolsó hónap egy kicsit húzós. Én imádtam a terhesség minden pillanatát, ezért akkor mindig lehurrogtam, hogy nem is igaz. De aztán, mikor jött a gyereknevelés, akkor neki lett igaza - ez tényleg olyan, hogy persze, az ember elolvassa a könyveket, de valószínűleg többgyermekes barátai sokkal jobb ötleteket tudnak adni. És biztos mindegyiküknek ezer olyan története van, amik arról szólnak, hogy a könyvek mit hallgatnak el.

A legjobb példánk nekünk a cumi volt. Én nem szeretem a cumit, ezért Bubunak nem volt. Plusz a könyvek mind azt mondták, hogy sebaj, mire igényelné a cumit, majd megtanulja a "self-sooting"-ot, azaz szopni fogja az ujját, és megnyugtatja majd magát. No, mi úgy jártunk, hogy Bubu két éjszakát üvöltött végig, mert nem sikerült az ujjával eltalálnia a száját, és a frusztrációtól majdnem agyvérzést kapott. Mi meg az állandó üvöltéstől, és a kétségbeeséstől, úgyhogy én minden elvemet eldobva elküldtem Gyurit a boltba este tízkor egy cumiért, és beletettem a baba szájába. Aki persze kiköpte, vagy végre elfogadta, de mikor elaludt, kiesett a szájából, úgyhogy akkor azért üvöltött. Gyuri javasolta, hogy rituálisan égessünk el minden könyvet, amiben szerepel a self-soothing szó. Aztán az a vicces, hogy a megoldásra nem emlékszem, az biztos, hogy Bubu nem cumizott, nem szopta az ujját, valahogy kinőtte a dolgot.

Mostani könyv-frusztrációm a "kétéves gyermek már kihagyhat egy-egy délutáni alvást. Ilyenkor szoktassuk rá, hogy csendes pihenőzzön, az éppen olyan megnyugtató." Hát, izé... Ha Bubu kihagy egy délutáni alvást, és tényleg megesik néha az ilyen, akkor délután 5.15-kor elalszik. És akkor nekünk annyi :). Illetve egy trükk van, hogy ne aludjon el, ez az, hogy ötkor ártatlan képpel megkérdezem: "Kisfiam, nem kérsz egy kis házi lekvárt?" A válasz mindig, de igen, és a cukor még ébren tartja egy kicsit. Azonban nekem úgyis annyi, ha nem alszik. Ami pedig a csendes pihenőt illeti - a mi kisfiunk akkor van csendben, ha eszik. Ez egyébként az egyik legcsodálatosabb dolog benne (nem az evés, hanem az, hogy mindig csicsereg), úgyhogy Isten ments, hogy abbahagyja! Ámde ennek következtében a "csendes" pihenő úgy néz ki, hogy kijelentem, a sikertelen altatást beismerve, hogy mama most kimegy vacsorát főzni, kisfiam, lécci, próbálj aludni, Bubu pedig ezek után negyvenöt perces monológot ad elő az ágyában - versek, mesék, énekek, kiabálások, stand up comedy, balalajkázás, ami belefér. És nem, ettől nem nyugszik meg, ő sem, én sem, aki tuti biztos, hogy erre a napra terveztem be egy másfél órás DIY projektet, vagy egy cikkírást.

És persze, ez legyen a legnagyobb bajunk, de a vicces az, hogy Gyuri a gyereknevelési könyvek fő kritikusává vált, és ezekben a percekben, mikor e sorokat írom jött be, és adta elő egy szépen kikerekített rant-ben, hogy az alvásos könyveket mind el kellene ásni :) Hát, az vesse rá az első követ, akinek más a tapasztalata. 

Things of beauty

A legnagyobb hobbim a szép dolgok gyűjtése. Szerencsére ebben Gyuri is partner, így nem kapott szívgörcsöt, mikor megemlítettem, hogy esetleg, régi álmomat teljesítendő, licitálnék néhány eredeti 50-es évekbeli soda pop bar stoolra az ebayen. Évtizedek óta vágyaim tárgyai, és a szerencse úgy hozta, hogy most már itt ücsörögnek a mi lakásunkban, juhé!

Még restaurálni kell őket, de nem gyönyörűek? 

Szerencsére aztán néha még extra beruházásba sem kerül, hogy az embernek a nappalija megteljen szépséges dolgokkal, most pl. Bubu végre komoly duplo alkotásokkal áll elő, és persze, lelkes szülőként mi mindegyikért odavagyunk. Egyet le is fotóztunk, olyan jó lett:

Van a tetején karácsonyfa, meg óra is, a közepe szálloda, az alja pedig istálló. A kampójával az épületet lehet megemelni, nem pedig fordítva - igazi mérnöki bravúr. :)

A thing of true beauty.