Szentimentális húsvéti post

Mikor gyerekek voltunk, a tesóm mindig utálta, hogy Mikuláskor és Húsvétkor már hajnalban fent viribeltem, hogy ébresztő, ébresztő, nézzük meg, mit hozott a Mikulás/Nyuszika! Idén, mivel nem eszem csokit (hosszú történet...), tudom, hogy nekem nem hoz semmit a Nyuszi, mégis fent voltam már 7-kor, mert kisfiúnk ébresztett. A papája mélyen aludt még, mert szegény (már megint) hajnalig dolgozott, úgyhogy csak kettesben üdvözöltük a Húsvét reggelt. 

Itthon már minden húsvéti díszben pompázik - a tavalyi díszek mellé végre elkészült a tojástartókból csinált virágkoszorú:

 

sőt van mellé néhány ablakdísz is :)

Megsültek a húsvéti muffinok,

és az immár hagyományos nyuszizsemlék is.

Mindenhol nyuszik ugrálnak :)

és idén először kinyíltak a jácintjaim és

a nárciszaim is.

Bár mi még az autóra nem szereltünk nyuszifüleket, mint ez a jóember,

de tegnap voltunk Mops-os tojás vadászaton családilag,

és barkát is vettünk a piacon, ahogy illik.

Kisfiúnkkal kettesben díszítettük a húsvéti reggelizőasztalt, én sürögtem-forogtam, ő pedig a hordozható kisszékében gügyögött-mosolygott mellettem. Aztán, mikor láttam, hogy kezd leragadni a szeme, átvittem a hálószobába az ágyába, ahol mosolyogva elaludt. Én meg csak álltam, néztem a papáját, meg őt, és arra gondoltam, hogy én tényleg nem tudtam, hogy ez ilyen jó lesz. Ezzel a szentimentális gondolattal kívánok mindenkinek nagyon boldog Húsvétot! Sziasztok!

Kakokrácia

Mindig, amikor azt hisszük, hogy elértünk valamit, újabb kudarcot vallunk. Ez nem egy általános életbölcselet akar lenni, hanem a kakival folytatott küzdelmünk rövid krónikája. A második hónap végére azt hittük, magunk mögött hagyjuk azokat a napokat, amik kisfiúnk pocakja és széklete körül forogtak, ámde tegnap éjszaka, hosszú idő óta először újra előkerült a hasfájás, aminek következtében aludni alig aludtunk, és igen nyűgösen ébredtünk.
Persze nem szeretném azt állítani, hogy a kakokrácia napjai csupán szenvedést hoztak - nyelvünk varázslatosan gazdagodott: "Hol vagytok?"- kérdezte Gyuri pl., mikor hazaért, és én gyakran válaszoltam, hogy: "A kakilátónál.", ami alatt a pelenkázót kell érteni, kisfiúnk kedvenc nézegetős pontját. Vagy felriadhattunk az éjszaka közepén, kérdvén: felsírt-e Kisgyuri, vagy csak kakiáltott - azaz hangosan küzd a kakival. És így tovább...
Azonban az ilyen nyelvi örömök nem feledtethetik velünk azt, hogy tegnap éjszaka csatát vesztettünk. Végső elkeseredésünkben, és az vesse ránk az első követ, aki nem élt már át hasonló megpróbáltatásokat, a fekete mágiához, azaz a voodoo-hoz folyamodtunk. Gyuri hozott egy tűhegyes fogpiszkálót, amivel rituálisan átszúrtuk kisfiúnk levetett pelenkáját, miközben én azt mormoltam: die, kaki, die!
Extreme times require extreme measures :))))

Then and now

Ez a legelső közös képünk:

2011 július harmadikán készült, az első nyáron, mikor kijöttem Gyurihoz, a Campuson, a tó mellett. Alig telt el két és fél év, és kb. ugyanazon a helyen egy hete egy kedves kínai srác ezt a fotót készítette rólunk: 

Azon kívül, hogy hipercool a bőrdzsekink, ki gondolta volna? :)))

Tavaszodik

Jelenleg, hihetetlen módon, de már nálunk is 15 fok van. Sőt, még a nap is süt. Tegnap pólóban lehetett sétálni. És bár a jövő héten jön az eső, én ma este elpakolom a téli ruháimat, és bizakodom, hogy itt is vége a zegernyének, és eljön a várva-várt tavasz.

Egy hete

a campuson

még azért látszottak a tél nyomai,

de idehaza már

elkezdtem a

tavaszi dekorálást.

Nemsokára nemcsak a benti,

de a kinti virágok is kinyílnak,

és elragadó kisfiúnkat talán nagykabát és téli sapka nélkül vihetjük majd sétálni.

A szomszédunk mindenesetre már bulizik a kertben, és délelőtt fényes nappal sört iszik! Ez már biztos a tavasz jele!

Chicago, here we come

Ez már három hete történt, de nem jutottam a géphez, ezért a lassú reakció. A St. Joseph-i kirándulás sikerén felbuzdulva fogtuk ugyanis magunkat, és elmentünk Chicagóba. Utoljára Karácsony előtt jártunk ott, és már város-elvonási tüneteink voltak, úgyhogy kicsi baba ide vagy oda, illaberek, nádakerek, és felkerekedtünk. Kisfiúnk nagyon aranyosan végigaludta az utat Chicagóig, egészen pontosan a Lincoln Park Zoo-ig, mert az volt a célállomásunk. Ott aztán megetettük,

tisztába tettük,

és elindultunk, feltérképezni az állatkertet.

Volt ott minden - hiú hiúz,

összenőtt majmok,

bébi gorilla,

cukorkaszínű flamingók,

a hátukon úszó oroszlánfókák,

és fura módon, a ragadozó madarak ketrecében egy gólyapár. (Értem, értem, hogy békát esznek, de azért nem erre gondol az ember alapból, ha azt hallja, ragadozó madarak, nem?)

A legnagyobb kedvencünk azonban a cinereous vulture, azaz a barátkeselyű volt! Ketten voltak, a gólyákkal egy ketrecben, szegények - a valóságban 5.000 méteres hegyeken élnek, és óriási sztyeppéket pásztáznak át a dögökért. Annyira megesett a szívünk rajtunk - barnás kopottas tollaikkal úgy néztek ki, mint az a régimódi tweed öltönyöket hordó professzor, akiről csak a diákjai tudják, hogy milyen vicces, mert a kollégák nem barátkoznak vele, ugyanis sosem megy le velük poénkodni a menzára, mert a felesége szendvicset csomagol, és inkább azt eszi.

Egy ideig egy dögöt marcangolt a nejével, aztán félrevonult, és megvetően tekingetett a hedonista világra.

Jó sokáig nézegettük, közben el is jött a zárás ideje.

Nagy levegőt véve elhatároztuk, hogy elmegyünk a kedvenc olasz éttermünkbe, maximum, ha kisGyuri végigüvölti a vacsorát, többet oda nem mehetünk. Ámde, csodák csodájára, kisfiúnknak tetszett a Rose Angelis - igaz, hogy legjobban a vállam felett lógó kép, úgyhogy csak szakaszosan tudtunk enni, mert ahhoz fel kellett emelgetni, ámde a végén mindent megettünk-megittunk. Sőt a szemben lévő asztalnál ülő morcos néni is megolvadt, és mosolygott látván, hogy a csecsemő nem üvölti szét a vacsoráját.

Hazafelé még egyszer megetettük kisfiúnkat, és örvendeztünk, hogy milyen jól sikerült minden. Azért utána mind a ketten bevallottuk, hogy nagy kő esett le a szívünkről, mikor végre hazaértünk. Mert jó dolog a vagánykodás, és jó dolog Chicago, de néha tényleg a legjobb otthon. :)

Pionyír update

Mikor még csak vártuk a kisfiúnkat, mindenki azzal rémisztgetett minket, hogy ha majd megszületik, soha többet semmire nem lesz időnk. És tényleg, eltűntek a heverészős, internetezős, közösen dolgozgatós estéink, helyette egy hasfájós kisfiút cipelgetünk a vállunkon, miközben megpróbálunk vacsorázni is, ámde a pionyírkodás nem állt le! A hétvégeken Gyuri már három adag sört főzött le, mondván, ki tudja, mikor lesz rá ideje, úgyhogy mindenhol búzasörök és Kölsch-ök forrnak a lakásban és a garázsban. Készítettünk mozzarellát és túrót is, csak ezekről nem készült kép. A kolbászunk viszont fenomenális lett, úgyhogy csináltunk gyorsan belőle egy újabb nagy adagot:

Sajnos több nap, mint kolbász,

de hátha kihúzza szeptemberig.

Legújabb projektünk pedig a camembert készítés:

Ezek a sajtkezdemények vidáman penészednek a pincében, szorítsatok, hogy jól sikerüljenek!

Most viszont sír a kisfiúnk, ezért septében befejezem ezt a post-ot, és rohanok.

Mini Gusztáv follow up

Tudom, hogy a legutóbbi mini-Gusztávos post óta lerágtátok a körmötök, és az éjszaka közepén izzadtságtól csatakosan azzal a kiáltással riadtatok fel, hogy "Vajon hova vezetett mini-Gusztáv alagútja?", de most már megnyugodhattok, a türelem rózsát terem, tegnap valamennyire elolvadt a hó, és fény derült a rejtélyre. Várakozásainkkal ellentétben nem a kiskamra felé, hanem a szomszédba ment át az alagút, 

 de nem is ez a legizgalmasabb. Hanem az a bicska, ami a járatban van, úgy félúttájon:

A jobb szemű olvasók talán már látják, mire szolgál ez a kanyar... de segítek:

Éléskamra!!!! Hihetetlen!!! A kismókus behurcolt oda egy kukoricát, és mindenkitől háborítatlanul megette a hó alatt. Most mondjátok, hogy az állatok nem fantasztikusak! 

Azon kedves olvasóknak, akik erre fintorognak, mondván "tényleg egy lerágott kukoricaszár miatt írtál egy post-ot?" álljon itt végezetül egy fénykép a tegnapi naplementéről - az utcánk végén a Golden Dome, az egyetem főépülete látszódik, a lenyugvó nap fényében.

No, most akkor már senki sem panaszkodhat. :))) Sziasztok!

Baby steps

A múlt hétvégén fogtunk magunk, és elmentünk St. Josephbe, a Michigan-tó partjára. Felkészült szülőkként ezerszer átnéztük, hogy minden belekerült-e a pelenkázós táskába, a kisfiúnkat megetettük, tisztába tettük, jól felöltöztettük, majd elindultunk. Mikor 55 perc után kiszálltunk, akkor döbbentünk rá, hogy egy dolgot felejtettünk el - megnézni, milyen az idő St. Josephben, és ahhoz öltözni. :) Ugyanis South Bendben ragyogó napsütésben indultunk, a tóparton viszont 1 fok, és erős szél fogadott minket. A tanulság: a nagy utazáskor a szülőkről sem szabad elfelejtkezni. Úgyhogy én szexin egy babatakaróba burkolva sétáltam a homokon, és így is kockára fagytam. Csak az Amtrak állomáson tudtunk egy kicsit megmelegedni: 

Aztán megnéztük a ringlispílt, a tópartot,

majd kávéztunk, sőt a végén merészen beültünk egy étterembe is:

Kisfiúnk fantasztikusan kooperált, a számla kifizetése után tisztába tettem (az üvöltése a mosdóból az étterembe is behallatszott), aztán az autóban meg is szoptattam. (Itt mindenki mondja, hogy szoptatós kendő a nyakba, és szoptassak nyugodtan az étterem közepében is, de egyelőre nem bírtam rávenni magam... pedig kendő van, de azért ehhez bátrabbnak kell lenni...) 

Mint akik jól végezték dolgukat, egy boldogan szendergő kisfiúval az autóban haza is jöttünk, és örvendeztünk, hogy milyen vagányak vagyunk. Legközelebb bevesszük Chicagót - legalábbis elindulunk, oszt majd meglátjuk! :)

Ha van hasznos tippetek, hogyan legyünk mobilak egy csecsemővel, ne habozzatok, írjatok! Minden tanács jól jön! 

Csak, hogy...

...ne kapjak újabb felháborodott emaileket Tőletek, hogy aszondja, 'Kit érdekelnek ezek a kisállatok, arról írj, hogy van a baba' :), írok arról is.

Jól van, jól vagyunk. Igazából nem azért nem kerülnek a blogra hosszú gyerek-témájú leírások, mert annyira ki vagyok fáradva, hogy nem jutok a géphez, mert szerencsére lassan, a hat héthez közeledve, tényleg kialakul a napirendünk. Bár kisfiúnk pocakja még most is hosszú kakiküzdelmeket okoz, azért az is kezd jobb lenni, és beállunk a kb. háromóránkénti evésre. Csak azért nem szerepelnek mindennapjaink mostanság olyan sűrűn a blogon, mert biztos vagyok benne, hogy a kakiharcok, vagy, hogy az a hír, hogy kisfiúnk elmosolyodott, vagy, hogy megfogta a csörgőjét, úgyhogy most már biztos, hogy zseni és Nobel-díjas lesz nem érdekelnek Titeket. Ígérem, ha valami falatrengető izgalmasság történik, azt megírom.

That said, azért nagyon boldogak vagyunk ám! A kisfiúnk hihetetlenül cuki, és minden nappal nyitottabbnak tűnik a külvilágra, úgyhogy nagyon izgalmas figyelni napra nap. Most már néha sétálni is el tudunk menni, mert bár ma újfent 15 centi hó esett, talán ide is elérnek a plusz fokok, és (le sem merem írni), egyszer tavasz lesz errefelé is. Sőt, tegnap, igazi amerikanizált anyukaként betoltam az egyetemi Starbucks-ba a babakocsit, és ittam, hat hét óta először egy koffeinmentes, ámde azért kávéízű kávét!

Még valamit le akartam írni - ez a blog azért született 2007-ben, mert életemben először, a Notre Dame-on hihetetlenül magányos voltam, és kellett valami, amivel kapaszkodtam az otthoni világba, egy kis outlet, egy fórum, ahol az egész napi csend után ki tudtam mondani, ami a szívemet nyomta. Aztán persze a sors fura fintoraként visszakerültem ide, és szerencsére nem vagyok magányos, sőt! Azonban mikor megszületett a kisfiúnk, először éreztem újra, éreztük újra a magányt, immár hármasban - kicsit máshogy persze. Kathleen Dubs szokta mondogatni, és igaza volt, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. És itt most nem segítségre gondolok, bár ezennel megemelem virtuális kalapom az összes gyereküket egyedül nevelő szülő előtt, hanem arra, hogy a család, a nagyobb család, a barátok, a munkatársak, az a bizonyos "falu", amit kialakítottunk otthon magunknak, hogy boldogok legyünk, az most, hogy mi még igazibb család lettünk, még jobban hiányzik. És persze megmutatjuk a babát a nagyszülőknek skype-on, de azért ez nem az igazi...

Úgyhogy nagyon várjuk, hogy május végén hazamenjünk, no meg ezennel szeretnék mindenkit az ideutazásra ösztönözni újfent! A nyár itt csodálatos, mi meg mindig azok vagyunk, úgyhogy ne habozzatok, csomagoljatok! Uff!

Mini - Gusztáv update

Emlékeztek még Mini-Gusztávra a Northern squirrel-ünkre? Mint kiderült, a hasizmozós evésen kívül van még néhány trükk a tarsolyában. Mindig figyeljük, ahogy elkergeti a nálánál három számmal nagyobb mókusokat, majd bemászik az etetőbe, és onnan eszi ki a magokat, úgyhogy tudtuk, hogy nem ejtették a feje lágyára, de azért most mi is megemeltük a kalapunkat előtte. 

Történt ugyanis, hogy Gyuri egy fura mély lyukra lett figyelmes az etető mellett:

Látszott, hogy ez egy hosszú járat végpontja, úgyhogy érdekelt minket, vajon melyik állat fúrta. Nem kellett sokáig várnunk, megjelent az alagút gazdája is gyorsan:

Hihetetlenül okos  - hogy ne kelljen a havon járnia, ahol könnyű préda a ragadozóknak, a garázs mögötti fáskamrától, amiben szerintünk lakik az etetőig fúrt egy hóalagutat, és így gond nélkül mehet reggelizni.

Miután elkergette az összes többi állatot,

már indul is eszegetni. :) Hát nem cuki?

The Great Wide Open

2007-ben választottam a Tom Petty szám címét a blog mottójául, mert hiszen Amerika maga a Great Wide Open. Most rá kell döbbennem, hogy az ember léptékei eléggé megváltoznak egy csecsemővel. Mivel itt folyamatosan mínusz 10 fok alatti a hőmérséklet, és ebben még finn barátaink sem ajánlják a sétát, a kórházon és a rendelőintézeten kívül sehova nem jutottam el kb. az elmúlt hónapban. Úgyhogy izgatottan vártam a hétvégére beígért plusz fokokat, amik talán elhozzák a várva várt kalandot is - és lőn! Szombaton családostul elmentünk a Meijer-be, ami a helyi Tesco, vasárnap pedig 20 percet sétáltunk a környékünkön a szikrázó napsütésben. Ez utóbbi esemény meglehetősen eseménytelenül telt, szerencsére, de a Meijer-es látogatásról írok egy kicsit.

Kisfiúnk átaludta az egészet, de mi Gyurival meglepődve csodálkoztunk rá arra, hogy a szombat délután egészen durva demográfiai szeletet vonz a szupermarketbe. Eddig ezt nem láttuk, mert a hétvégét próbáltuk nem vásárlással tölteni, bár a tömegből ítélve elég sok embernek itt ez a szombati program. De jesszusom, milyen emberek voltak - egy csomó látványosan alkoholista lepattant, néhány futóbolond kinézetű (pl. egy néni, akinek a haja takarta az arcát, de annak tetejére még feltett egy kék napszemüveget is), és egy rakat olyan arc, aki nem öltözik fel az utcára, csak a pizsamára rádob egy pufi dzsekit, és már kész is. Eddig azt hittük, hogy a legdurvább hely a helyi postahivatal, ami mindig tele van mackónadrágos, SZTK szemüveges magukban motyogó szerencsétlenekkel, de azért a szombati Meijer sem marad el mögötte. Egy ilyen szociotúra után az ember megérti, mi szítja az egyetem és a város közti áthidalhatatlan ellentétet - a társadalmi különbség a Grangerben lakó egyetemi emberek, és a Meijer szombati közönsége között tényleg áthidalhatatlanul nagynak tűnik. Szerencsére én keselyű-sas-sólyom anyaként senkit nem engedtem a babakocsi közelébe, kisfiúnkat azt hiszem, meg kell még kímélni a south bendi valóságtól.

Máskülönben jól vagyunk - kisfiúnk anyagcsere körül forgó világa irodalmi magasságokba ragad minket: Gyuri folyamatosan mondja a kakimeséket, amiknek nemcsak 16. Trotyakosz Antilaxativusz, a gonosz kaki a szereplője, aki császárrá akarta koronáztatni magát , de amelyek értékes megállapításokat tesznek a Zen és a kakilás kapcsolatáról is. Én pedig minden nap újabb indulóritmusban írt versekkel állok elő, amik azt a témát variálják, hogy: kisfiam, ne aludj, hanem egyél - kisfiam, ne sírj, hanem aludj. Pár hónap, és összejön egy kötet, és világhírű írókként térünk majd haza.

A nyájas olvasótól pedig egy dolgot kérek - mindenféle vajákolásokkal és mágiákkal érje el, hogy nálunk megszűnjön végre az egész hétre ígért mínusz 15, és én újra kijuthassak a házból. Köszönettel, ww. 

Oposszum

Február 15-én leszedtük a karácsonyfát :) Nem siettük el, de szerettük volna, hogy a fiúnk is "lássa" még, meg a szívünkhöz nőtt, úgyhogy nehéz volt megválni tőle. A terv az, hogy majd a nyáron madáretetőt csinálunk a fájából - már, ha lesz egyáltalán idén nyár, sóhaj, sóhaj. Miközben szedegettük le a díszeket, egyszer csak kinézek az ablakon, és mit látok: egy oposszumot! Fényes nappal! Biztos a napsütés csalogatta ki, vagy talán az éhség, mert elvileg éjszakai állat. Még arról nevezetes, hogy Észak-Amerika egyetlen erszényese, és, hogy az idők kezdete óta nem változott a génállománya, egyike a legősibb állatkáknak. 

Mint kiderült, a teraszunk alatt lakik, legalábbis oda húzódott be a photo session végén. 

Gülüszemű kicsi szőrös állat.

Sajnos nem él sokáig, csak úgy két évig,

és mivel csupasz a farka, a lába meg a füle,

kész csoda, hogy kibírja az indiánai telet.

Igazán örülünk, hogy egy újabb állatkával gyarapodott mini-állatkertünk, és alig várjuk, hogy a kisfiúnk végre akkora legyen, hogy neki mutogathassuk a mókuskákat, mosómacikat, harkályokat és kardinálisokat az ablakból. 

Apropó, ha már témánál vagyunk: ha bármelyik olvasónk ismer olyan trükköket, amivel egy hasfájós kéthetest el lehet altatni, ne hezitáljon, írjon nekünk azonnal - és ez most nem vicc. Köszönettel, egy igen nyúzott, és némileg kétségbeesett anyuka.