December 19, 2013

Kolbász

Jelentem, pionyírkodásunk legújabb sikertörténete a paprikás kolbász készítés. Novemberben kezdtük, és most Karácsonyra finom, hazai ízű füstölt kolbászaink vannak. Íme a történet, képekben elbeszélve:
Végy némi húst és szalonnát, keverd össze finom magyar paprikával,

daráld jól meg, lehetőleg többször,

töltsd bélbe, és a fincsi angol szalonkákkal, meg a sonkákkal együtt

vidd ki őket füstölni a garázsba.

Ha jól megfüstölődtek,akaszd ki két hétre száradni egy mormota és mosómaci biztos helyre,
majd Ádvent vasárnap kora reggel szaladj ki értük, és élvezd a reggeli sajtos kenyérhez a finom házi kolbászt. Nyamm!
Kezdőként azért néhány tanulságot le kell szűrnünk: a kolbásznak kevesebb füstölés elég, mint a sonkáknak, egy kicsit túlságosan is füstös íze lett, mint pl. a rakott krumpliban aztán mindennek, amihez hozzáért :) A másik: kevesebb erős paprika is elég lesz bele legközelebb. De, a technikát csak tökéletesítenünk kell, az alapok már megvannak, úgyhogy jöhet a mínusz 20, mi készen állunk :)

Konferencia-kalózkodás

November közepén egy hétvégére beültem egy számomra nagyon nem mindennapi konferenciára, amit a Notre Dame szervezett, és ami felkavart, elgondolkodtatott, és nagyon nagy élmény volt. A nevében még nincs semmi meglepő: Shakespeare in Prisons, ilyenen már voltunk, ugye - okos egyetemi tanárok beszélgetnek az általuk látott legutóbbi dokumentumfilmről. Denkst da! Mert nem ám - helyette kb. 75 olyan ember adott elő, szólt hozzá, vitázott és beszélgetett, aki nap mint nap, a legtöbben ingyen, társadalmi munkában, vagy adományokért cserébe elmennek az amerikai börtönökbe, gyakran a bőrüket víve vásárra, és Shakespeare-t, drámát, színházat tanítanak a raboknak.

No, először is, hála Istennek, nekem nincsenek saját tapasztalataim az amerikai börtönökről, úgyhogy rengeteget tanultam a börtönrendszerről, annak visszásságairól is, de leginkább elnyűgözve hallgattam, ahogy ezek az emberek a választott munkájukról beszéltek. Ott volt pl. Buzz Alexander a Michigani Egyetemről, aki már komoly programot alakított ki, hogy pl. a fiatalkorú bűnözésben élen járó Flint és Detroit elítéltjei nemcsak, hogy drámajátékokon keresztül mentálisan egy kicsit helyre jöjjenek, de beiratkozhassanak egyetemi kurzusokra is, és megfordíthassák az életük irányát.
El is jött vele Shaka Senghor, aki Detroit egyik gettójában nőtt fel, bekerült egy drogbandába, megölt egy rivális drog dealert, 5 évet magánzárkában töltött, majd, mielőtt megbolondult volna, jó magaviseletéért átkerült egy rendes börtönbe, találkozott Buzz-zal, elkezdett játszani, majd írni, majd elvégezte az egyetemet, és most prevenciós munkát folytat Detroit rosszabb hírű negyedeiben, meg regényeket ír, meg az MIT-s ösztöndíjával az áldozatok és a bűnözök családjaival a megbékélésért, és a fegyverviselés ellen kampányol. És nem mondja, hogy jogtalanul ültették le, hiszen megölt valakit, de amiről beszél az az, hogy először is Amerikában egyszerűen vannak olyan helyek, ahol nagyon kevés ember marad ki a bandák vonzásából, mert a rendőrök ide még fényes nappal sem mennek be, az iskolák nem érnek semmit, munkalehetőség nincs - és prevencióra nagyon kevesen költenek, hiszen a börtönök magánkézben vannak, azaz üzleti vállalkozások, amik jók a tulajdonosnak, meg az államnak is, akiknek a tulajdonos adót fizet. Pedig a megelőzés, az oktatás, a saját világuk szűkösségének bemutatása sokszor emberéleteket, fiatalok sorsát menthetné meg. Másodszor pedig arról beszél, és sajnos ez a téma vissza-és visszajött majdnem minden fiatalkorúak börtönében dolgozó ember előadásában is, hogy a legtöbb börtönben semmiféle rehabilitáció nem folyik, az elítéltek napi 12 órában kártyáznak, bandákban lógnak, összetetoválják magukat, majd hihetetlen gyorsan a szabadulásuk után újra visszakerülnek. Ezért fontos, hogy valaki foglalkozzon velük, lehetőségeket nyújtson, tanítsa, oktassa őket.

Ezek az emberek, akik ott voltak a konferencián nem színészeket nevelnek, nem mondanak ítéletet a velük dolgozó rabok felett, csak bemennek a börtönökbe, és, ha nagy szavakat szeretnék használni, az igazi krisztusi emberszeretet, vagy a humánum nevében, gyakran először a rabok életében, emberként bánnak velük. Nem pszichológusok, nem drámapedagógusok, nem analizálnak, nem adnak életvezetési tanácsokat, csak hagyják, hogy az irodalom, a színház hasson, hogy kialakuljanak emberi interakciók, hogy megnyissanak egy ajtót ezek előtt az emberek előtt, amiről sokuk nem is gondolta, hogy létezik. 

Röviden - engem nagyon felkavart és elgondolkodtatott ez a két nap. Most sok sztorit írhatnék, de, ha van időtök, keressetek rá a programban szereplő szervezetekre a youtube-on, rengeteg anyag van fent róluk, érdemes egy kicsit megmerülni bennük.

December 18, 2013

The Rocky Mountains National Park

Denveri kirándulásunk megkoronázásaként két napra elmentünk a Sziklás-hegységbe túrázni. Gyuri Petőfi Sándor szöges ellentéte, börtönéből szabadul sas lelke, ha maga mögött hagyja az indiana-i síkságot, és végre hegyek közé kerül, úgyhogy igazán fel volt villanyozva, de igazából mind a négyünknek (jött velünk Gyuri két müncheni kollégája, Stefan és Irina is) meglepetés volt, hogy a Rocky Mountains National Park mennyire lélegzetelállítóan gyönyörű. ITT vannak a képek, nézegessétek őket, és közben mesélek.

Az út a parkhoz elég felkavaró volt - ugyanis szeptemberben hatalmas árvíz öntötte el a Sziklás-hegység alsóbb területein lévő falvakat, és, bár nagy erőkkel teszik rendbe az elsodort utakat és házakat, azért a pusztítás nyomait mindenütt ott láttuk: elsodort autók, tetők, összeomlott házak, és rengeteg ázalag szemét szegélyezte az út két oldalát. Ez már csak ilyen petőfis post lesz, de tényleg, mint a Tiszában - a fene se gondolta volna az út mellett éppen csak csörgedező csermelyről, hogy pár hónapja egész településeket sodort magával, és emberéleteket oltott ki. Estes Park, ami csupa kis üzletből áll, és kizárólag a turistákból él már nagyjából lábra állt ugyan, de azért a károkat még egy idő lesz helyre tenni.

A Park maga viszont teljes pompájában fogadott minket: hétágra sütött a nap, és csak itt-ott voltak hófoltok az úton. Miután a ranger kiokosított minket, nekivágtunk a Deer Mountain-nek, ami a térkép szerint mindössze 300 méter szintkülönbséget jelentett, csak a térkép nem mutatta, hogy először fel ennyi, majd le 200, és fel háromszáz, úgyhogy elég rendes kis túra kerekedett ki a végére a dologból. Láttunk útközben mindenféle vicces fejű madarakat, északi, amerikai és csíkos mókusokat, egy domboldalon meg is ebédeltünk, és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat.
Hogy a nap a "deer" jegyében is fejeződjön be, a hegyről lejövet összefutottunk egy vapiti csordával, akik békésen vacsoráztak a mezőn. Az egyik helyi néni szerint télen lemerészkednek a faluba is, és a McDonald'snál várnak a sorukra egy kis maradékért.
Éjszakára egy nagyon vicces helyen találtunk szállást, egy kis faházban a folyó mellett, ahol a kertben nyuszikák ugráltak, odabent pedig minden tengerész stílusban volt berendezve. Sajnos nem csináltam képeket, de higgyétek el, még a Titanicról is volt egy "eredeti" mentőöv a kandallópárkányon.
Másnap visszatértünk a Parkba, és a Gyuri nagy szomorúságára nem Beer, hanem Bear Lake körül sétáltunk egyet a havas téli tájban, aztán még Nymph Lake-et is megnéztük, majd fájó szívvel búcsúztunk a Sziklás-hegységtől, és visszaautóztunk a Denveri Reptérre.
Olyan jó volt ez a tíz napos Colorado-i kirándulás, azóta is arról beszélgetünk, hogy mikor megyünk majd vissza. Én pedig különösen büszke vagyok magamra, amiért majd' hét hónapos terhesként még hegyet másztam a Sziklás-hegységben :)  

Denver, baby!


Először is azt kell mondanom, hogy Denver nem egy szép város. És még csak nem is nagyon izgalmas. Sőt, kimondottan uncsi, ha az ember turistáskodni szeretne benne. Viszont lakni benne nem lehet rossz - mármint amerikai mércével. Ugyanis gyönyörű helyen van, a Sziklás-hegység lábainál, Coloradoban, ami tényleg hihetetlenül szép vidék, a nap az év 300 napján szikrázóan süti, van neki tömegközlekedése is, legalábbis egy kevés, de többek között még villamos is, vannak benne finom éttermek, jó könyvesboltok, kellemes kávézók, mindenhol bicikliút, régi raktárakból átalakított loft lakások, parkok és egy folyó, ami azért nem elhanyagolható. De itt ki is fújt a dolog.
Azaz - számomra volt még egy titkos pozitívuma: hogy nem messze lakik tőle a University of Coloradon, Boulderben tanító volt Pázmányos majdnem-évfolyamtársam, Dávid, aki volt olyan jófej, hogy be is jött a városba, és meg is reggelizett velem az egyik nap. Ilyen találkozókért érdemes átutazni fél Amerikán - és nem akarok szentimentális húrokat pengetni, de ezért volt jó ős-Pázmányosnak lenni. Mert az valahogy összekalapálta az embereket, sőt, olyan embereket, akikkel évek után is fel lehet venni a beszélgetés fonalát, és egy kicsit úgy érezni, hogy még mindig világmegváltó huszonévesek vagyunk. Egy szó mint száz, a Dávidos reggeli denveri napjaim fénypontja volt.
Gyuri közben hihetetlen siket aratott a konferencián, rengeteg szakmai megkeresést kapott, és órákig kellett magyaráznia az érdeklődőknek a posztere anyagát, ami különösen szuper volt, mert, ha ezt eddig még nem írtam volna, a férjem egy zseni, és ez a dolgok rendje, hogy a szakmai világ a lábai előtt heverjen :)
Miközben ő vadul konferenciázott, és felfedeztem egy nagyon jó kávézó-ebédelő helyet a Larimer square-en, ahova el is jártam minden nap, feltérképeztem a város összes falfreskóját és köztéri szobrát, bebarangoltam néhány tök jó könyvesboltot, és úgy általában igen jól múlattam az időt a szikrázó napsütésben. Fotóztam is, hellyel közzel, ITT ti is megnézhetitek a helyi érdekességeket.

Szakmai számvetés

Az utolsó idei cikkel bajlódom, és gondoltam, már csak azért is, hogy ne érezzem magam teljesen a tudományból kivetett páriának, leírom, mit is csináltam ebben az évben. Azaz ezt a post-ot nyugodtan át lehet ugrani :)
1. Januárban kijavítottam, és elküldtem végleges változatában azt a cikket Brecht és Marovitz Szeget szeggel átiratairól, amit idestova két és fél éve itt írtam, első látogatásomkor Gyurinál, és ami elvileg a Palgrave Spinoff sorozatában jelenne meg, de azóta se hallottam semmit felőle. Szerintetek mi az az idő, ami után lehetne a szerkesztőket indiszkrét kérdésekkel bombázni? - pl. hogy akkor most mi van?
2. Februárban  rendbe szedtem és elküldtem a Ruttkay emlékkonferencián elmondott előadásomat, ami kb. a folgeres három hónapom összefoglalása, és ami több dologra döbbentett rá: a. hogy belőlem már valószínűleg sosem lesz 19. századi angol színháztörténettel foglalkozó tudós, mert bárhova nyúltam, annyi új dolog került elő, hogy egy élet nem lenne elég ezeknek mind utána nézni. b. De, hogy a burleszkekkel foglalkozni kellene tovább is. (de erről még írok)
3. A márciusom Major Tamással telt - hihetetlen jó volt mindent, amivel nem foglalkoztam évek óta újra felvenni, megforgatni a fejemben, átgondolni, és megírni. Jó volt látni, milyen sokat számított a két év a Károlis színháztöri MA-n, hogy mennyire máshogy állok dolgokhoz, stb. A munka végeredménye a szakdolgozatom lett, ami most decemberben, ha minden jól megy, meg is jelenik a Theatron 2013/1-es számában, Major Tamás Shakespeare rendezései címmel, és ami, remélhetőleg, a váza lesz majd egy magyar nyelvű könyvnek, amit mindenképpen meg szeretnék írni.
4. A nyarat azzal töltöttem, hogy trombózist kaptam, és nem mentem el Montpellier-be a konferenciára, amiért hazautaztam, de megírtam oda a cikkem, és reflektáltam másokéra, ahogy kell - most ezt a konferencia-szösszenetet írom át a Romanian Shakespeare Journal 2014-es számába.
5. A szeptember második fele és az október az anno Murcia-ban évekkel ezelőtt elmondott előadásom cikké formálásával telt, ami a színházi kritika és a cenzúra kapcsolatát feszegette, példaként a Katona 1983-as Ahogy tetszik-jét használva.
6. Aztán novemberben megírtam egy cikket a francia Shakespeare en Devenir nevű folyóirat számára, az 1981-es Nemzeti-s Rómeó és Júlia kapcsán arról, hogy hogyan lehet a mitikus előadások narratív hálóján áttörni.
7. Végül, de nem utolsó sorban, kitaláltam egy tök jó habilitációs témát, amiből majd meglátjuk, mi sül ki, elkezdtem olvasni hozzá, de egyelőre csak az alapgondolat fogalmazódik a fejemben: a mai Shakespeare-burleszkekről szólna a munka, és arról, hogy milyen társadalmi, kulturális pozíciót foglalnak el ezek a darabok (amik egyébként tényleg léteznek továbbra is) a 21. századi repertoárokban. De ez még igencsak a jövő zenéje, most egy ideig kevesebbet fogok színháztörténeti munkákat olvasni, az a tervem.
8. Azért egy dolog hátha még belefér, mondjuk januárban -sajnos a nagy párizsi jövő évi konferenciára nem fogok tudni elmenni, lemondtam a jelentkezésem, de az egyik olyan szeminárium szervezőivel , amiben elvileg benne voltam, már egy ideje beszélgetünk egy kötetről, amibe beleillene az én odaígért írásom is - ha időm engedi, esetleg azt megírom még (bár itt a barátaim röhögőgörcsöt szoktak kapni, hogy hát persze...)
Hát, ennyi - ahhoz képest, hogy idén nem tanítottam három helyen heti 32 órában, ahogy szoktam, ez nem sok, de azért legalább nemcsak lógattam a lábam. Ami viszont cudarul hiányzik, az két dolog: az egyik a tanítás - az állandó visszacsatolás, a beszélt szöveg, a diákok inputja, meg minden, ami vele jár - a Pázmány, a kollégák, a kávék meg a a közös ebédek, a sok vihogás a 129-es teremben, stb. - a másik pedig a konferenciák: az, hogy találkozzam a barátaimmal, és megbeszéljük, hogy min gondolkodunk mostanság, és hogy mi történt velünk az elmúlt évben, és hol fogunk újra találkozni majd jövőre... De sebaj, mindent nem lehet :))
Majd eljönnek ezek  dolgok megint, most inkább megyek, és rendes háziasszonyként elmosogatok. Szép napot mindenkinek! 

December 17, 2013

Railway reenactment

Buena Vista felett van egy rövid kaptató, ami az Arkansas folyó mögötti dombokra vezet. Ennek a tetején ment a környék arany- és ezüstbányáiból a szajrét elszállító vasútvonal a múlt század végén. Az út elején a tábla azt mutatta, hogy egy barátságos fél órás séta után oda is érünk a sínekhez, úgyhogy mi el is indultunk. Háromnegyed órája kaptattunk felfelé, mikor kezdett gyanússá válni, hogy valahogy a rossz irányba menetelhetünk. Megkérdeztük hát a dombtetőn a kutyáját sétáltató bácsit, hogy merre is van az a vonat, kérem. Mondta, hogy 4,2 kilométerre az ellenkező irányban, de vasút az nincs, csak valami információs tábla. Egy kicsit elszontyolodtunk, mert már Leadville-ben és Durangoban s lemaradtunk a nosztalgiavonatokról, de ahogy ott bandukoltunk tovább a domb nyergén, hirtelen rájöttünk, hogy nahát, hiszen mi a sínek hűlt helyén masírozunk éppen:
Íme!

És akkor kipattant a fejünkből a zseniális ötlet:
Az Amerikában nagyon népszerű Historical Reenactment Society-k példájára, amik állandóan újrajátszanak mindenféle csatákat, meg fontos történelmi eseményeket, mi ezennel megalapítjuk a Historical Railway Reenactment Society-t, amely az Amerika történelmében oly meghatározó, ámde sok helyen (mint itt is) méltatlanul eltüntetett vasútvonalakat kívánja újraéleszteni. Mégpedig úgy, hogy a sínek helyén a vonatokat játszaná újra. Nem kell más, csak egy kis hangutánzó kedv, a hardcore fan-ek még kocsikat is köthetnek maguk után, vagy üdítőket szolgálhatnak fel a büfékocsijukban, a lényeg a fantomsíneken való zakatolás. :)
Pl. itt Buena Vista-ban.
 Szerintünk az ötlet tökéletes, és hihetetlen sikere lesz.
Mert ki ne akarna a jó levegőn, ilyen kilátás mellett vonatot játszani?

De, mielőtt rohantok, hogy ellopjátok a zseniális ötletünket, szólok, hogy a társaság bejegyzése már elkezdődött, és ez a blogpost is tanúsítja, hogy először a mi fejünkből pattant ki.
:))))

Kalandozások Dél-Colorado-ban

Gyurinak november elején Denverbe kellett mennie konferenciára, én is csatlakoztam hozzá, és kirándultunk egyet Dél-Coloradoban, ami szuper volt. IDE feltettem a képeket, most csak mesélek hozzájuk egyet s mást.


A denveri reptéren az Enterprise-nál lefoglaltunk egy autót jó előre, kb. 40 dollár per nap árért, de a hihetetlenül idegesítő eladó csajszi folyamatosan arról akart meggyőzni minket, hogy vigyázzunk, mert még a végén egy Fiat500-ast kapunk, és akkor mi lesz velünk, azonnal fizessünk inkább napi 150 dollárt, és vigyünk el egy terepjárót. Bennem azonban emberére (asszonyára) talált, ugyanis mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet az új Fiat 500-as, és mondtam, hogy hadd szóljon! Persze kiderült, hogy ez csak a redneck amerikaiakat elijeszteni szánó kama, nincs is Fiat 500-uk :(( Helyette kaptunk egy Nissant, ami bátran állta a sarat, pedig cudarul meghajtottuk, de aminek annyira rossz visszapillantói voltak, hogy még sosem láttam ilyet - a mellettünk elhúzó autók fél percig a holtterünkben voltak, azért nem ezt vártam egy japán autótól.
De miért is az autókérdés? Mert a konferencia előtti első pár napban azt terveztük, hogy lemegyünk Denverből Dél-Colorado-ba, és Denver maga, ugye, a mile-high city, 1500-1700 méteren fekszik, mi pedig azt terveztük, hogy innen még átkelünk a Sziklás-hegységen, és lemegyünk Mesa Verde-ig, ami 2600 méteren van, majd St. Elmoig, ami 3050 méteren. És volt minden: hó is, jég is, meg komoly mínuszok is itt meg ott, de szerencsére nagyrészt szikrázóan sütött a nap,és gyönyörű túrákat tudtunk mindenhol tenni. No és a kisautó is hősiesen bírta az utat. Az útról annyit, hogy a tapasztalat azt mutatta, Colorado-ban utálják a kanyarokat: soha ennyi nyílegyenes, hatalmas pusztaságokon átívelő úton nem vezettünk még, mint itt. Balról-jobbról négyszögletes tehenek, ranchek, a távolban hegyek, Colorado kimondottan jó hely.

1. Leadville
Először Denvertől másfél órányira Leadville-be mentünk, ami egy kis bányászváros a hegyek között, és ami ezüstbányáiról volt híres anno. Olyannyira, hogy még a Proficiency Masterclass című angoltanítós klasszikusban is volt róla egy lecke, úgyhogy mikor megérkeztünk, és megláttam a Tabor Operaházat, már meséltem is Gyurinak, hogy nahát, Baby Doe Tabor, meg Oscar Wilde, meg a Matchless Mine - de, a nem angoltanár olvasók kedvéért most haladjunk sorjában. Leadville leghíresebb emberei a 19. század végén Tabor-ék voltak, akiknek ezüstbányájuk, a Matchless Mine az egyik legnagyobb és legsikeresebb vállalkozás volt a vidéken. A város ennek következtében gyorsan gyarapodott, öt házas bányász kolóniából 300 házas boom city lett, amire Taborék költöttek is rendesen - felvirágoztatták a kultúréletet, építettek egy operaházat, ahol pl. Oscar Wilde is előadást tartott, Párizsból hozatták Baby Doe, az ifjú nej ruháit, és gondolták, hogy majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Azonban a Sherman Act, ami után az ezüst már nem volt hivatalos fizetőeszköz, gyorsan csődbe mentek. Tabor szerencséjére a nagy krach után nemsokkal meghalt, Baby Doe viszont először megbolondult, majd a bányában egy fűtetlen viskóban tengette az életét, míg éhen nem halt. Közben a város is rohamosan hanyatlott, most már csak egy utcányi múltszázadi szépség maradt meg belőle, meg a Bányász Hall of Fames, és a vasútmúzeum, ami sajnos ottlétünkkor zárva volt.
Nyitva volt viszont az operaházzal szembeni kocsma, aminek a bárpultja, két padnyi ülőhelye, meg az ajtaja az eredeti 1871-es állapotot mutatja, és ahol ettünk egy finom hamburgert. Ott iszogatott előadása után anno Wilde bácsi is, ahogy mi eldöntöttük, ugyanazon a padon ülve, mint mi.
Miután mindent alaposan megnéztünk, nyakunkba vettük Colorado-t, és csekély hét és fél óra autózás után, a gyönyörű csillagos ég alatt átkeltünk a Sziklás-hegységen, majd végig le Durangoba. A térképen valahogy eredetileg nem tűnt ilyen hosszúnak az út, de, ha már elindultunk, nem volt visszaút.


2. Mesa Verde + Durango
Másnap aztán bebizonyosodott, hogy ez az egyik legjobb döntésünk volt, akár nyolc órát is érdemes lett volna autóznunk - ugyanis elmentünk Mesa Verde-be. Rengeteg képet tettem fel erről, de igazából visszaadhatatlanul gyönyörű hely volt. Az Egyesült Államok legnagyobb régészeti ásatása, Mesa Verde egy sziklába ásott pueblokból álló láncolat, amiket kopár fennsíkok és hatalmas sziklák vesznek körül. Itt laktak az Anasazi indiánok 600-1300-ig, mikor is eltűntek. Hogy miért, azt ma is vitatják - lehet, hogy elfogyott a vizük, vagy megtámadták őket, vagy, és én ezt az  elméletet támogatom, egyszerűen kaptak az isteneiktől, akikkel a szent lyukakon (lásd képek) keresztül kommunikáltak, egy jelet, hogy tovább kell állniuk, így hát tovább is álltak. Mindezt a kiváló ranger guide-unk mesélte el nekünk, mikor megnéztük a Spruce Tree Dwellingeket, amik az egyedüli, még a turisták előtt nyitott pueblo volt, mert persze annyira szuperek vagyunk, hogy sikerült a téli parkszünet első napjára időzítenünk a látogatásunk. De még így is megérte, mert nagyon különleges élmény volt.
A sziklákba vágott településeket úgy elrejti a környezetük, hogy sem Cortesék, sem az amerikaiak nem fedezték fel őket a 19. század végéig, amíg az ute indiánok, akiké a terület lett, meg nem mutatták nekik. No, akkor gyorsan nekiestek, és elkezdték szétlopni, úgyhogy a végén néhány kardos asszonyság, főleg Virginia McClurg kampánya kellett ahhoz, hogy legalább ennyi, ami ma látható, megmaradjon, miután 1906-ban Nemzeti Park lett a terület.
Mindent megpróbáltunk bejárni, és beszívtuk a csodálatos helyek spirituálisan töltött aromáját, majd lementünk fordulni egyet Durangoba, ami egy újabb bányászváros, tele hippiboltokkal, és bicikliboltokkal, mert itt mindenki zöld, és demokrata, és extrém mountain bike-os :) Mire beesteledett, beszálltunk az autóba, és irány Buena Vista, Denver felé félúton.



3. Buena Vista + St. Elmo
Nem kétség, hogy eddigi amerikai kalandozásaink legjobb szállásán aludtunk Buena Vista-ban: a hely neve Liar's Lodge, rönkfából épült horgásztanya a Collegiate Mountains és az Arkansas folyó között, és megvan benne minden, mi szem-szájnak ingere: hatalmas ablakok, kőkandalló, ízlésesen berendezett szobák, finom, a házinéni által főzött reggeli, stb, stb. Fel is írtuk korommal a kéménybe, hogy ide vissza kell jönnünk.
Fájt a szívünk, hogy reggeli után búcsút kellett mondanunk a házigazdánknak, Connie-nak, de mindenképpen szerettünk volna látni egy elhagyott szellemvárost, így aztán összeszedelőzködtünk, és felmentünk St. Elmoba. Az egykor 2000-res faluból ma kb. 25 ház áll csak, mindegyikük magántulajdonban van, de a tulajok csak nyáron, a turistaszezonban vannak itt - nekünk szerencsénk volt, a hó és a mínusz öt fok gondoskodott róla, hogy egy lélek se legyen közel s távol, így tökéletes volt a szellemváros élmény. Egyedüli társunk egy szellemcica volt, aki hosszan követett minket, és kunyerált egy kis kaját, de nálunk még egy kiflicsücsök sem volt :( El is határoztuk, hogy innentől mindenhova száraztáppal a zsebünkbe megyünk.
Miután mindent tüzetesen megnézünk, és alaposan kockára fagytunk, visszaindultunk Buena Vista-ba, hogy másszunk egy kis hegyet is, ha már itt vagyunk - ott is volt egy kis kalandunk, de ez már a következő post témája.

December 5, 2013

Christmas countdown #4 - zokni hóember

Ez igazából sztorimesélős és dekorálós post is egyben. Ugyanis az van, hogy nem adtam még mindig fel azt az álmom, hogy itt is ismerkedjek emberekkel, ezért eljárok a rémisztő nevű, ámde igazából elég jópofa Ladies of the Notre Dame találkozóira is néha, meg most elmentem egy MOPS Meeting-re is, ahol kisgyerekes/otthon levő anyukák találkoznak, és beszélgetnek mindenféléről. Itt is mindenki nagyon kedves volt, és majd még biztos elmegyek megint, de ilyen helyzetekben érzem igazán azt, hogy: a. nem nagyon megy nekem az otthonülő feleség szerep, b. hihetetlen, hogy mennyire mások az én intimitás szintjeim, mint az átlag megismert nőké itt. 

Mindkét fent említett szervezet vallásos is (az LND a Notre Dame miatt, a MOPS meg multidenominális, de templomokban találkozik), és az ott gyakorolt vallási elemek az itteni evangelical, új protestáns egyházok gyakorlatát követik, amik nekem mindig egy kicsit soknak, hangosnak, kifelé beszélősnek, stb. tűnnek - de lehet, hogy majd megszokom. Amit viszont nehezebb megszoknom, az az ilyen találkozókon a megbeszélt dolgok intimitási szintjeinek váltakozása, illetve az egymás felé való nyitottság (vagy annak mutatása), és ennek a hiányának ingadozása. Mondok egy példát: az egyik pillanatban még egy velem korú nő arról beszél, hogy mennyire bántja, hogy a férje megveri a lányukat, ami már magában valami olyan, amitől zavarba jövök, mert akkor láttam az illetőt először az életemben, ezért én próbálok nem beleszólni a társalgásba, de mindenki más együttérző kérdéseket tesz fel, és hümmög meg bólogat, majd egyszer csak, a beszélgetés közepén szól a csoportvezető, hogy jaj, kifutottunk az időből, gyorsan szaladjunk át a másik három kérdésen, amiről beszélnünk kéne. Az előző nő még sírdogál, de a többiek szemrebbenés nélkül áttérnek a cookie-csere megszervezésének problémáira, én meg csak kapkodom a fejem. Ez egy kiragadott példa, de nagyon sok ilyet tudnék sorolni. 

Szóval, lehet, hogy nem ezekről a találkozókról lesznek az amerikai barátaim :) A szomorú dolog viszont az, hogy a finn barátnőm, akit tényleg kedvelek, december végén hazamegy, mert a férje nem kapta meg az ösztöndíj-hosszabbítást. Úgyhogy nem marad más hátra, kedves otthoni barátaim, Nektek kell mind kijönnötök hozzám - chop, chop, tessék csomagolni, és lefoglalni a repjegyeket!!!!! 

És most a napi karácsonyi dekor-ötletről: ezt a MOPS-találkozón csináltuk, de találtam itthon Gyuri zoknis fiókjában még négy felhasználható zoknit,  úgyhogy ma délután a kis hóemberem kap majd társaságot :) 
Úgy készül, hogy az ember kitöm egy kifordított, lehetőleg frottír belsejű zoknit rizzsel, elkötözi a megfelelő helyeken, a levágott zokniszárból sapkát csinál, megrajzolja a hóember arcát, esetleg gombokat is varr rá (én ezt is rajzoltam), meg egy sálat - és gyönyörködik a hóemberében.
Ugye milyen cuki? 

Hóember update: Délután volt egy kedves kiskorú látogatóm, aki úgy összebarátkozott a hóemberrel, hogy haza is vitte :) Úgyhogy holnap MUSZÁJ lesz csinálnom még néhányat :))) Hurrá!

Cristmas countdown # 3 - rénszarvasok és hópelyhek

A mai karácsonyi dekorötlet ugyancsak öt perces - varázslatos Silhouette masinámmal lefekvés előtt kivágtam néhány legelésző rénszarvast meg hópelyhet csillámos papírból, és felragasztgattam a dolgozószoba és a konyha ablakaira őket. Holnap kész lesz a cikk, és utána majd mesélek minden másról is, ígérem. Jóccakát!

szarvasok

ünnepek harmóniája :)

csillagok - saját termésű paprikákkal és fokhagymákkal :)

az ablakunk nemtúl szép, és lemoshatatlan, de ez ellen nincs mit tenni

December 2, 2013

Christmas countdown # 2 - nonfiguratív karácsonyfák

Valamikor évekkel ezelőtt olvastam az ötletet egy blogon, már nem tudom, hol, de mikor Ann Arborban voltunk, és megláttam, hogy vannak kúp alakú oázisok (amikbe a virágokat szúrják a virágkötők), rögtön eszembe jutott, és be is szereztem gyorsan hármat. Már csak egy rövid út kellett az Ikea-ba, ahol vettem két dolláros gyöngyfüzért, girlandokat meg olcsó díszeket, és voila, íme a mai karácsonyi DIY:
Ez a gyöngyös változat - eleinte minden sort ragasztóztam, de kb. a tizedik sornál sikerült lyukat égetnem a kezembe a ragasztópisztollyal, persze, hogy ez mindig olyankor történik, mikor közel-s-távol nincs senki, aki elsősegélyben nyújtson, ekkor úgy döntöttem, hogy elég minden tizedik sornál ragasztani, megtartja magát így is, és tényleg.
 
A girlandos változat még bele is ragad az oázisba, úgyhogy elég egy pár pötty ragasztó, és a helyén marad. Itt azonban tessék vigyázni, mert a girlandon átüt a ragasztó, én egy spatulával nyomkodtam bele, mert egy ujj elvesztése elég volt egy délutánra :) 

Így néznek ki kb. - 

és már el is foglalták díszhelyüket teljesen funkcionálatlan TV-nken (nincs előfizetésünk ugyanis).
Igazi röp-DIY, az egész kb. fél óra volt, elsősegéllyel, és sírós hangon, számban az ujjammal való vinnyogással együtt. :) 

I am happy - ma is csináltam valami kreatívat, ha már az esszém borzalmasan alakul... :)

December 1, 2013

It's the Christmas countdown! #1

Tudom, hogy tartozom eggyel s mással, ez csak egy gyors post az esszéírás-marathon szünetében.

Mikor kiderült, hogy idén idekint karácsonyozunk, megbeszéltük Gyurival, hogy mi akkor is ragaszkodni fogunk az otthoni hagyományokhoz - nem állítunk Hálaadás másnapján karácsonyfát, és nem jön nálunk a Jézuska mindenféle harisnyákba. A Karácsonyt 24-én ünnepelük, és a fánk fent marad legalább Vízkeresztig. Uff.
A boltokban itt már egy hónapja (!) megjelentek a karácsonyi dekorációk, a buszok egy hete: Happy Holidays felirattal járnak, mindenhol szól a Jingle Bells, és a múlt hétvégén láttuk, ahogy Chicago-ban is felgyújtották a karácsonyi fényeket. Úgyhogy egyre nehezebb volt küzdenem magammal, hogy miért is ne kezdjek én is karácsonyi dekorálásba, minden elvem ellenére. Szerencsére a naptár ezúttal a segítségemre sietett, mert ugyebár december elseje már Advent első vasárnapja, azaz minden európai szokás szerint is belefoghatok végre a karácsonyi készülődésnek. Hurrá!
Az időjárás sem késlekedett, a múlt hétre igazi téli tájat varázsolt körénk:
Bár a hó mára teljesen elolvadt, és egy hétig szép is lesz az idő, utána jönnek a cudar mínuszok, amikben úgysem lesz kedvem kidugni az orrom, úgyhogy inkább karácsonyfa díszeket barkácsolok majd óraszám. Karácsonyfát majd 22-én veszünk, és 24-én díszítünk, de most már hivatalosan is megindult nálunk is a Karácsony-várás.
Elkészült az ádventi koszorúnk,

saját füstölésű karácsonyi sonkáink és kolbászaink állatbiztos helyen száradnak,

és a verandánkra is felkerült az első fényfüzér.
Mindenkinek nagyon szép első ádventi vasárnapot kívánok, most megyek vissza írni, brrrrr, brrrr, brrrrr...

November 28, 2013

Service announcement :)

Kedves Emberek!
Bocsánat, eltűntem - remélem, hogy az év két utolsó cikkét írom, és aztán, ha végre leadtam őket (talán pár napon belül), akkor majd mesélek egy csomó dolgot: hogy milyen volt Colorado-ban, hogy milyen izgalmas konferencián voltam, hogy mit csináltunk, mikor itt volt Péter barátunk, hogy milyen ház körüli munkákkal haladtunk, sőt, ha végre nem kell a cikkekkel bajlódnom, még tervezek egy karácsonyi DIY countdown-t is, mert ez lesz az első karácsonyunk itt kint, és egy csomó tervem van, hogyan díszítem fel a házat.
Most viszont akkor visszatérek Major Tamáshoz, meg a Rómeó és Júliá-hoz - de, ha valakinek van kedve megírni helyettem a cikk fennmaradó százezer oldalát, ne hezitáljon, jelentkezzen bátran!

November 6, 2013

A tökfaragáshoz...

...erős kéz kell,

és elszántság,

manóka kép,

vidámság,

no meg a megfelelő szerszám :)

Ha mindezekkel rendelkezünk,

nem maradhat el a kívánt eredmény,

és mienk lesz a legszebb tök az utcában.
BOOOOOO!

Emotional rollercoaster

Ahogy már írtam, lett egy macskánk :) Hivatalos neve Mitzi Pixel Jervis, és leginkább egy kis foltos tehénkére hasonlít. A terv az volt, hogy egy hetet marad velünk, amiből a végén egy hónap lett, ami igazi cicalázban telt. Ahogy lassan megszelídítettük Mitzit, ő ezzel párhuzamosan idomított szolgálóivá, és alattvalóivá tett minket - ahogy egy macskának illik :)
Eleinte még a szomszéd lépcsőjén fogadta el csak tőlünk a vacsorát,

aztán átszokott a mi lépcsőnkre,

és megtanította nekünk, hogy kell inni :).

Végül bemerészkedett a konyhánk sarkába is,

sőt, az első hideg napon a raktárszobánk egyik eldugott sarkában tért nyugovóra.

Azért folyamatosan szemmel tartott minket,
de lassan átvette az irányítást.

Segített nekem cikket írni,


és rászokott, hogy mellettünk lustálkodjon naphosszat.


Egy kicsit talán el is kényeztettük :))
és lassan mind a ketten


hű rabszolgáivá lettünk.

Aztán egy nem várt fordulat következett. Volt szomszédaink egy facebook post-ban tudatták velünk, hogy meggondolták magukat, inkább tartsuk meg a macskát, mert nagyon drága a repülőjegy Angliába. Ezután jött a címben ígért egy hetes érzelmi hullámvasút, amit nem könnyített meg, hogy mind a ketten hullafáradtak voltunk a munkától, és az előző hetek eseményeitől. Mert ugye, szívünk szerint megtartottuk volna Mitzit, de reálisan esélyünk sem volt erre - hiszen nem tervezünk sokáig itt maradni, az életünk arra állt rá, hogy sokat utazunk, hogy hazamegyünk, stb. - ebbe sajnos nem fér bele egy cica, majd csak odahaza, ha lesz állandó otthonunk. Úgyhogy őrült tempóban kezdtünk új családot keresni Mitzinek, főleg, mivel tudtuk, hogy a hét végén elutazunk Denverbe. Nem jártunk sok sikerrel, ezért végső kétségbeesésemben írtam egy keményebb hangú levelet a szomszédainknak, ami szerencsére megtette a hatását. Jó emberek ők, és imádják Mitzit, akinek még Facebook oldalt is csináltak, csak egy kicsit bohémek, és szükségük volt egy kis noszogatásra. 
Így történt aztán, hogy pont egy hónap után, október 31-én Mitzit elvitték a volt szomszédaink barátai magukhoz, ahol azóta megkapta az állatorvosi papírjait is, és 8-án, pénteken el is repül majd, ha minden jól megy, Londonba. Igen megsirattuk, és bizony üres lesz cica nélkül a lakás. 
De elhatároztuk, hogy az otthoni első cicánkat,

már, ha lány lesz,

Mitzinek fogjuk majd mi is hívni!:)