A denveri reptéren az Enterprise-nál lefoglaltunk egy autót jó előre, kb. 40 dollár per nap árért, de a hihetetlenül idegesítő eladó csajszi folyamatosan arról akart meggyőzni minket, hogy vigyázzunk, mert még a végén egy Fiat500-ast kapunk, és akkor mi lesz velünk, azonnal fizessünk inkább napi 150 dollárt, és vigyünk el egy terepjárót. Bennem azonban emberére (asszonyára) talált, ugyanis mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet az új Fiat 500-as, és mondtam, hogy hadd szóljon! Persze kiderült, hogy ez csak a redneck amerikaiakat elijeszteni szánó kama, nincs is Fiat 500-uk :(( Helyette kaptunk egy Nissant, ami bátran állta a sarat, pedig cudarul meghajtottuk, de aminek annyira rossz visszapillantói voltak, hogy még sosem láttam ilyet - a mellettünk elhúzó autók fél percig a holtterünkben voltak, azért nem ezt vártam egy japán autótól.
De miért is az autókérdés? Mert a konferencia előtti első pár napban azt terveztük, hogy lemegyünk Denverből Dél-Colorado-ba, és Denver maga, ugye, a mile-high city, 1500-1700 méteren fekszik, mi pedig azt terveztük, hogy innen még átkelünk a Sziklás-hegységen, és lemegyünk Mesa Verde-ig, ami 2600 méteren van, majd St. Elmoig, ami 3050 méteren. És volt minden: hó is, jég is, meg komoly mínuszok is itt meg ott, de szerencsére nagyrészt szikrázóan sütött a nap,és gyönyörű túrákat tudtunk mindenhol tenni. No és a kisautó is hősiesen bírta az utat. Az útról annyit, hogy a tapasztalat azt mutatta, Colorado-ban utálják a kanyarokat: soha ennyi nyílegyenes, hatalmas pusztaságokon átívelő úton nem vezettünk még, mint itt. Balról-jobbról négyszögletes tehenek, ranchek, a távolban hegyek, Colorado kimondottan jó hely.
1. Leadville
Először Denvertől másfél órányira Leadville-be mentünk, ami egy kis bányászváros a hegyek között, és ami ezüstbányáiról volt híres anno. Olyannyira, hogy még a Proficiency Masterclass című angoltanítós klasszikusban is volt róla egy lecke, úgyhogy mikor megérkeztünk, és megláttam a Tabor Operaházat, már meséltem is Gyurinak, hogy nahát, Baby Doe Tabor, meg Oscar Wilde, meg a Matchless Mine - de, a nem angoltanár olvasók kedvéért most haladjunk sorjában. Leadville leghíresebb emberei a 19. század végén Tabor-ék voltak, akiknek ezüstbányájuk, a Matchless Mine az egyik legnagyobb és legsikeresebb vállalkozás volt a vidéken. A város ennek következtében gyorsan gyarapodott, öt házas bányász kolóniából 300 házas boom city lett, amire Taborék költöttek is rendesen - felvirágoztatták a kultúréletet, építettek egy operaházat, ahol pl. Oscar Wilde is előadást tartott, Párizsból hozatták Baby Doe, az ifjú nej ruháit, és gondolták, hogy majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Azonban a Sherman Act, ami után az ezüst már nem volt hivatalos fizetőeszköz, gyorsan csődbe mentek. Tabor szerencséjére a nagy krach után nemsokkal meghalt, Baby Doe viszont először megbolondult, majd a bányában egy fűtetlen viskóban tengette az életét, míg éhen nem halt. Közben a város is rohamosan hanyatlott, most már csak egy utcányi múltszázadi szépség maradt meg belőle, meg a Bányász Hall of Fames, és a vasútmúzeum, ami sajnos ottlétünkkor zárva volt.
Nyitva volt viszont az operaházzal szembeni kocsma, aminek a bárpultja, két padnyi ülőhelye, meg az ajtaja az eredeti 1871-es állapotot mutatja, és ahol ettünk egy finom hamburgert. Ott iszogatott előadása után anno Wilde bácsi is, ahogy mi eldöntöttük, ugyanazon a padon ülve, mint mi.
Miután mindent alaposan megnéztünk, nyakunkba vettük Colorado-t, és csekély hét és fél óra autózás után, a gyönyörű csillagos ég alatt átkeltünk a Sziklás-hegységen, majd végig le Durangoba. A térképen valahogy eredetileg nem tűnt ilyen hosszúnak az út, de, ha már elindultunk, nem volt visszaút.
2. Mesa Verde + Durango
Másnap aztán bebizonyosodott, hogy ez az egyik legjobb döntésünk volt, akár nyolc órát is érdemes lett volna autóznunk - ugyanis elmentünk Mesa Verde-be. Rengeteg képet tettem fel erről, de igazából visszaadhatatlanul gyönyörű hely volt. Az Egyesült Államok legnagyobb régészeti ásatása, Mesa Verde egy sziklába ásott pueblokból álló láncolat, amiket kopár fennsíkok és hatalmas sziklák vesznek körül. Itt laktak az Anasazi indiánok 600-1300-ig, mikor is eltűntek. Hogy miért, azt ma is vitatják - lehet, hogy elfogyott a vizük, vagy megtámadták őket, vagy, és én ezt az elméletet támogatom, egyszerűen kaptak az isteneiktől, akikkel a szent lyukakon (lásd képek) keresztül kommunikáltak, egy jelet, hogy tovább kell állniuk, így hát tovább is álltak. Mindezt a kiváló ranger guide-unk mesélte el nekünk, mikor megnéztük a Spruce Tree Dwellingeket, amik az egyedüli, még a turisták előtt nyitott pueblo volt, mert persze annyira szuperek vagyunk, hogy sikerült a téli parkszünet első napjára időzítenünk a látogatásunk. De még így is megérte, mert nagyon különleges élmény volt.
A sziklákba vágott településeket úgy elrejti a környezetük, hogy sem Cortesék, sem az amerikaiak nem fedezték fel őket a 19. század végéig, amíg az ute indiánok, akiké a terület lett, meg nem mutatták nekik. No, akkor gyorsan nekiestek, és elkezdték szétlopni, úgyhogy a végén néhány kardos asszonyság, főleg Virginia McClurg kampánya kellett ahhoz, hogy legalább ennyi, ami ma látható, megmaradjon, miután 1906-ban Nemzeti Park lett a terület.
Mindent megpróbáltunk bejárni, és beszívtuk a csodálatos helyek spirituálisan töltött aromáját, majd lementünk fordulni egyet Durangoba, ami egy újabb bányászváros, tele hippiboltokkal, és bicikliboltokkal, mert itt mindenki zöld, és demokrata, és extrém mountain bike-os :) Mire beesteledett, beszálltunk az autóba, és irány Buena Vista, Denver felé félúton.
3. Buena Vista + St. Elmo
Nem kétség, hogy eddigi amerikai kalandozásaink legjobb szállásán aludtunk Buena Vista-ban: a hely neve Liar's Lodge, rönkfából épült horgásztanya a Collegiate Mountains és az Arkansas folyó között, és megvan benne minden, mi szem-szájnak ingere: hatalmas ablakok, kőkandalló, ízlésesen berendezett szobák, finom, a házinéni által főzött reggeli, stb, stb. Fel is írtuk korommal a kéménybe, hogy ide vissza kell jönnünk.
Fájt a szívünk, hogy reggeli után búcsút kellett mondanunk a házigazdánknak, Connie-nak, de mindenképpen szerettünk volna látni egy elhagyott szellemvárost, így aztán összeszedelőzködtünk, és felmentünk St. Elmoba. Az egykor 2000-res faluból ma kb. 25 ház áll csak, mindegyikük magántulajdonban van, de a tulajok csak nyáron, a turistaszezonban vannak itt - nekünk szerencsénk volt, a hó és a mínusz öt fok gondoskodott róla, hogy egy lélek se legyen közel s távol, így tökéletes volt a szellemváros élmény. Egyedüli társunk egy szellemcica volt, aki hosszan követett minket, és kunyerált egy kis kaját, de nálunk még egy kiflicsücsök sem volt :( El is határoztuk, hogy innentől mindenhova száraztáppal a zsebünkbe megyünk.
Miután mindent tüzetesen megnézünk, és alaposan kockára fagytunk, visszaindultunk Buena Vista-ba, hogy másszunk egy kis hegyet is, ha már itt vagyunk - ott is volt egy kis kalandunk, de ez már a következő post témája.
No comments:
Post a Comment