Money, money, money, money....

Az úgy volt, hogy Gyuri elment vért adni. Rossz nyelvek szerint csak a véradás utáni sör miatt ment, de a végzet fittyet hány a rossz nyelvekre, és a Notre Dame-on különben is csak kólát adnak a véradóknak. A véradók ugyanis egy sorsoláson vettek részt, és, nem viccelek, Gyuri ezer dollárt nyert a nagylelkűségéért. Mert adni jó (de kapni sem kutya :)). Le is fotózták az óriási csekkel, amit, ha megjelenik az nd.edu-n, kegyetlenül be is linkelek Nektek.

Nem mondom, ez most jókor jött, úgyis éppen nyaralni indulunk - vár Las Vegas! :)

Maintenance

Mostanság, ha hazajövök ebédelni (óh, a könyvtár ritka rendszerességre szoktat - reggeli, ebéd, vacsora, nem is tudtam, hogy ilyen 9-5-ig ember leszek a végére), két-három kék overállos férfi fogad a házunkban, akik minden ajtón bekopognak: jó napot, maintenance, azaz karbantartók, majd, miután nem sikerül kinyitniuk az ajtót, üvöltve beszélgetnek negyed órát a walkie-talkie-juikon egy nagyon erős hangú nénivel, végül elviharoznak újabb kulcsokat hozni. Csinálni sosem csinálnak semmit. Ha nem leszek híres fametsző, karbantartó még lehetek a Folgernél, azt hiszem...

Spaceman

Már említettem, hogy a metróállomások itt ötvenes évekbeli science fiction filmek díszleteire hajaznak...no, ez meg a régi, és az új Galériát összekötő mozgójárda.

Ez a város egy integalaktikus időutazás - Q.E.D.

Vasárnapi kultúrprogram

Vasárnapra aztán elszégyelltem magam, és a sok szombati duhajkodás után csakis kultúrporgramokon voltam hajlandó résztvenni. A dologhoz még hozzátartozik, hogy a múlt héten itt volt az RSA (sajnos nem Robot Skeleton Army, én is azt reméltem, de igazából a Renaissance Society of America) 3.000 (!) fős konferenciája, amire még én is belógtam, pedig még reneszánszos sem nagyon vagyok, nemhogy regisztrált előadó, és Ivan barátom is itt volt miatta New Yorkból. Egy kicsit ennek apropóján is, no meg, mivel borús is volt az idő, a napot a Smithonian-nek szenteltük. Reggel Alan-nel és Francis-szel elmentünk, és korareneszánsz festőket nézegettünk, aztán megebédeltünk a Galéria menzáján, és immáron a többiekkel kiegészülve elmentünk megnézni a Hokusai kiállítást. Nem is tudom, mikor érintett meg utoljára ennyire kiállítás. A képeket mindenki ismerni véli, de eredetiben (ez idézőjeles ugye, mert fametszetekről van szó) egészen mások. Mélységük van, és három dimenziójuk, és olyan csodálatos részleteik, hogy tényleg vissza kell mennem majd valamelyik délután és még egyszer megnéznem őket, mert a felének a negyedét sem tudtam egyszerre befogadni. Annyira el is teltem velük, hogy késődélután még megpróbáltam Castiglione rajzokat nézegetni, de egy terem után inkább kiültem az időközben kisütött nappal kokettálni a Galéria lépcsőjére, és elhatároztam, mégis inkább híres fametsző leszek.

Szombati mulatságok

Bocsánat, eltűntem! Annyi minden történik, hogy nem jutok soha oda, hogy írjak is - még leveleket sem írok, otthon biztos mindenki elfelejtett már, vagy, ha emlékszik, akkor csak a felmenőimet emlegeti ízes magyar mondatokban :) Még egyszer elnézést!

Szóóóóóval, az úgy volt, hogy szombaton Robynnal, meg Emily nevű barátnőjével elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni. Itt a környéken vannak olyan Kékes nagyságú, egészen elfogadható hegyek, ki is néztünk egy 3-4 órás túrácskát, csak azt nem kalkuláltuk be, hogy bár az egész héten nyári meleg volt, szombaton zuhogni fog az eső - pedig így lett. Úgyhogy jöhetett a B terv - ha már nem tudunk egész nap sportolni......menjünk el Leesburgba, a Döner Bistro-ba!!! Ahogy a honlapon is olvashatjátok, a Döner Bistro nemcsak, hogy helyi nevezetesség, de ráadául autentikusan német cucc is, ezért is a németszakos Emily kedvenc helye, és ezért tudtunk Erdingert, meg Wiehenstephant inni, dönert, Currywurst-ot, Schitzelt (bárányból!) meg Pommest enni, igazi sörkerti asztalok mellett, igazi sörpadokon.

Sőt, még azt is megtudhattuk, hogy a sör nemcsak reggelire jó,

illetve, hogy dönerkunde-ból is lehet doktorálni.

 Nagyon jókat ettünk, ittunk, és a végén még megjutalmaztuk magunkat egy óriási Milka-val is, ami, ne nevessetek ki, de egy évnyi csokimegtartóztatás után borzalmasan geil-nek tűnt... (igen, én is aggódom, megmaradok-e, ha ez így megy tovább...) Azonban a cél mégiscsak az volt, hogy mozogjunk, erre csak nőttek a kalóriák a testünkben! Úgyhogy, jó amerikai szokás szerint outlet shoppingolással dolgoztuk le a villásreggelit! :) És, ahogy a helyi mondás tartja, we shopped until we dropped, 

mert tényleg, délután öt volt, mire elindultunk hazafelé. Hegyeket nem láttunk, de legalább egy szombat erejéig igazi amerikainak érezhettem magam!  Juhéj!

Peak blossom

Itt vannak, megérkeztek, egy héttel a vártnál, majdnem két héttel a megszokottnál előbb, az immáron száz éves cseresznyevirágok! Hétfőn Alan-nel, szerdán Kristine-nel zarándokoltunk el hozzájuk, akkor készültek a képek, de ez tényleg valami olyan, amit saját szemmel kell látni. Annyira izgultam, hogy lekések róluk, úgyhogy most úszom a boldogságban, és holnap újra elsétálok tiszteletemet tenni, mielőtt egy évre elbúcsúznak tőlünk Japán varázslatos ajándékai, az ezernyi, a virágokat hatalmas menyasszonycsokrokká változtató, fehérből egyre rózsaszínebbé váló szirmok.

Mondja,

...biztonságos hazasétálnom ilyenkor? Csak három utcányira lakom, a Kapitóleum másik oldalán. - kérdeztem a Union Station előtt posztoló két rendőrt, mikor hétfőn, másfél óra késéssel, hajnali kettőkor megérkeztem ide, Washingtonba.
- Miss, - mondta a jóindulatú arcú rendőr bácsi - magára itt a Fővárosi Rendőrség, a Kapitóliumi Rendőrség, a Vasútrendőrség, az Elnöki Rendőrség, és a Szenátus Rendőrsége vigyáz. Ott vagyunk minden utcasarkon, még akkor is, ha nem lát minket. Talán a földön nincs még egy olyan hely, ahol ennyire biztonságban van.
- Köszönöm, mosolyogtam, és már majdnem elindultam, mikor fiatalabb kollégája utánam szólt:
- De, ha fél, Miss, akkor fogja a kulcsát a kezébe úgy, hogy kilógjanak a kulcsszárak, és, ha valaki megtámadja, hasítsa fel az arcát velük.

:))

Féljetek tőlem, I am officially street!

New York...

...a szívem csücske. Mikor a hétvégén elmentem, annyira féltem, hogy már nem találom meg azt, ami az utolsó hónapomat a Fulbright után olyan boldoggá tette ott, de kár volt izgulnom, a Nagy Alma hozta a formáját, úgyhogy a hétvégi utam minden perce szuper volt!
Az olcsóbusz a Penn Station-höz vitt, úgyhogy minden adott volt a nosztalgiázáshoz, mert anno ide hozott a new brunswicki vonat is hétvégenként, mikor missziómnak tekintettem volt, hogy Ivant kirángassam kutatói magányából. Persze beszaladtam legkedvesebb Old Navy-mbe, mert a nélkül nem lenne igazi az időutazás, aztán lesétáltam a Union square-re, ahol nemcsak, hogy piac volt, hanem tüntetés is, hurrá! Innen felbaktattam a Columbus Circle-höz, mert 3-kor Paul-lal találkoztam a Magyar Cukrászdában, nagyon jót beszélgettünk, majd felmentem Ivanhoz, aki szerencsére semmit nem változott, de ugyancsak szerencsére, most már jobban beélni tűnik a new yorki életét, mint mikor elváltunk 2008. januárjában. Vele is nagyot trécseltünk, majd elmentünk zakókat venni neki, mert nemsokára el kell kezdenie munkát keresnie. Szerencsével jártunk, még én is kaptam egy szuper tavaszi dzsekit magamnak, aztán indiait vacsoráztunk, és fél egy körül lefeküdtünk. Ivannak cikket kellett írnia, úgyhogy vasárnap egyedül sétáltam le a Metropolitanig, a Central Parkon keresztül, hogy megnézzek egy reneszánsz potré kiállítást, egyedül hallgattam a dzsessz szaxofonost, egyedül kerülgettem a tó körül a futókat, és aztán, dobpergés.... egyedül ettem meg az első csokis dolgot egy év óta!!!! Sajnos nem volt túl jó, de legalább újra ehetek csokit, juhúúúúúú!Ivannal megvacsoráztunk, majd visszaindultam. Jaaaaj, nem tudm elmondani, milyen jó volt! Nem tudom, hogy csinálja, de New York mindig elrabol egy darabot a szívemből! :)

(Képeket ITT találtok, jó nézegetést!)

Cigányok

Múlt csütörtökön Andrással elmentünk színházba, mert itt járt a Katona, és úgy éreztük, ott a helyünk. A Cigányok című darabot hozták, mert az valahogy szegről-végről témájában beleilleszthető az itt folyó Bécs-Budapest-Prága művészeti/zenei fesztiválba. Otthon elég jó kritikákat kapott, úgyhogy anno én is el akartam menni, és szó szerint a színház kapujából fordultam vissza, de majd most, gondoltam, bepótolok mindent. Röviden úgy lehetne fogalmazni, hogy az előadás itt akkorát bukott, mint a ház, pedig előre szóltak a művelt közönségnek, hogy lesz benne minden, füst, lövések, és felnőtteknek való szövegek is, és a darab maga szerintem vállalható lett volna, de, a Katonától szokatlan módon, a rendezés (Máté Gábor), és a csapnivaló színészi játék a padlóra küldte az előadást.
Ha valamelyikőtök nem tudná, a darab két részből áll, az első fele Tersánszky Józsi Jenő borzalmas népszínműve, amiben minden van, muzsikus cigányok, féltékenység, örökbefogadott fiú, hajnalig mulató adótiszt, stb, szóval a szokásos műsor, és amihez Grecsó Krisztián írt egy, a cigánygyilkosságokat körbejáró második felet. Bár, ahogy András megjegyezte, ez a második fél is egy kicsit, a darabban kifigurázott liberális városi értelmiségi szempontjából íródott, azért egy elég jó kísérlet arra, hogy beszéljünk a dolgokról, úgyhogy maga az elgondolás nem rossz. Viszont, ami a papíron izgalmasnak tűnik, abból ez esetben nagyon nehéz jó előadást csinálni.
Először is azért, mert a Tersánszky szöveg nem vicces, és ezért a darab első felében kb. lehetetlen elkapni a nézőket, illetve azért, mert mi már (és a Kennedy Center közönségére ez különösen igaz) túlságosan p.c-k vagyunk ahhoz, hogy belefeledkezzünk ebbe a múlt századi sztereotípiákra épülő népiesch komédiázásba. Harmadszor pedig azért, mert Máté Gábor nem találta el a stilizálásnak azt a fokát, amitől a népszínmű nézhető lehetett volna. Az első 15 perc után mi is egymásra néztünk, hogy felálljunk, és menjünk-e, és különösen az amerikai közönségnek túl sok kulturális határt kellett volna gondolatban áthágnia, hogy reagálni tudjon a színpadon történtekre.
Így aztán, a jobban értelmezhető második félnek is eltűnt a drámaisága - sajnos nem volt elég nagy a kontraszt a két rész között ahhoz, hogy ez valóságosabbnak tűnjön, mint az első fele. Hiába alakított Fekete Ernő nagyon nagyot, hiába voltak jók az öregek (Bezerédi, Újlaki és a második felvonásban sajnos lelőtt, de halott poraiban is igencsak jól játszó Szacsvay László), az volt a baj, hogy nem tudták ellensúlyozni a többi színész minden kritikát alulmúló fertelmes ripacskodását. Már többször mondtam, de olyan embereket, akiknek az ordítás az egyedüli kifejező eszköze, nem szabadna színpadra engedni. Pálmai Anna és Pálos Hanna egyszerűen nézhetetlen volt, és megragadom az alkalmat, hogy követeljem, Kovács Leheltől vegyék el a diplomáját.
Az előadást elnézve az járt a fejemben, hogy komoly hiba az, hogy a kőszínházak nem hajlandóak tanulni a függetlenektől (még akkor is, ha néha úgy tűnik, van átjárás a két világ között). Mert teszem azt, Pintér Béláék már ezer éve kidolgozták azt a fajta stilizált népiességet, ami elvitte volna  a vállán az első felvonást, és bizony az alternatív társulatok majdnem mindegyik színésznője fényévekkel jobban tud cigánylányt, vagy vidéki ribit játszani, mint a Katona József Színház művésznői. De, ha nekem nem hisztek, itt olvasható a Washington Post lakonikus kritikája.

A kettővel...

...arrébb lakó hatalmas fekete néni megállított tegnap a boltba menet, és tökéletes ebonics-ban azt mondta: They say them cherry blossoms is out!, azaz, hogy állítólag virágoznak a cseresznyefák. Természetesen a pont száz éve, 1912-ben, Japántól kapott cseresznyefákról beszélt, amik a Jefferson Memorial előtt, a tóparton állnak. Mivel délutánra úgyis megbeszéltünk egy randit Robynnal, úgy döntöttük, arra vesszük az utunk - és tényleg, egy-egy már ki is nyílott, de a többi fa is tiszta bimbó, pár nap és kipattannak. András persze a vacsoránál megjegyezte, hogy nem érti, mire fel ez a felhajtás, persze, virágoznak, de gyümölcsöt nem hoznak, miért nincs inkább cseresznyeevő ünnep, annak mindenki jobban örülne :))

Ez már virágzik

Fura, mert a képeken tényleg halványrózsaszínnek tűnnek,

pedig fehérek.

A Washington emlékmű

A Jefferson monument mókuskája :)

Elefántok

Mint ahogy a barátaimnak már többször rá kellett jönniük, imádok mindenféle kirakodóvásárt, tüzijátékot, és utcabált. Ezen kívül többen azt is tudjátok, hogy szoros kapcsolatban vagyok az elefántokkal. Úgyhogy, amikor olvastam ma a könyvtárban, hogy ma este a Belvárosban felvonul egy cirkusz, és elefántok vezetik a menetet, tudtam, hogy ott a helyem. Nagyon jó képeket nem tudtam készíteni, mert mire ideértek az elefántok, lement a nap, és cinikusan megjegyezhetném, hogy tök sötétben szürke elefántokat nézni kissé lehetetlen vállalkozás, de majd ráérek cinikusnak lenni, majd, ha megöregszem. Úgyhogy most inkább azt mondom, ami a mögöttem álló hatvanas baseball sapkás bácsi mondott a feleségének: It was awesome! :)

Más: hétvégén itt volt Gyuri, tök jó volt, elmentünk Alexandria-ba, ami olyan, mint Georgetown, csak máshol van, és ahova Jim Morrison is járt iskolába, moziban is voltunk, és bruncholtunk Robynékkal - nagyon jó volt, képeket tettem a képtárba - az a baj, hogy annyira ellep a munka, hogy most nincs időm hosszasan írni - majd, ha egy kicsit lesz egy szusszanásnyi időm, ígérem, mindent bepótolok.

History...

...repeats itself :) Ma ugyanis újra neki kellett esnem egy nadrágnak, csakúgy, mint 2007 februárjában, de jelentem, nagyon jól sikerült, úgyhogy ma, az otthoninál egy számmal kisebb, vadiúj trapézfarmeremben indulok ki Gyuri elé a reptérre, juhúúú!

On being nice

Még Kristine-t, aki pedig kezd teljesen visszaamerikaisodni a külföldön töltött évek után, is zavarja az itteni állandó 'hogy vagy'-ozás. És alapvetően én is úgy gondolom persze, hogy az örökös keep smiling nem tesz jót ennek a népnek, de ezen a héten rájöttem, hogy azért nagyon jól tud esni. Most valahogy, ahogy alant is nyavalyogtam már, úgy érzem, megakadtam a munkában, és ezért eléggé borúsan látok mindent, olyan sokat jelentett, hogy minden nap, mikor bementem a könyvtárba, a security-s bácsi rám mosolygott, és megkérdezte, mi zújs, vagy, hogy a könyvtáros srác mindig kitalált valami vicceset, mikor odamentem kérni hozzá egy exitet, sőt minden délután úgy köszönt el: Have a great evening, Veronika! Még Rolandtól is átpártoltam a Sarki fűszereshez, ami ugyanolyan drága, de a kedves ázsiai tulajdonos házaspár mindig elbeszélget velem, miközben fizetek. Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy az állandó felszínes mosoly nem vezet semmi jóra, de azért zárójelben azt súgom: éljenek a felszínesen kedves amerikaiak!

 No meg éljen a hétvége!!!!! Most két napig nem gondolok a munkára!

Az egyik legnagyobb változás...

...itt DC-ben 2007 óta, hogy eltűntek a kordonok. Amikor anno itt voltam, semmit nem lehetett megközelíteni - kordonok zárták el a Kapitóleumot, a Fehér Házat, még a Washington emlékművet is. Mostanra ezek eltűntek - helyettük mindenhol ott vannak a rendőrök. A mi környékünkön, ami ugye a Kapitóleum közvetlen szomszédsága egyszerre többféle rendőrség is strázsál (külön a Capitol Police és a Metropolitan Police is), de ma a Safeway előtt is elhúzott egy, és reggel is mindig itt cirkálnak az utcában. Ja, és ami megmaradt, azok a Munkaügyi Minisztérium előtt a padokon alvó hajléktalanok... Isn't that ironic?

Majdnem egy hete...

...nem írtam ide semmit, elnézést. A helyzet az, hogy tényleg napi nyolc órát ülök a könyvtárban, és bár tudom, hogy ez nem hangzik munkának, a végére alig állok a lábamon. Fél öt után, mikor hazavánszorgok, vacsorát főzök, esetleg bevásárolok, mosok, kitakarítok, Kristine-nel, vagy Robyn-nal találkozom, vagy csak a lakótársaimmal beszélgetek, azt veszem észre, hogy hopp, már vége is a napnak. És akkor még nem is beszéltünk az otthoni dolgokról (szakdolgozatok, Károlis dolgok), amikre ugyancsak kell valahogy időt szakítanom... szóval, néha nem elég a nap huszonnégy órája.

Egyébként viszont írhatnátok valami bíztatót, mert egy kicsit kezdek kétségbeesni. A Folgerben ugyanis hagyomány, hogy az ösztöndíjas kutatók az ittlét végén tartanak egy kis előadást, amiben elmondják, mire is jutottak - ez nekem valamikor április közepén lesz, úgyhogy addig még azért akár juthatok is valamire, csak az a baj, hogy annyira új terepen mozgok, hogy akármerre nyúlok, ezer új irány nyílik meg, és hiába világosodom meg egy dologról, rögtön eszembe jut tíz, amiról fogalmam nincs. Ez alapvetően nem zavarna, mert ez most egy hosszú út eleje, csak a prezentáció miatt nyomaszt a dolog. András szerintem belül halálra neveti magát, mert minden héten mást mondok az ideérkezőknek arról, hogy én itt mivel is foglalkozom. Ugyanis tényleg, egyszerre próbálok mindenhez egy kicsit elkezdeni érteni, ami nem megy... Nagyon régen éreztem magam ennyire elveszettnek a saját szakmámban, ami persze jó, mert alázatra tanít, de azért reménykedem abban, hogy a jövő hónap közepére mégiscsak megvilágosodom valamiről, és nem hozok szégyent... legalább magamra.

D.C-be tegnap...

...beszökött a tavasz. Na jó, nem tegnap, hanem csütörtökön, de ez részletkérdés. Remélem, itt is marad - annyira gyönyörű minden, a házunk előtt csokrokban nyílnak a nárciszok, a képtárba is tettem fotókat, hogy lássátok, már virágoznak a magnóliák, sőt néhány megzavarodott gyümölcsfa is nyitogatja a szirmait. Az újságok azt jövendölik, hogy az idén száz éves cseresznyevirág ünnep is előbb lesz, mert teljesen elmaradt a tél, és már tele vannak rügyekkel a fák. Gyuri közben mondja, hogy South Bendbe megint havat ígérnek a jövő hétre. Hehehe - remélem, ez is arra csábítja majd, hogy otthagyja az örök jég és hó országaként elhíresült Notre Dame-ot, és idemeneküljön hozzám! :)

Felszállt az Orion!

Andrással már megbeszéltük, hogy a washingtoni metró úgy néz ki, mint egy 50-es évekbeli sci-fi film kulisszája. Mindig abban reménykedem, hogy feltűnik valahol Buck Rogers, vagy az Orion testhezálló ezüstfényű űrruhába öltözött legénysége. Különösen jó a spacey hatás ott, ahol két vagy több vonal találkozik, mint a L'Enfant Plaza-nál, ahol ez a kép készült.

És ma sikerült bizonyítékot szereznem arra, hogy ez tényleg egy űrállomás! Ha megnézitek a képet, ti is megtaláljátok!Nanu, nanu.

Ha felnövök...

... Lena Cowen Orlin akarok lenni!!!! 2007-ben anno hallottam a jobtalkját a Notre Dame-on, az is eszméletlen volt, a Private Life-os könyve az egyik legokosabb írás, amit valaha olvastam, és a ma hallott előadása is fantasztikus volt! De tényleg, ez a nő okos, figyelmes, szerény, kedves, egyszerűen nem is tudom, ismerek-e még ilyen tudóst, mint ő. Ez egy kicsit kontroverz lesz, de számomra ő a jó típúsú nő tudós megtestesítője - mert sajnos, itt Amerikában többet láttam a rosszabb fajtából, aki azt hiszi, hogy ahhoz, hogy érvényesüljenek, olyannak kell lenniük, mint egy bulldózer. (zugegeben, bulldózer ingruhában, aber immer hin)

ooooooooh,

...beszippantott Downton Abbey ....még szerencse, hogy kitört az első világháború, így ma alszom is egy kicsit :)

Ma itt...

...egész nap esett az eső, és nekem egész nap sütiken járt a fejem. De sajnos, itt az hiánycikk (meg úgyis fogyókúrázom, mint MINDIG) - mert itt csak borzalmas muffinokat meg cookie-kat lehet kapni, én pedig lúdláb tortákról és kókuszgolyókról álmodozom...

Úgyhogy - lécci, küldjetek pakkot! Köszi....

Keep smiling

Valamikor koradélután úgy éreztem újfent, hogy meghalok, ezúttal a koffein hiányzott. És mivel otthon elfogyott a tejem, Rolandhoz, a sarki boltoshoz pedig két sarkot kellett volna lesétálnom érte (annyira jól hangzik, tessék kipróbálni mindenféle álvidékiesch akcentussal, hogy aszondja: há, lemegyek a Rolandhoz egy kis tejér'), úgyhogy ma engedélyeztem magamnak egy Starbucks kávét. A sorban kettővel előttem egy őszhajú nagyon elegáns úriember állt, akit a barrista úgy fogadott: Welcome back to DC, senator. What can I get you today? (azaz: Üdvözlöm újra DC-ben szenátor, ma mit adhatok?) A szenátor rávillantotta jól begyakorolt mosolyát, és megpróbált az utca embere lenni. Kedvesen elbeszélgetett a kissé rémisztő külsejű, a nyakán és a fején tetoválásokkal borított eladólánnyal (mondja, maga szerint jó ez a Sumatra mix?), majd hozzám fordult, és megkérdezte: How you doin'?

Igazából ebben a történetben nincs semmi különös, vagy csattanó, valamiért mégis megfogott, mert még sosem láttam ennyire valótlan embert. Minden mozdulata, minden szava kiszámított volt, egy évek hosszú munkája által elért robotszemélyiség. A könyvtár felé visszasétálva azon gondolkoztam, vajon a többiek is ugyanilyen álságosnak látták, vagy tényleg őszintén mosolyogtak vissza rá. Vajon a politikus iránti beépített cinizmus kelet-európai gyermekbetegségem csupán, vagy itt is szedi rendesen az áldozatokat? No meg persze azon, hogy azért tessék, percek teltek el, és még mindig rajta gondolkodom, úgyhogy végülis elérte, amit akart. Damn it :)

Bennem a rómainál több a dán

Azt, hogy Ben Jonson Sejanus-a megbukott 1604-ben, azt tudjuk - mert a szerző maga írta le az 1605-ös jócskán átírt quarto kiadásban. Hogy miért bukott meg, arra is vannak sejtések, és egészen biztos, hogy azoknak a főleg nyugdíjasoknak, akik velünk együtt tegnap este elmentek a  helyi Shakespeare Theatre Company felolvasós estjére most már van néhány extra ötletük... Na jó, annyira nem volt borzalmas a dolog, bár néhány szereplő egész egyszerűen nem tudta felolvasni a papírra írt szöveget, de azért Ben-ünknek egy kicsit kevéssé ment a tragédiaírás, annyi bizonyos. Ami viszont szuper volt, és gondolom, mindenkivel gyorsan feledtette a darab kisebb-nagyobb döccenőit, az András előadás-beszélgetés kérdezz-felelekje a végén! Tök jó, hogy ilyen okos barátaim vannak!!!!

A Fekete Macska Bár...

...Balatonmáriafürdő legvagányabb éjszakai bárja volt, ami a nyolcvanas évek végén nyílt meg, és állítólag (én sosem jártam ott) félmeztelen táncosnőkkel csábította át a keletnémet túristákat a Delta-ból, Mária addigi egyetlen szórakozóhelyéről.

Ez azért jutott eszembe, mert tegnap este mi is a helyi Black Cat klubba mentünk táncolni, miután Robynnál végigettük a gulyáslevesből, paprikás csirkéből, Käsespetzl-ből és carrot cake cookie-ból álló fogyókúrás menüt, no meg eltűntettünk három üveg pálinkát, és két liter forralt bort (nem négyen voltunk a vacsorán, hanem több, mint tizen, lásd képek). Az este apropója az volt, hogy ezen a hétvégén újra összegyűlt az 2008-as Fulbright-os aranycsapat, azaz a három lány, aki ugyanakkor volt Budapesten, Sarah, Natalie és Robyn. Persze nagyban ment a nosztalgiázás, sűrűn emlegettük az otthoniakat, és az este megkoronázásaként mentünk el aztán táncolni, a Fekete Macskába. Jó volt nagyon, de furcsa is volt, mert a popzene szerintem az, ami nem, mint ahogy mindenki gondolná összeköti, hanem elválasztja a kontinenseket - elvileg a 80-as, 90-es évek zenéje volt műsoron, de becs'szóra Whitney Houston 'How Will I Know'-ján, és a Madness 'Our House'-án kívül nem ismertem semmit, pedig én elvileg éltem a fent említett évtizedekben, a lányok már kevésbé... De a lényeg az, hogy végre volt kivel táncolnom!

 

Drooling :)

Kedves Mindenki!Képzeljétek, ma a kezemben tartottam egy 1594-es könyvet! Igazából megnézhettem volna a két kicsi dolgot, amit kerestem az EEBO-n is, mert ott fent van a Huntington példánya, de, gondoltam, ha már itt vagyok, miért is ne? Még izgultam is, hogy nem adják oda, mert ezt bizony a vault-ból, azaz a tényleg páncélteremnek kilátszó páncélteremből kellett felhozni, de nem volt semmi gond, öt perc múlva ott volt az asztalomon... Azért köztetek is vannak bibliofílek, nos, azt kell mondanom, ez egész egyszerűen őrület... és olyan, mint a drog, már most azon gondolkozom, mit kérjek ki legközelebb :)

 

Íme, a quarto fedőlapja, 1594-ből 

Itt pedig az első oldal, jó olvasgatást!

Georgetown RULEZ!

Tegnap nem bírtam tovább, fél háromkor megszöktem a könyvtárból. Odakint ugyanis 20 fok volt (nem mínusz, plusz!), míg odabent a könyveknek való 10, úgyhogy felpattantam a sarkon megálló buszra, és elmentem Georgetownba, annak is a legcsücskébe. Ott van ugyanis egy kicsi múzeum, mindenféle bizánci és pre-kolumbiai művészeti tárgyakkal, aminek a zenetermében (reneszánz Párizs-melleti kastély-koppintás) alakult meg anno az ENSZ, és amely a bejárat melletti feliraton fennen hangoztatja a mediterrán bölcsészettudományok fontosságát (whatever that may be). A múzeum után lementem a gyönyörű parkba, leültem egy padra, és a napsütésben olvasgattam a Kindle-n Simon Palfrey és Tiffany Stern szuper könyvét. A múzeum + kert egyébként Georgetown Heightsban van, ami még Georgetown-nak is a legelőkelőbb része - itt minden házhoz legalább egy Mercedes, vagy egy Jaguárt tartozik, és mindenhonnan több biztonsági kamera figyelte minden lépésem.
Kristine 3/4 5-kor végzett az egyetemen, úgyhogy 5-kor találkoztunk, bementünk egy török hippiboltba, és vettünk egy sálat (én az első héten lehagytam az enyémet, és arra sajnos szükségem van...), aztán sétáltunk egy nagyot. Nézegettük a házakat, Kristine ki is nézett egyet magának, a Sotherby's árulja, és nem vicc, 6,5 millió dollárba kerül. Mondtam neki, hogy ennyi pénzért ranchet is vehet, ott legalább vannak tehenek is.
A séta végén elmentünk egy nagyon bio helyre enni, de kimondottan olcsó volt, és finom levest adtak, úgyhogy nem bántom őket. Jaaaaj, olyan jó hely Georgetown! Egészen olyan, mint egy európai város - házak, üzletek, éttermek, bárok, mellék-és főutcák, emberek az utcákon, teljesen hihetetlen!
Nagyon jó kis szabadság volt, ilyet azért még csinálok (mert pl. a folyónál még nem is voltam :))... Tettem fel képeket a képtárba, jó nézegetést!

Azért az ...

...sokat elárul, hogy a mai napot itt Fat Tuesday-nak (pozitív, pozitív, annyit eszünk, amennyit csak le tudunk adni a böjt negyven napja alatt), míg odahaza Húshagyó Keddnek (negatív, negatív, jaj, mindjárt nem ehetünk húst, jaj) hívják :)

Én is beszereztem valami finomságot, amiről a böjtben lemondok majd, a HUSSE dolgozatot is leadtam, úgyhogy alapvetően vidám is lehetnék.....ha nem lennék két hete folyamatosan náthás, grrrr.... Közben kiderítettem, hogy valószínűleg nem is a könyvtár a hibás, bár ma cudar hideg volt odabent, hanem a szobám, ahol folyamatosan megy a fűtés, és annyira száraz a levegő, hogy minden reggelre tiszta seb a nyálkahártyám... úgyhogy most párásítót veszek, mert nekem itt kérem nagy terveim vannak, és azokhoz nem lehet mindig betegeskedni, irgum-burgum!

Happy Mardi Gras, y'all!

Séták Washingtonban

Szombaton gyönyörű idő volt, ezért úgy döntöttünk, nem megyünk múzeumba, csak sétálunk egy óriásit. Elindultunk innen a sarokról, azaz a Capitoleum mellől, a "gyönyörű" monumentális könyvtárak (Folger + Library of Congress) árnyékából, majd megnéztük a mini őserdőket és sivatagokat a Botanikus Kertben, végigmentünk a Smithonian múzeumai mellett, ahol a Mall közepén feltúrták a földet, hogy "engineered soil"-t, azaz valami szuperpöpec talajt tegyenek a fű alá, nehogy megsüllyedjen a föld, és felmásztunk a Washington emlékműhöz, ami a tavalyi földrengés miatt még mindig be van zárva. Innen már egyenes út vezetett a Lincoln emlékműhöz, ami felé útba ejtettük a Koreai Háború emlékhelyét is, ami a képtárban is látható képek szerint sem egy vidám hely, bár mögöttünk egy srác azt mondogatta: How picturesque (azaz, milyen festői) - szegény Korea-ban odaveszett katonák, ezért aztán érdemes volt .... De legalább a koreaiak háláját mutatták az emlékmű elé helyezett virágos koszorúk. Rövid látogatást tettünk Lincoln bácsinál (akiről bebizonyosodott, hogy nem hasonlít István királyhoz :), megpróbáltunk Martin Luther King nyomába lépni, aztán lesétáltunk a Fehér Ház felé, míg a reflecting pool bezárása felett siránkozó ludak, és a Reagan Airport felé húzó repülők szálltak el felettünk.A Fehér Ház előtt egy költöztető teherautó állt -  lehet, hogy már ennyire eldöntöttnek látják Obama-ék a választásokat?  - és mindenhol hömpölygött az embertömeg - ez itt hosszú hétvége (ma President's Day van, a könyvtár is zárva), és az amerikaiak egyébként elég sokat utazgatnak ide-oda az országon belül.

Itt egy kis kavarodás következett gyönyörűen eltervezett programunkban, mert a Google maps ármányának estünk áldozatul, és hosszasan gyalogoltunk a rossz irányba (viszont cserébe láttuk a George Washington Egyetemet, és Foggy Bottom-öt, haha), végül felhívtuk Robynt, és a tanácsát követve elmentünk vacsorázni Georgetownba. No, ez Washington legtutibb része - itt laknak a gazdagok, akik még a metro-t sem engedték ide kihozni, nehogy a plebs elárassza a tisztára sikált koloniális utcáikat, úgyhogy busszal mentünk. Georgetown tényleg gyönyörű, és nagyon jó helyek vannak benne, úgyhogy elterveztem, hogy egyik délután előbb eljövök a könyvtárból, hogy bejárjam és lefotózzam, amíg még süt a nap. Vicces kerthelyiséges étteremben ettünk finom marhahúsokat, aztán egy vonatos bárban ittunk még egy pohárral, és a végén még az is kiderült, hogy a 32-es busz ide hoz vissza a sarokra - ebben a városban az a jó, hogy igazából kisváros, és amerikai viszonylatban nagyon jó a tömegközlekedése.

Vasárnap beborult, úgyhogy gyorsan bemenekültünk a Képtárba, és jókat sétáltunk a középkori-reneszánsz gyűjteményben, arról vitatkozva, hogy vajon a komor-szomorú német , vagy a vidám-színes-dekoratív olasz középkor festészete-e a jobb (aki ismer, tudja, hogy én melyikre szavaztam). Bekukkantottunk a múzeum új impresszionista képeihez is, de az akkora gyűjtemény, hogy magában is megér egy délutánt, úgyhogy majd visszamegyünk. Olyan jó, hogy a Smithonian múzeumai ingyen vannak! És a galéria hatig nyitva, úgyhogy még könyvtár után is be lehet oda szaladni.

Sajnos Gyuri tegnap este elrepült, nekem pedig nyakamon a HUSSE cikk (már igencsak kitolt) határideje, úgyhogy most visszatérek a munkás hétköznapokba. Viszont a munka is jobban megy, mert jól feltöltekeztem a hétvégén (a szünnapok fontosságáról azért lehetne néhány előadást tartani a sztahanovista helyieknek), no meg újfent 14 fok van, úgyhogy nincs okom panaszra. Szép hetet mindenkinek, képeket feltettem a washingtoni képek link alá... ww.

Az fársángnak...

...az utolsó hétvégéje igen jól telt. Csütörtökön Ikuko-val (aki Ivan barátom nagy barátnője, és egy hétre kutatni ugrott át ide, Japánból, hmmm), és Andrással (aki pedig a szomszédom, de személyiségi okok miatt nem írom le a vezetéknevét, sokan úgyis tudjátok, kiről van szó) elmentünk vacsorázni, meg iszogatni. Kb. szívgörcsöt kaptam, mikor megláttam az Iku által kiválasztott francia étterem étlapján az árakat, és akkor még a borlapról nem is beszéltünk... Mindenesetre most már ilyen helyen is voltam, de ebből nem csinálunk rendszert, mert Washington úgyis nagyon drága hely, az ösztöndíjamból pedig levonták az adót, és még valahogy vissza is kell jutnom majd South Bendbe, ugye... Az elegáns vacsorázás jóhangulatú duhajkodásba csapott át aztán, mert minden korcsma tömve volt öltönyös nyakkendős capitoliumi ürgékkel, így hazajöttünk, és inkább itt nyitottunk ki egy (majd még egy) üveg bort. Csatlakozott hozzánk az alattunk lakó Christopher is, aki nagyon angol, és nagyon jófej, egy sosem hallott angol költő műveinek kritikai kiadásán dolgozik,és minden nap beszámol, milyen hajakat (és egyéb 17. századi emberi szőröket, fúj) talál a kéziratokban :))

Pénteken aztán végre találkoztam Robyn-nal, aki elvitt aaz U utcába, ami hagyományosan az afro-amerikai közösség bölcsője, innen indultak a helyi blues és jazz sztárok, ma is tele van kiskocsmákkal és zenés helyekkel. Régebben elég veszélyes környék volt (most sem tanácsos egy lánynak éjszaka egyedül sétálni itt), de lassan kezdi ellepni a város fiatalsága, ezért egymás után nyílnak a borbárok, az előkelő éttermek, és a táncos pinceklubok. (Robynék szerint ide járnak a harmincasok, míg a college studentek Adams Morganre.) Szegény Robynnak elég borzalmas hetek vannak a háta mögött (rákos lett a mamája, tessék rá gondolni, mert nagyon lassan épül fel), úgyhogy csupán búfelejtő orvosi célzattal mentünk először egy wine bar-ba, ahol már 5-kor elkezdődik a happy hour, és poharanként 5 dollárért finom bort is lehet kapni. Persze mindenki ide is elegánsan jön, ez a város őrülten swanky, mindenkit mindig mintha skatulyából húztak volna ki, mindenki siet, és nagyon fontos ember látszatát kelti. Lassan én is beszerzek egy kis feketét, meg néhány kiskosztümöt (hahahahaha, ok, ez azért vicc volt, de elegáns színes harisnyákról már gondoskodtam.) Ide befutott Robyn nagyon jófej vagány barátnője, Emily is, nagyon sokat nevettünk, Robyn jó sokat ivott is, úgyhogy minden a terv szerint haladt. 7 tájban átsétáltunk egy vicces dekorációjú álfranciás stílusú étterembe, ami azért a megfizethető kategóriába esett, jól megvacsoráztunk, így 10 után jó feldobottan indulhattam el a reptérre, hogy várjam Gyurit, aki meglátogatott a hétvégén - közös kalandjaink a következő post témái :)

Hazajöttem

a könyvtárból, nyitva az ablakom, és a betontörő kalapácsok hangjával együtt ömlik be rajta a napfénnyel kevert 15 fok (plusz!). Küldök Nektek is belőle!

Nóri kérdezte,

 hogy miért van ilyen hideg  a könyvtárban. Íme a hivatalos válasz (az egyszerűség kedvéért eredeti nyelven):

"This temperature is good for the books. Maybe it is not good for the readers, but we can always get new readers, whereas we cannot get new books."

Now you know :) 

Georgian workout

Ma azt tanultam az alattunk lakó Maria Hayward-tól, hogy I. Györgynek több kilónyi gyönggyel kirakott bricseszei voltak, amikben csak úgy tudott lépni, hogy állandóan lambada, vagy salsa mozgásokat végzett a csípőjével. Ehhez még adjátok hozzá, hogy mivel a tizenhetedik századi utak rosszak, a cipők pedig párnázatlanok, és sarkatlanok voltak, így állandóan lábujjhegyen is járt. Azt hiszem, aranytojást tojó tyúkot találtam - ezennel megalapítom a György-tornát. Viccesen fog kinézni, de, ha elég sok követőm lesz, fel sem tűnik majd a sok csípőriszáló, pipiskedő nő az utcán - tökéletes derék, csípő és vádli formázó, garantáltan két kiló per hét. Lehet, hogy mégis híres leszek 40 éves koromra?

Üdvözlettel: V. Fonda

The dog walker and the nanny

Ma háromkor úgy éreztem, hogy meghalok, aztán rájöttem, hogy csak éhes vagyok, úgyhogy irány a Safeway, ha már van kártyám is, és jól bevásároltam. Oda-és visszafelé is sűrűn találkoztam gyermeküket tologató nőkkel, és kutyáikat sétáltató férfiakkal - vagy legalábbis ennek tűntek első blikkre.
Ösztönösen, ha rám mosolyog egy kocsiban ülő kisgyerek, visszamosolygok rá, és, mivel nem akarok creepy single-nek tűnni, aki már annyira kivan, hogy bármelyik gyerekre rávetné magát, természetesen az anyukára is rámosolygok. Ugyanígy, ha egy cuki kutyus hozzám dörgölőzik, megsimogatom, aztán egy pár szót szólok a gazdájához is. Itt viszont, ha így teszek, hideg szempárok vizslatnak csupán, mert a latino, vagy fekete nanny-t, vagy kutyasétáltatót aztán csöppet sem andalítja el a gondjára bízott kétlábú, vagy négylábú csöppség cukisága.
A nanny-t még megértem. Értem, hogy az itteni nőknek dolgozni kell, hogy őket nem kényezteti a hároméves GYES, meg a szocialista védőháló, és értem, hogy szükségesek, megszokni azonban nem tudom őket.
Azonban valaki magyarázza el nekem, minek az olyan embernek kutya, aki még sétálni is egy szolgával küldi. Hacsak nem minden kutya gazdája kilencvenéves magatehetetlen öregember, ez tényleg kivágja nálam a biztosítékot. Grrrr...

A hétvégén...

...két dolgot csináltam:
1. Próbáltam házi szerekkel kikúrálni a nátha, torokgyulladás, láz kombómat, amit a konstansan 10 fokos könyvtárban szereztem.
2. Próbáltam úgy navigálni a szobámban, ahol minden műszálas, hogy ne rázzon meg a kilincs, vagy a számítógép, vagy a lámpa.

Mindkét próbálkozásomban sikertelen voltam. Nincs jó kedvem.

Privjet alle Zusammen!

Tegnap voltam életem első washingtoni bulijában, és, mit mondjak, jól leiskoláztak... A házibuli fedőneve post-Soviet trivia night volt, és aki azt hiszi, viccelek, az téved. Kb. 15, a húszas évei végén járó, Oroszországgal, és a régi szovjet államokkal nap mint nap foglalkozó (vagy a kormánynak, vagy kormányzati hivataloknak, vagy nagykövetségeknek dolgozó) fiatal volt a bulin, amiből rajtam kívül még egy angoltanár (Fritzi), és egy jogászlány (Caitlinn) lógtak csak ki. Kristine barátnőm, akit még a Notre Dame-on ismertem meg, és azóta is jóban vagyunk, két és fél évet élt Ukrajnában, ő és a házigazda Orly állították össze a tíz fordulós, minden fordulóban öt kérdést tartalmazó versenyt.
A hátrányom egyértelmű volt, de azért komolyan leesett az állam, hogy ezek a fiatalok miket nem tudnak... Ti például (Google nélkül!) tudnátok, hogy mi a volt szovjet államok közül a legnagyobb bortermesztő, vagy, hogy hány éves Lukosenko, vagy, hogy melyik az a szentpétervári templom, ami hagyományos orosz stílusban épült, vagy, hogy ki volt az a második világháborús pilótanő, aki a Kreml oldalában van eltemetve? Mert nekem lövésem sem volt rá. Az ötvenből ha öt kérdésre tudtam a választ (pl. hogy a borogyinói csatában állították meg Napoleont, vagy, hogy az Eisenstein filmben a lépcső Ogyesszában van), de a legbüszkébb arra voltam, hogy felismertem ezt a számot: (Kristine kedvence volt Lvovban, sokat hallgattuk Jillben :))

Enjoy! :) És mindenkinek szép hétvégét!

Ma délután

annyira szépen sütött a nap, hogy elmentem sétálni. A Picasa-ra feltettem néhány snapshot a környékünktől, azaz, ahogy itt mondják, from my neck of the woods. Katt IDE!

(Először ide próbáltam, de nem hagyta a blogspot, grrrr....)

If you have to have a midlife crisis, you might as well have it on a motorbike.

Fran nevű barátnőm állt elő ezzel a tökéletes axiómával egy pár hete, Murcia-ban. Jelentem, én gőzerővel dolgozom azon, hogy, mire erőt vesz rajtam a kapuzárási pánik, én fel legyek készülve rá :) Ennek a felkészülésnek egyik eleme a hipermenő bakancs, amit Gyuri Jézuskájától kaptam Karácsonyra. Szegény Jézuska látatlanban nagy bakancsot hozott, de azóta orvosolta a problémát, úgyhogy most itt a bakancs velem, és mivel a könyvtárban meg lehet fagyni (nem tudom, miért, de szerintem egész egyszerűen az életemre törnek - az egyik kutató mellettem sapkában és pokrócban irogat), ma úgy döntöttem, hogy nem szoknyában megyek, hanem előveszem a farmert, és jól felöltözöm.

 Úgyhogy eljött a pillanat, amikor felvehettem a bakancsot. És bár tudom, hogy még össze kell barátkoznunk (azaz fel fogja törni a lábam veszettül), ma mindig, ha elmentem egy könyvért, lenéztem a lábamra, és azt gondoltam: I am badass, hihi.

Helyi érték

Az tudjuk, hogy a dolgok helye értéküket is kifejezheti. Nem véletlenül volt vita, amiért a Nemzeti a Lágymányosi-hídhoz költözött, vagy az Erzsébet kori színházak sem véletlenül kerültek a londoni város hatóterületén kívülre. A Folger, mint állam az államban, is így működik.

Legfelül, a gyönyörű olvasóterem szintján található a régi, 1830 előtti könyvek lelőhelye, ide hozzák fel a kéziratokat, és a fóliókat a párnázott széfből. 

Egy szinttel lejjebb találhatóak a mosdók - még mindig elegánsak, bőrgarnitúra, múltszázadi charme, ahogy az illik.

Aztán az embernek le kell mennie néhány fordulót az épület jellegéhez tökéletesen illeszkedő lépcsőkön,                     

míg végül egy kihalt, kórházi folyosóra ér, az alagsorban,

aminek a végén ott vannak a kortárs könyvek. Ott, ahova valóak, a föld alatt, egy rosszul kivilágított pincében :)

Így aztán a kutatók, akik odafent, a szuperluxusban írják éppen a kortárs könyvek sorát, állandóan tudatában lehetnek annak, hogy amin dolgoznak, az legközelebb 200 év múlva jut majd oda a körforgásban, ahol most ők körmölnek megszállottan.

Majom a ketrecben

A másik vicces dolog, amit meg kell szokni az az, hogy a Folger saját tanítási szerepét igen komolyan vevő oktatási- és turistalátványosság. Így aztán gyakran megesik, hogy az ember elmélyülten bámul egy könyvbe, felnéz, és tizenhét, Folger-es pólóba öltözött fekete kisiskolás néz vissza rá egy cizellált, de azért eléggé rácsnak tűnő rácson keresztül.
Welcome to the human zoo!

Élet a Matrixban

 A Folgerben rengeteg könyvritkaság van, amiket természetesen komolyan őriznek. Így például nem lehet csak úgy kisétálni az olvasóteremből, hanem előtte kérni kell egy kilépőcédulát, amin rajta van, hogy minden különleges könyvet visszaadtál a könyvtáros néniknek. Ez eddig nem is különleges. Viszont angolul annál viccesebb, mert így hangzik: "Please, give me an exit." Semmi kétség, a Folger a Matrix.

8 deci

Ennyi benzin volt az autónkban, mikor végre elértük a benzinkutat, valahol az Appalache-hegységben, a hatalmas hóesésben, mikor már mind a ketten vizionáltuk, ahogy félig megfagyva egy marmonkanna benzinnel, Delta-stílusban fogunk átvágni az elemeken. Az történt ugyanis, hogy az egyik útmenti pihenőhelyet átépítették, és a másik több, mint 100 kilométerre volt... A benzinkútnál olvastuk aztán, hogy ez az 1940-es ős-highway. Akkor még, úgy látszik, nem riadtak vissza az emberek egy kis kalandtól :)

Pittsburgh olyan,

... mint egy szomorú Chicago.
A nagyon unalmas, de legalább eseménytelen Ohio Turnpike után, este érkeztünk Pitthburgh-be, Robyn barátnőm szülővárosába, ami este elég csinosnak tűnt, kivilágítva, a felhőkarcolókkal, bár az amerikai városok gyermekbetegségét mutatta, hiszen keresztül megy rajta egy négysávos autópálya. Robyn tanácsára Shadyside-on szálltunk meg, ami nagyon helyes környék: ott vannak az egyetemek (Carnegie Mellon, U. of Pittsburgh), tele van diákokkal, meg kiskocsmákkal. Igazi, alkohol-, füst- és parfümillatú diákkocsmába mentünk (fura, hogy ezek a szagok nem változnak, ugyanilyen volt anno a Tibornyában), hogy aztán immáron majdnem negyvenesként, kicsit kívülállóként jót szórakozzunk a diákok udvarlási rituáléin.
Reggel itt is eleredt a hó, a 'Burgh-ben kapható legjobb kávét reggeliztük, aztán nyakunkba vettük a várost. Míg a szálláshelyünkről ezt senki nem mondta volna meg, a belvárosban komolyan látszott, hogy ez azért egy igen szegény hely. Ugyanazok a századeleji házak, mint Chicago-ban, ugyanaz a századeleji virágzó szellemi élet, de itt csak hírmondóban, a buszra várakozó nyomorultak közt, szomorú mementóként a bezáró üzletek, és a lecsattant pizzázók között. Pedig állítólag Pittsburgh az egyik legjobban fejlődő város a régi nehézipari központok közül, de ez valószínűleg legkésőbb a belvárosban látszik majd. Képeket IDE tettem, nézegessetek.

Azt még elmesélem, hogy egy CVS-ben vásároltunk, mikor odajött egy bácsi, és megkérdezte, honnan jöttünk. Kiderült, hogy volt Budapesten, valamikor a kilencvenes években, és nagyon tetszett neki a város, meg a magyarok is, akik (idézem) olyan nagyon szerettek volna kapitalisták lenni. Anno Moszkvában, Kijevbem és Leningrádon tanult, saját bevallása szerint megpróbált kommunistává válni, csak a szovjetek nem engedték. Azt mondta, Budapest Pittsburghre emlékeztette, és, ha megnézitek a képeket, tényleg itt is az egyik fele dombos, a másik lapos, középen ott a folyó, amit régi hidak szelnek át, úgyhogy igaza volt. Végül elárultuk, hogy Gyuri a Notre Dame-on van, és megtudtuk, hogy a Notre Dame-ot mindenki utálja - persze az amerikai foci miatt. A bácsi szerint, ha a komik ledobtak volna valahova egy atombombát, ő South Bendre kérte volna a végzetes csapást. :) Aztán barátságosan elbúcsúzott, Nice talking to you., mi pedig még lesétáltunk a folyóhoz, ittunk egy kávét, és folytattunk utunkat Washington DC felé. (De ez már a következő post témája.)

South Bendi kertképek

Ezeket a sorokat már a washingtoni szobámból írom, és mindjárt rátérek az ideútra, meg az első itteni napokra, de először mutatok néhány south bendi kertképet, mert ennyi gyönyörű álatkát úgysem láttatok még egy rakáson. Van olyan kép, amin a jószemű olvasó akár négy mókuskát is megszámolhat. Enjoy. 

            

 

Guszti

     

A legvagányabb south bendi mókusunkat Gusztinak hívták - a múltidő nem azt jelenti, hogy eltávozott, hanem azt, hogy kiderült, a Fruzsi név sokkal jobban illik hozzá. A képek azt is demonstrálják, miért :)

A blog...

...régebbi olvasói biztos emlékeznek arra, hogy a múltban átéltem néhány feszült pillanatot a Notre Dame Federal Credit Union jóvoltából. Nem mondom, hogy ez a jövőben nem lesz így, de tegnap igazán flottul, kb. 10 perc alatt újraaktiválták a számlám, és ma még arra is emlékeztettek, hogy azonnal írjam alá a w-8 formomat, nehogy a számlán tárolt hatalmas összegek egetrengető kamatjai után elfelejtsek majd adózni - hahahahahaha!

Tegnap egyébként nagyon jól sikerült party volt nálunk: a helyi magyar mérnök PhD-sek jöttek át hozzánk vacsorára. Mind családos ember, úgyhogy volt sok móka és kacagás, és csak egy kiskorú zúgott le a pincelépcsőn, mert meg szerette volna nézni, vajon van-e cincin odalent, ami szerintem igen jó arány :)

u.i.: Bementem a Bankba aláírni a w-8-as papírt, de a tegnapi srác nem volt már bent. Úgyhogy 25 percig hallgattam, hogy "hmmm, nem tudom, mit kéne tennünk", "hmmm, Jane, te emlékszel, ezt hogy kell csinálni?", "hmmm, várjon egy kicsit, megpróbálunk felhívni valakit".
Hmmm, lehet, hogy elkiabáltam ezt a dícséretet....