Ma háromkor úgy éreztem, hogy meghalok, aztán rájöttem, hogy csak éhes vagyok, úgyhogy irány a Safeway, ha már van kártyám is, és jól bevásároltam. Oda-és visszafelé is sűrűn találkoztam gyermeküket tologató nőkkel, és kutyáikat sétáltató férfiakkal - vagy legalábbis ennek tűntek első blikkre.
Ösztönösen, ha rám mosolyog egy kocsiban ülő kisgyerek, visszamosolygok rá, és, mivel nem akarok creepy single-nek tűnni, aki már annyira kivan, hogy bármelyik gyerekre rávetné magát, természetesen az anyukára is rámosolygok. Ugyanígy, ha egy cuki kutyus hozzám dörgölőzik, megsimogatom, aztán egy pár szót szólok a gazdájához is. Itt viszont, ha így teszek, hideg szempárok vizslatnak csupán, mert a latino, vagy fekete nanny-t, vagy kutyasétáltatót aztán csöppet sem andalítja el a gondjára bízott kétlábú, vagy négylábú csöppség cukisága.
A nanny-t még megértem. Értem, hogy az itteni nőknek dolgozni kell, hogy őket nem kényezteti a hároméves GYES, meg a szocialista védőháló, és értem, hogy szükségesek, megszokni azonban nem tudom őket.
Azonban valaki magyarázza el nekem, minek az olyan embernek kutya, aki még sétálni is egy szolgával küldi. Hacsak nem minden kutya gazdája kilencvenéves magatehetetlen öregember, ez tényleg kivágja nálam a biztosítékot. Grrrr...
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment