Valamikor koradélután úgy éreztem újfent, hogy meghalok, ezúttal a koffein hiányzott. És mivel otthon elfogyott a tejem, Rolandhoz, a sarki boltoshoz pedig két sarkot kellett volna lesétálnom érte (annyira jól hangzik, tessék kipróbálni mindenféle álvidékiesch akcentussal, hogy aszondja: há, lemegyek a Rolandhoz egy kis tejér'), úgyhogy ma engedélyeztem magamnak egy Starbucks kávét. A sorban kettővel előttem egy őszhajú nagyon elegáns úriember állt, akit a barrista úgy fogadott: Welcome back to DC, senator. What can I get you today? (azaz: Üdvözlöm újra DC-ben szenátor, ma mit adhatok?) A szenátor rávillantotta jól begyakorolt mosolyát, és megpróbált az utca embere lenni. Kedvesen elbeszélgetett a kissé rémisztő külsejű, a nyakán és a fején tetoválásokkal borított eladólánnyal (mondja, maga szerint jó ez a Sumatra mix?), majd hozzám fordult, és megkérdezte: How you doin'?
Igazából ebben a történetben nincs semmi különös, vagy csattanó, valamiért mégis megfogott, mert még sosem láttam ennyire valótlan embert. Minden mozdulata, minden szava kiszámított volt, egy évek hosszú munkája által elért robotszemélyiség. A könyvtár felé visszasétálva azon gondolkoztam, vajon a többiek is ugyanilyen álságosnak látták, vagy tényleg őszintén mosolyogtak vissza rá. Vajon a politikus iránti beépített cinizmus kelet-európai gyermekbetegségem csupán, vagy itt is szedi rendesen az áldozatokat? No meg persze azon, hogy azért tessék, percek teltek el, és még mindig rajta gondolkodom, úgyhogy végülis elérte, amit akart. Damn it :)
No comments:
Post a Comment