Belated weekend report - part 2

Vasárnap aztán taktikusan megvártuk, hogy elkezdjen esni az eső, és felkaptunk a biciklinkre, hogy túrázzunk egyet. Én a múlt héten vettem egy biciklit, ami gyönyörű, öt mázsa, és igazi indianai patrióta, azaz hegyre nem nagyon megy fel :) De szuper, úgyhogy nagyon örültem, hogy kipróbálhatom. South Bend egyik fejlesztése, hogy a folyó mellett kiépítettek egy új bicikliutat, ami azért amerikai módra egyszer csak megszakad, de legalább valameddig van. Az út pedig tényleg szép - a kanyargó St. Joseph (vagy, ahogy a helyiek hívják: St. Joe), az autósokkal és biciklisekkel mit sem törődő libák, és  fák között ugráló mókusok között tekereg. Itt még a házak is jók, el is határoztuk, hogy visszajövünk majd fotózni. Az út felénél betértünk a St. Patrick County Parkba (képek INNEN-től), ahol nemcsak gyönyörű piros fészerek vannak, de még egy fészerszínház is. Sőt, még fészeralakú mászókák is, le is fotóztam a Szigeti gyerekeknek, kár, hogy nem voltak itt, tökéletes játszóterező hely... Jó lenne írni valamit a fészerszínházakról, de sajnos most nem lesz semmi előadás benne, pedig már tervezgettem az új kutatási témámat (sűrű south bendi ösztöndíjakkal, haha). 
Délután idehaza aztán leszedtük a cukkinitermést - újra vesztésre állunk a harcban, pedig Gy. három napja cukkinit eszik, ma mindenképpen hús lesz krumplival, mert látom, hogy fejben már fogalmazza a levelet az ENSZ-hez a genfi konvenció bizonyos zöldségirányú kitételeinek megsértése miatt. Azóta elkezdtek nőni az uborkák is, írhatnátok, hogy kell eltenni őket? (akár a cukkinit, akár az uborkát)
Most letisztázom a cikket, de nemsokára írok a mormotáról is, mert ő külön poszt-ot érdemel. Sziasztok! ww.

Driving rant

Szóóóóóval - ha valaki Amerikára gondol, az egyik állandó sztereotípia az, hogy hoszzú, széles országutak kötik össze a hatalmas szabad tereket - Thelma és Louise, road movies, effélék. És ez így is van - Amerika elég jól felismerte az autópályák katonai mozgósításának fontosságát, és gyorsan meg is tanulta azok építését a németektől. Szerencsére a hidegháborúnak vége, repülőknek sem kell gyakran leszállni a széles útpályára, de az autópályák megmaradtak, és bár minőségben gyakran a Prága - Drezda pálya csehországi szakaszára emlékeztetnek, azért el lehet jutni rajtuk A-ból B-be.... azaz el lehetNE... HA az amerikaiak tudnának vezetni... És most jön a rant :) 
Nem tudnak. Legalábbis arra még nem jöttek rá, hogy a két sáv közül az egyik arra való, hogy abban gyorsítsanak, és leelőzzék a külső sávban haladó lassúakat. E helyett mind a két sávban ugyanolyan gyorsan haladnak (cruise control), úgyhogy az ember kilométereket tehet meg úgy, hogy előtte két, teljesen egymás mellett utazó autó blokkolja az autópályát. Ha mondjuk valaki a német autózási stílushoz szokott, annak egy Chicago-South Bend út alatt csomókban hullik ki a haja az idegességtől :) 
Szombaton hazafelé autózva egy fekete autó állta el mindenki útját a belső sávban, sztentori szigorúsággal lassítva a forgalmat kb. 15 kilométeren keresztül. Az autónk tele volt müncheni emberekkel, akik előrehajolva, tűkön ülve adták Gy-nak a tanácsokat, hogyan próbáljon előre jutni. Nagyon jól szórakoztunk, és tényleg elröpült a két órás út, de azért halkan megjegyzem - talán itt az ideje, hogy Amerikában is bevezessék az autós oktatást...

Belated weekend report - part 1

Jó napot! Bocsánat, eltűntem - főleg egy cudarul elkésett cikket irogattam, most már talán kész van, úgyhogy egy kis pihenésül beszámolok a hétvégéről. Szombaton elvittük Gyuri diákjait Chicagoba - kicsit aggódtam, mennyire lesznek fogékonyak a dologra, mert előzőleg elmondták, hogy a művészet nem érdekli őket, és úgy általában semmi sem nagyon - ezek a mai fiatalok, de komolyan! - azonban Chicago megtette a kulturpropagandai munkát a mi segítségünk nélkül is. Annyira gyönyörű a város, hogy nekünk elég volt jobbra-balra mutogatni, Xuoming és Mario lenyűgözve sétáltak a Millenium Parkban, a Magnificient Mile-on, és a Navy Pier-en. Ez utóbbit már egyedül abszolválták, mert mi Gy-val leléptünk Oak Parkba, ami nekem a legkedvesebb chicagoi részem, és nagyon szerettem volna megmutatni neki. Eleinte kicsit szomorúan konstatáltam, hogy nem tette meg a várt letaglózó hatást, de Frank Lloyd Wright háza, és annak környéke aztán őt is elragadtatta. Teljesen elnéztük az időt, úgyhogy aztán vágtázva rohantunk vissza Chicago belvárosba, aholis elvittük a fiúkat a híres Giordano's Pizzeria-ba, ahol igazi chicagoi deep-dish, azaz mély tálban sütött pizzát ettünk. Jó volt, de igazából amit két hete Gy-val, a kevésbé híres helyen ettünk, az kenterbe verte. Gyönyörű naplementében tűnt el mögöttünk a város, miközben este hazaautóztunk South Bendbe. A képeket feltöltöttem IDE, nézegessetek, aztán teszek egy kitérőt, és mesélek Nektek az amerikaiak vezetési szokásairól. 

And the winner is....

Végy két szelet bacont, kockázd fel, és pirítsd meg két nagy fej apróra vágott hagymával. Reszelj le két óriási méretű cukkinit, sózd be, majd nyomkodd ki belőle a vizet. Add hozzá a hagymás baconos mixet, két evőkanálnyi reszelt parmezánt, két tojást, sózd, borsozd. Formálj kis gombócokat a masszából, forgasd meg zsemlemorzsában, és süsd ki egy kis olajon. Kínálj hozzá fokhagymás joghurtos (vagy tejfölös) szószt, és saját készítésű kovászos uborkát.
Az előnyei:  
1. eltűnt két óriáscukkini - azóta persze újratermelődött az állomány, aber immer hin (ja, nem kér valaki uborkát? :)
2. finom.
3. Gy. megjegyzése: tíz éve nem ettem ilyen egzotikusat... úgy értem, zöldséget. (hahahaha, mission accomplished :)

Lily

Tíz napja egy nagyon kedves barátnőmnek

megszületett az első gyermeke.

Aznap elkezdett virágozni az óriás liliom a kertben.

Ami azóta is virágzik, és gyönyörű!

Ezért álljon itt ünneplésül barátnőmnek, és

a kisfiának a gyönyörű indianai liliom.

ww.

Early morning horror

A múltkori bejegyzés follow-upjaként: Meglett az elektromos légycsapkodó. Személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem árulhatom el, hol volt, de lehet találgatni, a nyertesek között amerikai meglepiket sorsolunk ki. Közben azonban rendeltem egy újat, úgyhogy most kettő van: egy a konyhában, egy a hálószobában. Ma reggel arra ébredtünk, hogy egy légy betévedt a szobánkba, és, azt hívén, hogy ott biztonságban van, vidám döngéssel ébresztett minket. Oh, hybris, oh, tragikus vétség! A vadász ült hosszú, méla lesben, majd zapp, és volt zümmögés, nincs zümmögés. ÉS EKKOR! (most jön a horror rész): fogtuk a legyet, átvittük a dolgozószobába, és....
..... megetettük a húsevő növényünkkel! 
Hahahahaha! Gerechtigkeit!

Cukkini

Atyai nagypapám, saját bevallása szerint, egyszer zöldbab mérgezést kapott, mert nagymamám két hétig zöldbabot főzött a Balatonon - abban az évben az termett a legtöbbet. Magunknak az elkövetkezendő hetekre cukkini mérgezést prognosztizálok, ugyanis jelenleg hat, több kilós cukkini várja a konyhában, hogy megegyük, és folyamatosan nőnek a társaik. Két napja cukkinilevest eszem, és ma már cukkinitortát is csináltam, de a krónikus állapotokat megelőzendő igazán küldhetnétek cukkinis recepteket, amik úgy kezdődnek: végy 10 kiló cukkinit...

Life is a highway...

Volt néhány gyerekkori álmom, ami valószínűleg már nem válik  valóra - Thomas Anders tutira nem lesz már a férjem, valószínűleg jó (kék) nindzsa sem lehetek már, és sajnos annak is egyre kisebb az esélye, hogy 40 éves koromig híres leszek. Azonban egy gyerekkori álmom valóra vált a hétvégén: pénteken és szombaton, igaz, hogy hátul ülve, de egy Harley nyergében utazgattam Indiana és Michigan útjain. Azt nem tudom, milyen lett volna Thomas Anders feleségének lenni, de ez jobb volt, mint ahogy valaha is elképzeltem: the open road, wind in my face (szó szerint, mert afféle Harley-s félbukó volt csak a fejemen), egész egyszerűen eszméletlen volt. 
Péntek délután mentünk el Michigan City-be felvenni a Harley-t, és odafelé még izgultam, hogy pillesúlyommal elhúzom majd a Gyurit, és az árokban végezzük, de amint megláttam őt a motoron, elszállt minden félelmem - nagyon magabiztosan vezet, és igazából a Harley arra van kitalálva, hogy az utas is jól érezze magát hátul. Ültem én sportmotoron is valakik mögött, de az inkább hasonlított a 'jaj, a'szem, meg fogunk halni'-érzéshez, itt viszont az utas is kis fotelben ül, egy kör után teljesen természetesnek érződött a dolog - úgyhogy indulhatott a nagy kaland. 
Motorról nézve még Indiana is megszépült. Elmentünk Three Oaks-ba, ami egy századfordulós kis falu szellemét idézi, keresztbe szeli a vasút, a főutca maradványainak két oldalán szalon, hentes, templom, étterem és filmszínház található, aztán a szokásos michiana-i házsorok. Egy igazi amerikai kis étteremben ittunk egy kólát, sétáltunk egy kört, majd továbbindultunk. Apró buckákon vezetett az utunk, hátunk mögött lassan ment le a nap, a fehér verandákra kikerültek a lámpások, a piros fészerek ajtaja előtt ott álltak a traktorok, annyira idilli volt, hogy sajnáltam, hogy itthon felejtettem a fényképezőgépem. Az út végén beugrottunk Mishawaka-ba, Al Capone kedvenc kocsmájába, ahol a bartender néni, aki 67 évig vezette a helyet, Big Al barátnője volt, állítólag. Most blueskocsma, aznap is jó zenét hallgattunk, odaült az asztalunkhoz két helyi bácsi, készültek képek is, Marta, a Nanovic egyik nyári ösztöndíjasa fotózott, ha elküldi, feltöltöm őket. 
Másnap egy kicsit próbáltunk aludni, mert az elmúlt két hétben mindig korán kellett kelnünk, aztán fel a motorra, és irány... a Tabor Hill borászat, ami (bár gondolom, ezt Ti is tudjátok) Nyugat- Michigan leghíresebb pincészete. Megnéztük a hipermodern új borászatot, Gyuri , mint híres undercover magyar borász, én meg, mint híres undercover magyar borivó :), elálmélkodtunk a gazdag helyi sportautós nyugdíjasokon, vettünk némi vásárfiát, majd vissza a motorra. 
Következő megállónk New Carlisle volt, amit azonnal a szívünkbe zártunk. Elsőre nagyban hasonlít Three Oaks-hoz, de ami még izgalmasabbá teszi, az az, hogy egy igazi, 82-ben kivándorolt salzburgi bácsi igazi bajor éttermet működtet benne, ahol igazi Leberknödelsuppe-t ettünk, mindkettőnk nagy boldogságára. Ide még biztos visszatérünk, mert az étlapon többek között szerepelt a Schweinebraten is, amit még tesztelnünk kell. 
Aztán nagyot motoroztunk, gazdag vidékeken, ahol a házhoz hattyús/libás tó is tartozik, fejünk felett ragadozó madarak köröztek, mellettünk kanyargott a St. Joseph folyó, majd délután fél hatra visszavittük a motort. 
Levezetésül elmentünk (immáron autóval, how boring! :)), New Buffalo-ba, ahol a leghíresebb hamburgeres helyen vacsoráztunk, és sétáltunk egyet a tó partján. Itt voltam 2007-ben, hajózni Sharonékkal, jó volt visszamenni, sajnos a home decor shop megszűnt, de a világítótorony ugyanott várt, mint akkor (lsd. a kirándulás  képei, amiket IDE kattintva meg lehet nézni). 
Este volt, mire hazaértünk, de minden perce megérte, azt hiszem, mindenki nagy rémületére azt kell mondanom, motorozni jó, és szeretnék, még, még, még! Sőt, még azt is kinéztem, milyen motort szeretnék, egy, az úton egy időre hozzánk csapódott lány vezette, Kawasaki Vulcan 900 - álljék itt ő, mintegy coda-ként, most elmegyek aludni, és motorokról álmodok. 

Life's good, remélem, Ti is jól vagytok! ww.

Cinkrázós

Az egész azzal kezdődött, hogy eltűnt az elektromos rovarcsapkodónk. Arra még mindenki tisztán emlékszik, hogy a múlt heti grillparty után Gy. büszkén demonstrálta, mennyire hasznos, de másnap reggelre hűlt helye volt csak. A legelfogadottabb elmélet szerint a legyek összefogtak, és bosszúból elvitték. Bárhogy is legyen, ennek következményeként esténként szúnyogok és legyek raja szállja meg kis lakásunkat, akikkel esélytelenek vagyunk felvenni a harcot. Én, mint Balatonon edződött leány, azt gondoltam, mit nekem néhány szúnyogcsípés, de keményen megbünhődtem elbizakodottságom miatt. Mindkét lábam, térdtől lefelé (szoknya volt rajtam a szerdai grillpartin) tele van ötforintos nagyságú szúnyogcsípésekkel, amik annyira viszkednek, hogy éjszaka felébredek rájuk.Úgyhogy elővettem gyerekkorunk nagyágyúját, a cinkrázóst, és megadtam magam. Nem használ, de placebonak megteszi - no meg, nosztalgiának sem utolsó :)

Sztahanovista

Gy-val gyakran poénkodunk azon, hogy ebben az országban semmi sem olyan, mint volt, avagy - this country is going down the drain. Persze, ez részben vicc, de azért: 

exhibit A: Gy. irodájában két hétig javították a légkondit, mindig jött valaki szaki, valamit szétszedett, majd félbehagyta, és azt mondta, visszajön pár nap múlva - így egy idő után az irodának állandó díszévé vált egy létra, és egy hatalmas zöld kuka, amibe a légkondiból csöpögő több liter víz gyűlt. 

Ma pedig nekem volt szerencsém látni az amerikai sztahanovizmus egy szép példáját (exhibit B): Koradélután, mikor hazajöttem a könyvtárból (hurrá van, kivevős kártyám!) itt várt egy 130 centis fiatalember, mondván, hogy ő azért jött, hogy megnyírja a sövényt, illetve minden olyan növényt, ami (ez egy helyi varázszó) safety hazard, azaz veszélyes. Mondtam neki, hogy szuper, miben segítsek - hát, áramra lenne szüksége, kapott. Nekilátott a sövénynek, kb. öt percig nyírta, majd hallom, hogy telefonál: Főnök, itt vagyok a Warrick street-en, nyírom a sövényt - de az a kérdés, hogy most mit csináljak, csak az egyik oldalt nyírjam meg, vagy a szomszéd felől is? (Itt zárójelben megjegyezném, hogy nincs a szomszéd felé kerítés, azaz nem kellett volna birtokot háborítania, a sövény egy méteres, akár erről az oldalról is megnyírhatta volna - volt vele egy kislétra, gondolom, pont ilyen célokra). Nagy hümmögés, tanakodás következett, majd úgy döntött, nem meri, maradt hát a félig nyírt sövény. Levágott még néhány magasra nőtt ágat, amit úgy sanzsén a garázs elé szórt. Kimentem, hogy jelezzem, ez talán nem a legtökéletesebb megoldás, mire zavartan megkérdezte, miért, ma'am, Önök használják a garázst? Úgyhogy összeszedte az ágak egy részét, és a telek közepére húzta. Érdeklődtem, mi lesz ezekkel, mire zavartan azt felelte: I could ask for a truck, or....you can burn it. (azaz: hívhatNÉK egy autót, hogy elvigye, vagy elégethetnék) - Szabad nyáron égetni itt a faházak között? kérdeztem ártatlanul - Ja, nem, az illegális. Hát, akkor talán mégiscsak hívhatna egy autót - jó, mondta a homlokát ráncolva, but then I have to make a phone call (de akkor telefonálnom kell). Próbáltam a legkedvesebb mosolyom bevetni, és biztosítottam róla, hogy I'd really appreciate that. (azaz igazán értékelném, ha megtenné -  ami egy semmitmondó helyi frázis, de néha hatásos :) Mondta, hogy jó, holnap akkor visszajön, hátha akkor tud beszélni a szomszédunkkal, akinek az engedélye nélkül nem nyírhatja meg a sövény másik oldalát. Végül hozzátette, hogy az apró ágakat is csak holnap, vagy később a héten tudja csak összegereblyézni, ugye nem haragszom - ekkor már egy kicsit fogytán voltam a türelemnek, úgyhogy mondtam neki, hogy ne aggódjon, majd én összegereblyézek utána. 

Olvasom közben, hogy Európa inog, de most már nem aggódom annyira, ha bedől az oktatás, max. eljövök én is széltoló sövénynyírónak a Notre Dame-ra.  :)

They've got rabies!

 Mondta melletünk elsétálva két egyen-felhúzott orrú amerikai tinédzser, de egyértelmű, hogy nincs igazuk :)A mókusok szuperek, és ma azt is bebizonyítottuk, hogy jó az izlésük: szó szerint összeverekedtek egy kis choc chip cookie-ért.

Szóval, ez egy mókus post, amihez a fotókat apparently, életem kockáztatásával, halált megvető bátorsággal készítettem Nektek. Enjoy! 

A párhuzamos...

... utcában egy igen öreg bácsi ül mindig a ház előtt egy összecsukhatós széken. Szemüveg az orrán, veteránsapka a fején. A lábánál egy filippínó, vagy latino lány hever egy pokrócon, és valamit olvas. Autóból, bicikliről már többször láttam őket, ma, hogy gyalog sétáltam haza a Campusról, lelassítottam a lépteim, hogy halljam, mit olvas a lány: lassan, monoton hangon olvasta fel a híreket, előtte több újság, a fűben szétszórva, a lábát összkulcsolta a levegőben, az öreg merev háttal ült, és itta a szavait. Itt ez borzalmasan elcsépelt közhely, és meglepő szentimentalitást feltételez rólam, de az jutott eszembe: God bless you.

Nem tudom,

... emlékeztek-e gyerekkorunkból a citromos túróhabra? Nekem nagy kedvencem volt, ezért igazi rajongója lettem otthon a citromos Activia-nak. DE! Azért mégiscsak át kellett utaznom az Óceánon, hogy megtaláljam az igazit: Itt lime-os Activia-nak hívják, de ízre teljesen citromos túróhab: azaz még véletlenül sem emlékeztet az íze bármi természetes dologra :) 

Hurray for America, the headquarters of fake!

Danger!

  Ez a felirat jelent meg szerintem a fejem felett tegnap, mikor Mishawaka belvárosában sétáltunk. Ennek oka pedig nem a rossz közbiztonság, hanem az a tény, hogy a kisváros főutcáján egymás mellett sorakoznak a lakberendező antik boltok :)

Próbáltam igazán visszafogni magam, de azért majd szerintem vissza-visszatérek ide... A legjobb dolgot egyébként nem is én láttam meg, hanem Gyuri: így most retro konyhánk díszeként pompázik főhelyen a pingvin alakú cocktail shaker.

A világból...

...még elég keveset láttam, de így, ignoránsan is megkockáztatom: Chicago a világ egyik legjobb helye. A hétvégén újra ott sétáltam, sőt még Robynnal is találkoztam - a képeket feltöltöttem ide, jó böngészést mindenkinek :)

Állatkerti séta

   Kedves Gyerekek!

Ma a south bendi állatkertről mesélek Nektek. Igen, South Bendben ilyen is van, mert ez egy 21. századi város (legalábbis ez a szlogenje). Viccet félretéve, tényleg nagyon jó.  Itt lakik a privátszférát kedvelő fehér tigris,  a barokk festményeket idéző koi pontyok,  a szabadon sétáló páva, aki csak a vajas pattogatott kukoricát szereti, és akinek neje vigyáz most született kislányukra? fiúkra? (páváéknál ezt nem lehet ilyen korán tudni), a rózsaszín flamingók, akik sokat beszélgetnek, így élnek társas életet, a szoborszerű baglyok, a gyönyörű piros fafészerek, legújabb kedvenc állataim, a vidrák, a hello-t, és how are you-t mondogató papagáj, és a nagyon vicces prérikutyák.

Az állatkert előtti parkban pedig a helyi afrikai-amerikaiak piknikeztek, mert július 4-e volt, és  esélyünk sem volt elvegyülni - a Gyuri irodájának klímáját szerelő bácsi is pontosan emlékezett ránk másnap (ami azért nem nagy kunszt, mivel mi voltunk az egyedüli fehérek az egész vidéken :) 

Snap!

Az ember teljesen más középnyugatot ismer meg, ha van autója - mikor itt voltam 2007-ben, az életem tere csak a Campus volt, és az azért elég limitált élettér, to say the least - most viszont lehet kirándulni, ami szuper. 

 Indiana nem extraorbitálisan szép vidék, nincsenek hegyek pl, ami azért hiányzik, de viszont a legkisebb helyből is próbálják kihozni a maximumot - így van egy csomó park, meg sétáló hely, ahol lehet grillezni is, no meg azért itt van a Lake Michigan a sarkon, ami hiper-szuper. 

Szombaton elmentünk a Fernwood Botanikus Kertbe, ahol igazából minden helyi adakozásból jött létre: minden padra, fára, kertre ki van írva, hogy kinek a pénzéből, vagy még gyakrabban, kinek az emlékére állították, újították fel, rakták oda. 






Gyuri szerint ez azt jelenti, hogy az illető hamvai oda vannak temetve, azért burjánzik itt minden ennyire, de maradjunk annyiban, hogy ebben nem hiszünk. 





Nagyon szép napsütéses napunk volt, láttunk a madarak etetőjét kifosztó dagi mókuskát, sok-sok madarat, a szélesen hömpölygó St. Joseph folyót, vizimalmot, és éppen viccesen vartyogó mini sárga békákat fotóztunk, amikor egy korpulent néni arra buzdított minket, hogy dobjunk néhány szedret a folyó vízébe. 

Mi mit sem sejtve engedelmeskedtünk, és akkor, the horror, the horror: egy prehisztorikus hüllő dugta ki a fejét, és snap! befalta a bogyókat. Úgy is hívják, snapping turtle, és rögtön a kabalaállatom lett. Horrorvideó itt látható róla, de szerintem cuki, és tökéletesen illik a memorial témához... hihihi...

Jelentem...

...a Notre Dame megvan. 

 

Amióta nem jártam itt, építettek egy fake gótikus nanotechnológiai épületet, mindenféle milliós gépekkel és portalan laborokkal, és, ami még ennél is sokkolóbb, két utcányi mini várost, ál-dublini házakkal, a házak aljában ír kocsmákkal. 

   Két utca, aztán a szokásos south bendi semmi. Ezt még csak autóból elsuhanva láttam, de majd csinálok képeket is.




 
  Most csak néhány snapshot az első estei ellenőrző körútról - nyuszi, tó,  emlékpad,   grotto,  Mary without the Baby Jesus -  a legfontosabbak :)

 ui: bocsánat, valamiért megbolondult a képrendezgető.... ezért a formai káosz :(

 

1950s Suburban Bliss

 

A ház, ahol most lakom igazi 1950-es évekbeli külvárosi álom. Fehér faház, csendes környéken, kis faverandával a ház előtt, zöldségeskerttel, liliomokkal és madáretetővel a ház mögött. A Notre Dame-tól bérli a tulajdonosa, akik még kedves, gondolom, ugyancsak az ötvenes évekből származó üzenetekkel is fokozni akarták a ház lakóinak testi-lelki jólétét. 

 

Az abszolút kedvencem persze a konyha, a szekrény nagyságú tűzhellyel, szerintem minden eredeti benne (a szagokat tessék hozzáképzelni) - még ceiling fan is van, virágos, aranymintás - kár, hogy csak bérelt a lakás, mert lenne néhány ötletem, hogy lehetne feldobni egy kicsit :)

 

 

De így is régi álmom válik valóra - egy igazi retro amerikai konyha :) Most megyek is, és az 50-es évekbe illő domestic goddess-ként sütök egy kis almáspitét.