Sandman

Édesanyám kedvenc története a gyereknevelés viszontagságairól, hogy még az ő végtelen türelmét is próbára tette az a nyár, amikor minden nap homokformákat csinált, amiket aztán szétplaccsantottam. No, szerencsére mi is eljutottunk ide. Kisbubu kapott egy szép teknős alakú homokozót, egy homokozó-készletet, és azóta már reggel a lapátkájával kopogtat a bejárati ajtón, hogy menjünk!
A vicces viszont az, hogy kisfiunk egy dandy.

Estére a pólóján ott az aznapi étlap (most mindig magát akarja már etetni, phew), plusz kedvenc aszfaltkrétáinak a nyoma (antracit és sárga, miért? :)), de ha a keze homokos lesz, abban a pillanatban méltatlankodik. Be sem ül a homokozóba, mint az unokatesója, csak az oldalvonalról lapátol, és bár lelkesen vizezik, sarazik, a keze mindig tiszta marad - mint egy angol grófnak.

Tegnap elmentünk St. Jospehbe, a Michigan-tóhoz, (aka óriás homokozó), és azért ott igazán jól derültünk azon, hogy kisfiunk térdig homokos volt, de a kezeit kétségbeesetten törölgette mindenbe, hacsak egy szem homok kerül rájuk.

Természetesen a homokformákat, amiket neki csinálok is lapáttal veri szét. This is the good life!

Tour de zoo

Tegye fel a kezét, aki az elmúlt egy hónapban volt állatkertben! Csak az tartsa fent, aki kettőben is volt (ugyanaz kétszer nem ér :)). Ok, akkor most aki háromban volt! Aki négyben! Ugye, ugye... Csak az én kezem van fent.

Hehe...

Éljen a kisgyerekes szülők élete!

Az állatkertezés egyértelműen az egyik legjobb totyogó program (a játszóterezés mellett, de abból itt hiány van, illetve a kettő néha összeköthető). Kisbubu is élvezi, mi is élvezzük, bár néha az az érzésem, az állatok kevésbé, de ez legyen egy másik blog témája. Már Münchenben kiderült, hogy akár eshet is, akkor is megéri elmenni. Akkor a kisbabát leginkább a halak,

és persze az oroszlán kötötte le (aki csak az ő tiszteletére hatalmasat ordított is), de aztán három hete elmentünk újra a chicagói állatkertbe, és ott már abszolút vidáman nézegetett. A nagy sztár a tigris volt, illetve a büfé körül legyeskedő sirályok.

 A végén még körhintáztunk is,

és tigris úgy is döntött, hogy hazajön velünk.... (persze csak plüss formában :)).

A chicagói túra sikerén felbuzdulva rá egy hétre elvittem a kisbabát a south bendi állatkertbe is, ami Húsvétkor még közepes sikert aratott csak nála. Most viszont imádta - persze itt is van tigris, bár igaz, hogy 19 éves, és főleg csak alszik, de integetni akkor is lehet neki, no meg vannak takinok, akik nagyon jófejek, mert felakasztott kosarakból eszik a szénát, no meg teknősök és prérikutyák, hangyászsün és papagáj, akiknek mind fel lehet ajánlani az áfonyát, amit az ember fia állatkertezés közben nassol.

Sőt, itt az állatkert mellett van egy óriási játszótér is, ami nagyobb gyerekeknek való ugyan, de szerencsére itt is lehet forgatni dolgokat, és ez egyelőre elég.

Most hétvégén aztán, csak, hogy az se maradjon ki, Indianapolisban mentünk el az állatkertbe - ami egyébként a legjobb, legszebben megcsinált darab, talán csak a müncheni vetekedik vele. Kisfiunk immáron gyakorlott állatkertezőként végignézte, ahogy megetették a fókákat, ahogy a jegesmedve lógatta a melegben a nyelvét, és ahogy a teljesen depressziósnak tűnő orangutánok ücsörögtek a kalitkáikban. A nagy kedvenc a teknősbéka volt!

Július 4-e örömére a belépőjegyhez mindenki kapott egy jegyet a delfinshowra is, aggódtunk, hogy Prüntyi még kicsi lesz hozzá, de teljes odafigyeléssel nézte végig, előredőlve, mutogatva, hogy de-, de-, azaz delfin, delfin!

A nagy élmény után alig maradt ereje az oroszlánra, meg az elefántra, szerencsére az áfonyák még feltöltötték energiával.

És mi? Mi pedig büszke szülőkként néztük, ahogy boldogan szaladgált a kisfiunk, és könnyekig meghatódtunk, hogy milyen nagy már...

Születésnap

29 éves korom óta minden szülinapomat bulival ünnepeltem. Általában otthon, általában a kertemben, esetleg a Tajtékos Napokban. (emlékeztek???? :)) Szerencsére az otthoni családommal előrehozottan most is tudtam ünnepelni, de a buli idén elmaradt. Be kell vallanom, ez azért hiányozott - az üzenetekből az derült ki, a barátaimnak is. Bepótolandó tartottunk egy mini BBQ-t itt. Szuper meglepetésként Editék csodás dobostorával köszöntöttek meg, 

amit én egy Sacherrel egészítettem ki,

 ugye, hogy szépek?

Amerikai barátaim ámuldozva kóstolgatták a közép-európai cukrászati remekeket.

Bár minden egy kicsit más volt, mint szokott, legalább ezt a küldetést sikerrel abszolváltuk :)

Természetesen azért a két Gyuri is megünnepelt, kaptam mindenféle szépséget, és a nap megkoronázásaként, mikor a kanapén néztük a kertet délután, egyszer csak ott termett egy kolibri, és belerepült az egyik petúniám kelyhébe. Éljenek a váratlan vendégek!!!

Just for the record

Az úgy volt, hogy Peter Holland felajánlotta, tanítsak egy órát a jövő félévben a Ntre Dame-on. Színház szakosoknak, Shakespeare kortársait. Fél lábon is meg tudom csinálni, mondta. Én meg lelkesen rábólintottam, és örvendeztem.

(Hatásszünet)

Másnap írt is Peter, majd pár levélváltás alatt kiderítettük, hogy az új vízumommal nem vállalhatok munkát. Az törvénybe ütközik, hogy ingyen dolgozzam, annyira pedig azért nem szeretnének, hogy egy óráért szerváljanak nekem egy másik vízumot (ami érthető).

Így aztán mégsem tanítok szeptembertől a Notre Dame-on. Helyette majd biciklizem a campuson Bubuval. I am happy either way :)

Offlány

No, egy ideig nem voltam gépközelben, illetve mostanság nem is nagyon vagyok, de mindjárt megmagyarázom, miért.
Nagyon sok minden kimarad a blogról, itt vannak vázlatként nekem, de már nem fejezem be őket, szerintem, úgyhogy csak Schlagwortokban:
1. Még Húsvét környékén voltunk MOPS-os tojásvadászaton a kisbabával, amire egy éve vártam :), illetve ementünk North Judsonba a Vasútmúzeumba, és ott is volt óriási nyuszi meg tojásvadászat. Kisbubu nagyon élvezte, hihetetlen, milyen örömet okozott neki néhány üres műanyag tojás! Ez is mutatja, hogy a világ legaranyosabb kisbabája!
2. Aztán felkerekedtünk, és elmentünk Münchenbe. Gyuri vendégtanított a TUM-en, mi meg élveztük a várost, találkoztunk Julcsival, Bettinával, és Gyuri barátaival. A nagy müncheni fejlemény az volt, hogy kisbaba, aki előtte csak néhány lépét tett meg egyedül, elkezdett flottul járni bérelt müncheni lakásunkban. Hihetetlen jó két hét volt - München pont az a méretű város, ami kisgyerekkel is kényelmes, mondjuk ráadásul a legbelebbbelvárosban laktunk, az Englischer Garten öt percre volt, boltok, éttermek a sarkon - igazából ezt állandóra nem tudnánk megfizetni, de ugye ezért turista az ember :)) Olyan jó volt megint emberekkel találkozni, megismerni Gyuri müncheni barátait, akik egytől-egyig nagyon jófejek, finomakat enni-inni (oh, Russn, szoptató kismamák barátja :)), meg egy kicsit nyaralni.
3. Onnan aztán bónuszként hazamentünk. Gyuri sajnos csak öt napig maradt, amiből hármat az Amerikai  Követségen töltöttünk, grrrrr... de együtt még eljutottunk Révfülöpre, meg mini-partyztunk is. Aztán én kiélveztem, milyen jó lenne otthon lenni kismamának, mondókázni és játszóterezni jártam a tesóékkal, meglátogattam a kisgyerekes barátaim, lubickoltam abban, milyen ha az embernek ott van a családja egy karnyújtásnyira, és megszerveztem, hogy Kisbubu jól kinagyszülőzze magát. Sőt, még Máriára is eljutottam! Gyuri nagyon hiányzott, de nagyon jó volt otthon.
Aztán Kisbubuval visszautaztunk, ami nagyon hosszú út volt, még akkor is, ha a kisbaba csodálatosan viselkedett. Gyuri várt minket sütivel, virággal, bigyó bogyóval (kinek mi jár) a reptéren, és azóta hihetetlen, hogy csak másfél hét telt el, olyannyira visszarázódtunk a south bendi létbe.

Annyi különbséggel (és ez a mostani offlánykodás oka), hogy elhatároztam, ez az én nyaram lesz. Otthon mindenki túl kedves volt ahhoz, hogy szóvá tegye, milyen borzalmasan nézek ki, de igazából a tél alatt eléggé elhasználódtam, Ennek fő oka a tél volt maga, de az is belejátszott, hogy folyamatosan cikkeket írtam. Mikor a kisbaba aludt, én leültem a gép elé, és dolgoztam - két konferencia cikk, egy Festschrift cikk, egy Palgrave Pivot kötet cikk. Ez lehet, hogy majd tök jól jön, hogy nem hagytam abba a munkát, de most elég volt.
Azt a kicsi időt, mikor Bubu alszik azzal szeretném tölteni, hogy megtanulok horgolni, meg elolvasom az ágyam mellett tornyosuló könyvhalmazt, befejezem az ezer félbemaradt DIY projektet, vagy csak kiülök a babakamerával a hintaágyunkba, és napozom. Reggel pedig végre eljárok tornázni, délután pedig sétálunk a campuson.Ja, és még úszni is akarok, meg a Michigan-tóhoz járni.Uff! Ezért előre elnézést kérek mindenkitől, de a gép előtt töltött órákat a minimumra akarom szorítani - most azt tervezem, hogy a hétvégén írok majd mindenkinek, kérem, legyetek türelemmel.
Igyekszem azért nem eltűnni, és a blogot is írni.
Sok puszi mindenkinek innen a kies Indiánából, ahol már megjelentek a firefly-ok, ami azt jelenti, hogy itt a nyár! 

Ma reggel...

...együtt táncoltunk - Kisgyuri, Nagygyuri, én. Mindenki másról álmodik - én erről :) 

Húsvéti finomságok (képriport) :))

Idén is gyönyörű Húsvétunk volt - fura elgondolni, hogy a harmadik itt töltött Húsvétom már... a kalandjainkról majd írok, de most álljon itt ízelítőül néhány kép az asztalunkról és a kertünkről:)

Minden évben a tavasz első hírnökei a kertünkben.

Három éve még csak egy virágzott :)

A Húsvét elmaradhatatlan kellékei - a nyuszizsemlék

Saját sózású és füstölésű sonkánk. Nyammm....

Hmm, vasárnapra eltűnt egy csomó nyuszi :)

Design on a dime :)

Fejen álló nyuszi muffinok.

See?

Bár böjt van...

...azért megadjuk a módját :) 

Himmel auf Erden

Ez még januárban történt, csak nem jutottam a bloghoz előbb. Elmentünk Goshenbe, ahol van egy német bolt, a neve Himmel Haus. A hely hihetetlenül vicces, nemcsak, hogy nagyon drága, és tele van német csokival, meg magyar tésztával, de van egy souvenir részlege is, ami becs'szóra a hetvenes évekből maradt itt. Volt ott minden: bácsi-nénis időjárás házikó, makramé nyulak, műmatyó hímzéses műanyag tányérok, és amit csak el lehet képzelni. Még az árazógép is muzeális emlék volt. Egy vagyont költöttünk néhány nosztalgikus dologra (levestészta, négercsók, gőzgombóc), de úgy tekintettünk erre, mint adományra, amivel támogatjuk az európai kultúra helyi fennmaradását. :)

What a difference a cake makes :)

Ezt a post-ot Tamás barátomnak dedikálnám, aki hozzám hasonló sütirajongóként átélte ittlétekor, milyen pokol Amerikában élni a cukrászsütemények szerelmeseinek. (És aki egyébként harmadszorra lett apuka a napokban, Isten éltesse most született druszámat, és az egész családját, hear, hear!)

Szóóóval, az úgy volt, hogy a MOPS-on az előadó egy tortakészítő cég tulajdonosa volt. Mindenki lelkesen jegyzetelt, miközben elmesélte, hogyan készítsünk tökéletes szülinapi tortát, csak én ültem ott hüledezve. Mert a következőket mondta: vegyünk egy zacskós tortaport, sajnos ezek egyre kisebbek, vegyünk ezért hármat, és süssünk belőlük két tortát. Mindegy, milyet veszünk, a végén úgyis fel fog púposodni, vágjuk le a púpokat, és készítsük el a mindenféle színű vajkrémet, ami nem áll másból, mint egy csomó vajból, porcukorból és étkezési keményítőből. Ezzel ragasszuk össze a két tortát, majd jól kenjük be az oldalát és a tetején, három centi vastagságú krémmel, plusz még díszítsük is egy újabb adaggal. Brrrr.... 

Ugye látjátok, mi a bajom? A süteménykészítés művészet - isteni adomány és tehetség kell hozzá, nem pedig ízetlen vajkrém és portészta. Ezek itten lábbal tiporják a cukrászatot. Nagyon izgalmas, hogy jégvirágokat raksz a tortára fondantból, de, ha hozzáteszed, hogy hát azért ne rakjunk rá sokat, mert ez a fondant nem finom, akkor minek? A szépség belbecs nélkül a süteményeknél sem ér semmit, say I. De ezt a sok lelkes MOPS anyukának, akik tapsoltak, mikor készen lett a torta-borzalom nem tudom elmagyarázni - mert szegények egy cukrászati sivatagban élnek, és még délibábként sem látták azt, ami nekem természetes - a közép-európai sütemény oázisokat.

Azzal nyugtatom magam, hogy egyszer majd csak hazamegyünk, és anyukám, Gyuri mamája meg Ági barátnőm csak megszánnak majd engem, mint szegény, minőségi süteményre kiéhezett távolba szakadt hazánklányát. :)

Apró szépítgetések

Még dolgozom a nagyszoba projekten, de azért a nagy télben egy-két kisebb dologra volt időm, megmutatom, mi változott a házban.

Elkészült a két háló közötti galériafal - mellé került a dolgozószobából a képkeret a jegyes fotózásos képeinkkel is.

A hálószobánk pedig kapott egy kis faceliftet :)

Nagyon büszke vagyok rá, a párnahuzatok egy dolláros konyharuhákból készültek :)

Ilyen szalaggal szegve van az ablakra egy piros függöny is, csak még nem tettük fel.

A nagyszobába is elkészültek a függönyök, meg néhány apróság, és a gyerekszoba is alakul-- de ezekről majd írok a hétvégén, ha felkerül a falra egy-két dolog. Stay tuned, ahogy itt mondanák!

Michigan legérdektelenebb városa :)

A múlt héten végre jó idő lett. Úgyhogy mi minden nap úton voltunk - játszóházak, játszóterek, you name it :) Vasárnap pedig felkerekedtünk, és elmentünk Allegan, Michiganbe, mert a CNN szerint ez Amerika 10 legszebb kisvárosának egyike. Hát....
Az úton egy más után hagytuk el a szebbnél-szebb falvakat, úgyhogy joggal hihettük, hogy tényleg egy felfedezetlen kincsre lelünk másfél óra autózás után. Most az egyszer azonban mellényúltunk - Allegan egy szomorú, elhagyatott, régi díszeinek csak a romjait őrző kissé érdektelen kisvárosnak bizonyult.

Ezt csináltuk - we experienced downtown Allegan.

Ami áll egy boardwalkból a Kalamazoo folyó mentén,

egy régi bírósági épületből,

két utcából,

néhány bedeszkázott ablakú házból,

amik valamit még hordoznak letűnt korok díszeiből,

egy 1903-ban épült dinerből, aminek igen szép plafonja volt,

és egy szabadkőműves templomból. 

A dineren, egy antikvitás bolton és a helyi késdobálón kívül semmi nem volt nyitva, többször végigsétáltunk a folyó mellett, és alaposan megcsodáltuk a város fő attrakcióját,

Amerika egyik legrégibb eredeti vashídját.

Íme, ti is jól megnézhetitek :)

Prüntyi nagyon élvezte a sétát, a pelenkázással töltött időt pedig elmélyült olvasásra használta fel :) 

 

 

 

 Miután jól kisétáltuk magunkat a bezárt boltok és a 'for sale' feliratú házak között, elmentünk Saugatuckba, amit már ismerünk és ami egy biztos pont - egy igazán szép kisváros a folyó mellett. Fagyiztunk a világ legdrágább fagyizójában, és ettünk egy borzalmas levest egy pizzériában, ahol Prüntyi mindenkit lenyűgözött, majd hazajöttünk vacsorázni. 

De tudjátok, mi volt a legjobb? Hogy tök mindegy volt, unalmas vagy izgalmas városban vagyunk, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Kisbaba élvezte a változatosságot, mindenkire mosolygott, mindenkivel kokettált, mi pedig büszke szülőkként vigyorogtunk mellette. No, és Gyurival mi is végre kalandozhattunk egy kicsit, ami már igencsak ránk fért. Úgyhogy, bár Allegant nem tesszük fel a térképünkre, végeredményben nagyon jó volt a vasárnapunk.

The loneliness of the long-distance South Bender :)

Néhány hete itt vacsorázott nálunk Gyuri diákja, Ádám, és arról beszélgettünk, hogy nem értjük, mit csinálunk rosszul, de valahogy nem sikerül emberi kapcsolatokat kialakítanunk az itteniekkel. Ő a templomban jár egy kiscsoportba, vasárnaponként, ha az idő engedi, frizbiznek, meghívják mindig valakihez Húsvétra, meg Hálaadásra, de vasárnap mindig észreveszi, hogy a többiek a templomon kívül is találkoztak, ő meg senkivel. Illetve, hogy ismeri őket már idestova három éve, mégsem sikerül közelebb kerülnie hozzájuk.
Erről én regényt tudnék írni - de nem teszem, ne izguljatok, mert nagyon unalmas és lehangoló regény lenne :) De tényleg erről szól minden itteni próbálkozásom - elmegyek MOPSra, próbálok beszélgetni emberekkel, elmegyek playgroupokra, próbálok beszélgetni emberekkel, és még ha néha sikerül is egy-egy percig szóba elegyednem valakivel, általában mindenki úgy néz rám, mintha a Marsról jöttem volna, és folyamatosan úgy érzem, hogy valami rosszat mondtam, nem odaillőt, stb. A vége az, hogy teljesen frusztrálódva jövök haza, és zokogva hívom fel Gyurit, hogy social pariah vagyok.
Pedig tényleg próbálkozom... Persze lehet, hogy nem eléggé - a fejem mélyén ugyanis tagadhatatlanul ott lüktet, hogy vannak nekem barátaim, otthon várnak rám, nem kell itt kitörnöm a nyakam, ez csak átmeneti állapot, meg effélék - de azért tényleg újra meg újra megpróbálom.... Viszont az egyedüli emberek, akikkel jól elvagyok azok továbbra is magyarok, plusz Anna barátnőm, akit még az ős-Nanovicos időkből ismerek. Hrrrrrr.... Utoljára ilyen népszerűtlennek a gimnáziumban éreztem magam, az pedig régen volt.
Susa barátnőm (brühühü, hogy elköltöztek) azt mesélte anno, hogy amíg nem kezdett el egyetemre járni itt Amerikában, neki sem volt senki, akivel jobba lett volna, rajtam és néhány más külföldin kívül. Pedig ő is járt MOPSra, három gyereke volt mindenféle iskolákban, de mégsem sikerült senkivel semmilyen kapcsolatot kialakítania. Saját definíciója szerint a finnek olyanok, mint a kókuszdió - kívül kemények, de, ha rájössz, hogy kell kibontani őket, belül puhák és barátságosak - az amerikaiak pedig olyanok, mint a barack - látszólag lágyak, belül azonban ott a csontos mag, amin nem tudsz áthatolni. Hát, lehet...
Pedig el nem tudjátok képzelni, milyen magányos vagyok - van, hogy hetekig nem beszélek senki mással, csak a kisbabával, Gyurival és a mamámmal skype-on. Furcsa látni, hogy nem bolondultam meg, és elég jól elvagyok, pedig, szerencsére, tényleg nem ehhez vagyok szokva.
No mindegy - ez egy összeszedetlen, rambling post lett, bocsánat - csak éppen hazajöttem egy MOPSos playgroupról, amit persze újabb kudarcként éltem meg, és ventillálnom kellett.... Igyekszem legközelebb valami vidámat írni.
Most megyek megebédeltetni a kis szupermanót. Sziasztok! ww