Sandman

Édesanyám kedvenc története a gyereknevelés viszontagságairól, hogy még az ő végtelen türelmét is próbára tette az a nyár, amikor minden nap homokformákat csinált, amiket aztán szétplaccsantottam. No, szerencsére mi is eljutottunk ide. Kisbubu kapott egy szép teknős alakú homokozót, egy homokozó-készletet, és azóta már reggel a lapátkájával kopogtat a bejárati ajtón, hogy menjünk!
A vicces viszont az, hogy kisfiunk egy dandy.

Estére a pólóján ott az aznapi étlap (most mindig magát akarja már etetni, phew), plusz kedvenc aszfaltkrétáinak a nyoma (antracit és sárga, miért? :)), de ha a keze homokos lesz, abban a pillanatban méltatlankodik. Be sem ül a homokozóba, mint az unokatesója, csak az oldalvonalról lapátol, és bár lelkesen vizezik, sarazik, a keze mindig tiszta marad - mint egy angol grófnak.

Tegnap elmentünk St. Jospehbe, a Michigan-tóhoz, (aka óriás homokozó), és azért ott igazán jól derültünk azon, hogy kisfiunk térdig homokos volt, de a kezeit kétségbeesetten törölgette mindenbe, hacsak egy szem homok kerül rájuk.

Természetesen a homokformákat, amiket neki csinálok is lapáttal veri szét. This is the good life!