December 25, 2013

Karácsonyi Campus séta

Ma délután, miután meggyőződtünk arról, hogy csak mínusz 5 fok van, itthon hagytuk a szépen feldíszített fánkat,
és a sok ünnepi finomságot,
és elmentünk sétálni a Campusra. Itt 25-e csak az ünnep, úgyhogy, néhány hozzánk hasonló elvetemülttől eltekintve kihalt volt az egyetem.
Csak néhány lázasan kutató mókussal találkoztunk.




Nagyot jártunk a befagyott tó körül,



és élveztük a csendet
 






Egy kicsit átfagytunk azért, de megérte - igazi karácsonyi séta volt, hóval, csenddel, harangszóval.

December 24, 2013

Boldog Karácsonyt!

Bár sajnos a szép hó elolvadt Karácsonyra itt is,
 
és ma reggelre csak a cudar mínusz 16 fok maradt,
azért a ház szépen feldíszítve várja a Karácsonyt, és vele együtt mi is!

A hétvégén, bár zuhogott az eső, még a chicagoi Christkindlmarkt-ra is bemerészkedtünk, és aztán sok-sok finomságot vettünk a magyar boltban, meg a város legjobb halasánál. A mézeskalácsok kész vannak, és bár a bejgli mára maradt, azt hiszem, készen állunk a nagy ünneplésre. Csak persze az otthoniak hiányoznak cudarul, de a skype segítségével remélem,sikerül majd félig-meddig együtt ünnepelnünk velük is.

Kedves Mindenki! Ezzel a forralt boros, karácsonyi vásáros képpel kívánok Nektek nagyon boldog Karácsonyt!Sziasztok!

December 20, 2013

Karácsonyi bulik

Ahogy a Campus és környéke lassan karácsonyi díszbe öltözik,
A hivatalos betlehemmel és
a havas grottóval pl.,
egymást érik a karácsonyi party-k. Gyurival voltunk a felújított Morris Inn-ben a mérnöki karok nagyon elegáns cocktails and hors d'oeuvres fogadásán, Tamásékkal pedig elmentünk az egyetem központi karácsonyi bulijára, ahol félóránként mindig más kórus vagy zenekar énekelt és játszott, a Központi Épületben, miközben tüsténkedő pincérek folyamatosan újratöltötték a süteményektől és húsoktól roskadozó asztalokat.
Ez az egyetem központi karácsonyfája,

angyalka ül a tetején.

Itt pedig látszik, ahogy a kupola alatt minden szinten hallgatták az emberek a zenét.
Fellépett többek között az egyetem gospel kórusa is, amiről nem is tudtam, hogy létezik, de örültem nekik nagyon - igazi diákszerveződésnek látszik, de Father Jenkins, az egyetem rektora külön oda is ment gratulálni nekik, mert itt a diverzifikálódás minden jelének igazán örülni kell itt. Ők énekelték többek között ezt a dalt, amit anno New Jersey-ben hallottam először, megosztom Veletek is, mert egyrészről hihetetlenül amerikai, másrészről viszont az itteni fiatalok által igencsak elcsépelt 'awesome' jelző egyik helyes használatát mutatja :) Enjoy.


Csak erős idegzetű, 18 éven felüli olvasóinknak!

Az alábbi képeket Gyuri fotózta a Campuson - én egyszer bírtam végignézni őket, és azóta is rémálmaim vannak, de tényleg jó fotók, én meg sissy vagyok :) Történt ugyanis, hogy egy pár éve South Bendbe visszatelepültek a peregrine falconok, azaz vándorsólymok, egész pontosan sok munkával visszatelepítették őket. Azóta mindenhol találkozunk velük - biciklizés közben, a campuson, sőt egyszer még a szomszéd kertjében is feltűntek. Alant pedig azt láthatjátok, milyen rémisztő ragadozómadarak is őkelmék. Szegény mormota :((((




Kedves látogatók

Mi mindenkinek örülünk, aki csak erre jár - Pázmány Informatikás fiatal profok, erre vetődő és itt élő magyarok, ránk lehet számítani, csapot-papot ott hagyva átvedlünk házigazdákká és idegenvezetőkké. Azonban az az igazi mégis, ha az otthoni barátaink látogatnak meg minket. Ezért különleges ebben a félévben, hogy itt volt Tamás - mentálhigiénés okokból követelni fogom, hogy a Nanovic minden félévben fogadjon egyet az otthoni kollégáim közül - és az elmúlt hónapban olyan szerencsénk volt, hogy kétszer nagyon kedves, otthoni látogatók jártak erre. 

Először Gyuri régi professzoráékat láthattuk vendégül, többek között mi is, akik, a blog régi olvasói erre talán emlékeznek, 2007-ben az én szomszédjaim is voltak, és Kingával igen sok vidám órát töltöttünk a társaságukban. Vicces módon az egyik közös beszédtémáink között is prominensen szerepeltek Gyurival, anno, mikor először találkoztunk Szeidl Ádám szilveszteri buliján, úgyhogy azon kívül, hogy mind a ketten nagyon szeretjük őket, egészen különleges helyet kaptak a mi kis történetünkben is. Úgyhogy nagyon nagy volt az örömünk, hogy mi is vendégül láthattuk őket. Professzor úr anno úttörő módon alakított ki élő munkakapcsolatot a Notre Dame-mal, és neki köszönhető, hogy Gyuri itt csinálta a PhD-jét. Kis asztalunkat több generációnyi Csurgay tanítvány vette körül - Gyuri ugye már associate professorként, Edit és Gergő posztdokokként, Ádám pedig PhD-hallgatóként. Egészen különleges délután volt, de persze olyan mamlasz vagyok, hogy a nagy házaiasszonykodásban fotózni meg elfeledtem. :((

November végére aztán jutott még egy különleges látogatás - Gyuri gimnázium óta egyik legjobb barátja, Péter "ugrott el" hozzánk Kansasből, ahol üzleti úton járt. Nagyon megörültünk neki, és megrendszabályoztuk Amerikát is, hogy a legjobb oldalát mutassa Péternek, hogy aztán mindannyiotokat arra buzdítson majd, hogy kövessétek a példáját, és gyertek ki hozzánk! Először elvittük a Hofbräuhaus-ba, egy kis autentikus élményért :),
majd Gyurival bejárták Three Oaks-ot, a Michigan-tó partját, a campust és még Al Capone kocsmájába is elmentek egy italra. Este finom steak-et főztünk, és Gyuri sörét kortyolgattuk, aztán nekivágtunk Chicagonak. Sajnos az időjárás elég cudar volt, komoly mínuszokkal, de tök jó szállást találtunk, és jó sok dolgot meg tudtunk nézni. 

Ez a gyönyörű Rookery Building belülről


Gyuri + Péter

Ez pedig a Palmer Hilton Hotel karácsonyi pompában.


Nagy kedvencünk a Carson-Pirie and Scott Building,

És természetesen a Chicago Cultural Center

They are beautiful :)

Egy kis modern művészet útközben

Itt pedig egy ritka felvétel arról, hogy néznek ki a felhőkarcolók belülről.

Aztán felmásztunk a John Hancock Towerbe, és néztük,




hogyan borul karácsonyi fénybe a város. 
Végül még a tópartra is lementünk, de ott kockára fagytunk, úgyhogy gyorsan elszaladtunk az Exchequerbe, és igazi chicagoi módon egy deep dish pizzával koronáztuk meg a napot. Másnap, az immár hagyományos Corner Bakery-ben elköltött reggeli után még az Art Institute impresszionistáira is maradt időnk. Igen fájó szívvel vettünk a reptéren búcsút Pétertől, de remélem, azóta már elmesélte mindenkinek, milyen jó minálunk, és mind megvettétek a repjegyeteket. Ha nem, akkor chop-chop, expedia-ra fel, mi várunk Titeket! :)
Ez a chicagoi Lights Festival-on készült rólunk :)

December 19, 2013

Kolbász

Jelentem, pionyírkodásunk legújabb sikertörténete a paprikás kolbász készítés. Novemberben kezdtük, és most Karácsonyra finom, hazai ízű füstölt kolbászaink vannak. Íme a történet, képekben elbeszélve:
Végy némi húst és szalonnát, keverd össze finom magyar paprikával,

daráld jól meg, lehetőleg többször,

töltsd bélbe, és a fincsi angol szalonkákkal, meg a sonkákkal együtt

vidd ki őket füstölni a garázsba.

Ha jól megfüstölődtek,akaszd ki két hétre száradni egy mormota és mosómaci biztos helyre,
majd Ádvent vasárnap kora reggel szaladj ki értük, és élvezd a reggeli sajtos kenyérhez a finom házi kolbászt. Nyamm!
Kezdőként azért néhány tanulságot le kell szűrnünk: a kolbásznak kevesebb füstölés elég, mint a sonkáknak, egy kicsit túlságosan is füstös íze lett, mint pl. a rakott krumpliban aztán mindennek, amihez hozzáért :) A másik: kevesebb erős paprika is elég lesz bele legközelebb. De, a technikát csak tökéletesítenünk kell, az alapok már megvannak, úgyhogy jöhet a mínusz 20, mi készen állunk :)

Konferencia-kalózkodás

November közepén egy hétvégére beültem egy számomra nagyon nem mindennapi konferenciára, amit a Notre Dame szervezett, és ami felkavart, elgondolkodtatott, és nagyon nagy élmény volt. A nevében még nincs semmi meglepő: Shakespeare in Prisons, ilyenen már voltunk, ugye - okos egyetemi tanárok beszélgetnek az általuk látott legutóbbi dokumentumfilmről. Denkst da! Mert nem ám - helyette kb. 75 olyan ember adott elő, szólt hozzá, vitázott és beszélgetett, aki nap mint nap, a legtöbben ingyen, társadalmi munkában, vagy adományokért cserébe elmennek az amerikai börtönökbe, gyakran a bőrüket víve vásárra, és Shakespeare-t, drámát, színházat tanítanak a raboknak.

No, először is, hála Istennek, nekem nincsenek saját tapasztalataim az amerikai börtönökről, úgyhogy rengeteget tanultam a börtönrendszerről, annak visszásságairól is, de leginkább elnyűgözve hallgattam, ahogy ezek az emberek a választott munkájukról beszéltek. Ott volt pl. Buzz Alexander a Michigani Egyetemről, aki már komoly programot alakított ki, hogy pl. a fiatalkorú bűnözésben élen járó Flint és Detroit elítéltjei nemcsak, hogy drámajátékokon keresztül mentálisan egy kicsit helyre jöjjenek, de beiratkozhassanak egyetemi kurzusokra is, és megfordíthassák az életük irányát.
El is jött vele Shaka Senghor, aki Detroit egyik gettójában nőtt fel, bekerült egy drogbandába, megölt egy rivális drog dealert, 5 évet magánzárkában töltött, majd, mielőtt megbolondult volna, jó magaviseletéért átkerült egy rendes börtönbe, találkozott Buzz-zal, elkezdett játszani, majd írni, majd elvégezte az egyetemet, és most prevenciós munkát folytat Detroit rosszabb hírű negyedeiben, meg regényeket ír, meg az MIT-s ösztöndíjával az áldozatok és a bűnözök családjaival a megbékélésért, és a fegyverviselés ellen kampányol. És nem mondja, hogy jogtalanul ültették le, hiszen megölt valakit, de amiről beszél az az, hogy először is Amerikában egyszerűen vannak olyan helyek, ahol nagyon kevés ember marad ki a bandák vonzásából, mert a rendőrök ide még fényes nappal sem mennek be, az iskolák nem érnek semmit, munkalehetőség nincs - és prevencióra nagyon kevesen költenek, hiszen a börtönök magánkézben vannak, azaz üzleti vállalkozások, amik jók a tulajdonosnak, meg az államnak is, akiknek a tulajdonos adót fizet. Pedig a megelőzés, az oktatás, a saját világuk szűkösségének bemutatása sokszor emberéleteket, fiatalok sorsát menthetné meg. Másodszor pedig arról beszél, és sajnos ez a téma vissza-és visszajött majdnem minden fiatalkorúak börtönében dolgozó ember előadásában is, hogy a legtöbb börtönben semmiféle rehabilitáció nem folyik, az elítéltek napi 12 órában kártyáznak, bandákban lógnak, összetetoválják magukat, majd hihetetlen gyorsan a szabadulásuk után újra visszakerülnek. Ezért fontos, hogy valaki foglalkozzon velük, lehetőségeket nyújtson, tanítsa, oktassa őket.

Ezek az emberek, akik ott voltak a konferencián nem színészeket nevelnek, nem mondanak ítéletet a velük dolgozó rabok felett, csak bemennek a börtönökbe, és, ha nagy szavakat szeretnék használni, az igazi krisztusi emberszeretet, vagy a humánum nevében, gyakran először a rabok életében, emberként bánnak velük. Nem pszichológusok, nem drámapedagógusok, nem analizálnak, nem adnak életvezetési tanácsokat, csak hagyják, hogy az irodalom, a színház hasson, hogy kialakuljanak emberi interakciók, hogy megnyissanak egy ajtót ezek előtt az emberek előtt, amiről sokuk nem is gondolta, hogy létezik. 

Röviden - engem nagyon felkavart és elgondolkodtatott ez a két nap. Most sok sztorit írhatnék, de, ha van időtök, keressetek rá a programban szereplő szervezetekre a youtube-on, rengeteg anyag van fent róluk, érdemes egy kicsit megmerülni bennük.

December 18, 2013

The Rocky Mountains National Park

Denveri kirándulásunk megkoronázásaként két napra elmentünk a Sziklás-hegységbe túrázni. Gyuri Petőfi Sándor szöges ellentéte, börtönéből szabadul sas lelke, ha maga mögött hagyja az indiana-i síkságot, és végre hegyek közé kerül, úgyhogy igazán fel volt villanyozva, de igazából mind a négyünknek (jött velünk Gyuri két müncheni kollégája, Stefan és Irina is) meglepetés volt, hogy a Rocky Mountains National Park mennyire lélegzetelállítóan gyönyörű. ITT vannak a képek, nézegessétek őket, és közben mesélek.

Az út a parkhoz elég felkavaró volt - ugyanis szeptemberben hatalmas árvíz öntötte el a Sziklás-hegység alsóbb területein lévő falvakat, és, bár nagy erőkkel teszik rendbe az elsodort utakat és házakat, azért a pusztítás nyomait mindenütt ott láttuk: elsodort autók, tetők, összeomlott házak, és rengeteg ázalag szemét szegélyezte az út két oldalát. Ez már csak ilyen petőfis post lesz, de tényleg, mint a Tiszában - a fene se gondolta volna az út mellett éppen csak csörgedező csermelyről, hogy pár hónapja egész településeket sodort magával, és emberéleteket oltott ki. Estes Park, ami csupa kis üzletből áll, és kizárólag a turistákból él már nagyjából lábra állt ugyan, de azért a károkat még egy idő lesz helyre tenni.

A Park maga viszont teljes pompájában fogadott minket: hétágra sütött a nap, és csak itt-ott voltak hófoltok az úton. Miután a ranger kiokosított minket, nekivágtunk a Deer Mountain-nek, ami a térkép szerint mindössze 300 méter szintkülönbséget jelentett, csak a térkép nem mutatta, hogy először fel ennyi, majd le 200, és fel háromszáz, úgyhogy elég rendes kis túra kerekedett ki a végére a dologból. Láttunk útközben mindenféle vicces fejű madarakat, északi, amerikai és csíkos mókusokat, egy domboldalon meg is ebédeltünk, és úgy általában nagyon jól éreztük magunkat.
Hogy a nap a "deer" jegyében is fejeződjön be, a hegyről lejövet összefutottunk egy vapiti csordával, akik békésen vacsoráztak a mezőn. Az egyik helyi néni szerint télen lemerészkednek a faluba is, és a McDonald'snál várnak a sorukra egy kis maradékért.
Éjszakára egy nagyon vicces helyen találtunk szállást, egy kis faházban a folyó mellett, ahol a kertben nyuszikák ugráltak, odabent pedig minden tengerész stílusban volt berendezve. Sajnos nem csináltam képeket, de higgyétek el, még a Titanicról is volt egy "eredeti" mentőöv a kandallópárkányon.
Másnap visszatértünk a Parkba, és a Gyuri nagy szomorúságára nem Beer, hanem Bear Lake körül sétáltunk egyet a havas téli tájban, aztán még Nymph Lake-et is megnéztük, majd fájó szívvel búcsúztunk a Sziklás-hegységtől, és visszaautóztunk a Denveri Reptérre.
Olyan jó volt ez a tíz napos Colorado-i kirándulás, azóta is arról beszélgetünk, hogy mikor megyünk majd vissza. Én pedig különösen büszke vagyok magamra, amiért majd' hét hónapos terhesként még hegyet másztam a Sziklás-hegységben :)  

Denver, baby!


Először is azt kell mondanom, hogy Denver nem egy szép város. És még csak nem is nagyon izgalmas. Sőt, kimondottan uncsi, ha az ember turistáskodni szeretne benne. Viszont lakni benne nem lehet rossz - mármint amerikai mércével. Ugyanis gyönyörű helyen van, a Sziklás-hegység lábainál, Coloradoban, ami tényleg hihetetlenül szép vidék, a nap az év 300 napján szikrázóan süti, van neki tömegközlekedése is, legalábbis egy kevés, de többek között még villamos is, vannak benne finom éttermek, jó könyvesboltok, kellemes kávézók, mindenhol bicikliút, régi raktárakból átalakított loft lakások, parkok és egy folyó, ami azért nem elhanyagolható. De itt ki is fújt a dolog.
Azaz - számomra volt még egy titkos pozitívuma: hogy nem messze lakik tőle a University of Coloradon, Boulderben tanító volt Pázmányos majdnem-évfolyamtársam, Dávid, aki volt olyan jófej, hogy be is jött a városba, és meg is reggelizett velem az egyik nap. Ilyen találkozókért érdemes átutazni fél Amerikán - és nem akarok szentimentális húrokat pengetni, de ezért volt jó ős-Pázmányosnak lenni. Mert az valahogy összekalapálta az embereket, sőt, olyan embereket, akikkel évek után is fel lehet venni a beszélgetés fonalát, és egy kicsit úgy érezni, hogy még mindig világmegváltó huszonévesek vagyunk. Egy szó mint száz, a Dávidos reggeli denveri napjaim fénypontja volt.
Gyuri közben hihetetlen siket aratott a konferencián, rengeteg szakmai megkeresést kapott, és órákig kellett magyaráznia az érdeklődőknek a posztere anyagát, ami különösen szuper volt, mert, ha ezt eddig még nem írtam volna, a férjem egy zseni, és ez a dolgok rendje, hogy a szakmai világ a lábai előtt heverjen :)
Miközben ő vadul konferenciázott, és felfedeztem egy nagyon jó kávézó-ebédelő helyet a Larimer square-en, ahova el is jártam minden nap, feltérképeztem a város összes falfreskóját és köztéri szobrát, bebarangoltam néhány tök jó könyvesboltot, és úgy általában igen jól múlattam az időt a szikrázó napsütésben. Fotóztam is, hellyel közzel, ITT ti is megnézhetitek a helyi érdekességeket.

Szakmai számvetés

Az utolsó idei cikkel bajlódom, és gondoltam, már csak azért is, hogy ne érezzem magam teljesen a tudományból kivetett páriának, leírom, mit is csináltam ebben az évben. Azaz ezt a post-ot nyugodtan át lehet ugrani :)
1. Januárban kijavítottam, és elküldtem végleges változatában azt a cikket Brecht és Marovitz Szeget szeggel átiratairól, amit idestova két és fél éve itt írtam, első látogatásomkor Gyurinál, és ami elvileg a Palgrave Spinoff sorozatában jelenne meg, de azóta se hallottam semmit felőle. Szerintetek mi az az idő, ami után lehetne a szerkesztőket indiszkrét kérdésekkel bombázni? - pl. hogy akkor most mi van?
2. Februárban  rendbe szedtem és elküldtem a Ruttkay emlékkonferencián elmondott előadásomat, ami kb. a folgeres három hónapom összefoglalása, és ami több dologra döbbentett rá: a. hogy belőlem már valószínűleg sosem lesz 19. századi angol színháztörténettel foglalkozó tudós, mert bárhova nyúltam, annyi új dolog került elő, hogy egy élet nem lenne elég ezeknek mind utána nézni. b. De, hogy a burleszkekkel foglalkozni kellene tovább is. (de erről még írok)
3. A márciusom Major Tamással telt - hihetetlen jó volt mindent, amivel nem foglalkoztam évek óta újra felvenni, megforgatni a fejemben, átgondolni, és megírni. Jó volt látni, milyen sokat számított a két év a Károlis színháztöri MA-n, hogy mennyire máshogy állok dolgokhoz, stb. A munka végeredménye a szakdolgozatom lett, ami most decemberben, ha minden jól megy, meg is jelenik a Theatron 2013/1-es számában, Major Tamás Shakespeare rendezései címmel, és ami, remélhetőleg, a váza lesz majd egy magyar nyelvű könyvnek, amit mindenképpen meg szeretnék írni.
4. A nyarat azzal töltöttem, hogy trombózist kaptam, és nem mentem el Montpellier-be a konferenciára, amiért hazautaztam, de megírtam oda a cikkem, és reflektáltam másokéra, ahogy kell - most ezt a konferencia-szösszenetet írom át a Romanian Shakespeare Journal 2014-es számába.
5. A szeptember második fele és az október az anno Murcia-ban évekkel ezelőtt elmondott előadásom cikké formálásával telt, ami a színházi kritika és a cenzúra kapcsolatát feszegette, példaként a Katona 1983-as Ahogy tetszik-jét használva.
6. Aztán novemberben megírtam egy cikket a francia Shakespeare en Devenir nevű folyóirat számára, az 1981-es Nemzeti-s Rómeó és Júlia kapcsán arról, hogy hogyan lehet a mitikus előadások narratív hálóján áttörni.
7. Végül, de nem utolsó sorban, kitaláltam egy tök jó habilitációs témát, amiből majd meglátjuk, mi sül ki, elkezdtem olvasni hozzá, de egyelőre csak az alapgondolat fogalmazódik a fejemben: a mai Shakespeare-burleszkekről szólna a munka, és arról, hogy milyen társadalmi, kulturális pozíciót foglalnak el ezek a darabok (amik egyébként tényleg léteznek továbbra is) a 21. századi repertoárokban. De ez még igencsak a jövő zenéje, most egy ideig kevesebbet fogok színháztörténeti munkákat olvasni, az a tervem.
8. Azért egy dolog hátha még belefér, mondjuk januárban -sajnos a nagy párizsi jövő évi konferenciára nem fogok tudni elmenni, lemondtam a jelentkezésem, de az egyik olyan szeminárium szervezőivel , amiben elvileg benne voltam, már egy ideje beszélgetünk egy kötetről, amibe beleillene az én odaígért írásom is - ha időm engedi, esetleg azt megírom még (bár itt a barátaim röhögőgörcsöt szoktak kapni, hogy hát persze...)
Hát, ennyi - ahhoz képest, hogy idén nem tanítottam három helyen heti 32 órában, ahogy szoktam, ez nem sok, de azért legalább nemcsak lógattam a lábam. Ami viszont cudarul hiányzik, az két dolog: az egyik a tanítás - az állandó visszacsatolás, a beszélt szöveg, a diákok inputja, meg minden, ami vele jár - a Pázmány, a kollégák, a kávék meg a a közös ebédek, a sok vihogás a 129-es teremben, stb. - a másik pedig a konferenciák: az, hogy találkozzam a barátaimmal, és megbeszéljük, hogy min gondolkodunk mostanság, és hogy mi történt velünk az elmúlt évben, és hol fogunk újra találkozni majd jövőre... De sebaj, mindent nem lehet :))
Majd eljönnek ezek  dolgok megint, most inkább megyek, és rendes háziasszonyként elmosogatok. Szép napot mindenkinek!