Mama vezet

A nagy különbség az elmúlt két hétben az volt, hogy volt autónk - így aztán elugorhattunk a Michigan-tóhoz, dűnét mászni, kirándulgathattunk mindenfelé, én meg délelőttünként elvihettem a fiúkat játszóterezni. Nem mintha megunták volna a campust, de fő a vátozatosság. Nekem meg nagy élmény volt, hogy újra teljesen funkcionális amerikai anyuka lehettem, mert négy kerék (és valljuk be, sanitzing wipe-ok) nélkül az nem megy! UFF!

Gőzmozdonyok és esti fények, avagy apák napi hétvége

Itt a múlt hétvégén (15-16) Apák napja volt. Lehet, hogy otthon is, de én olyat otthon sosem láttam, itt meg igen, úgyhogy nem tom biztosan. :) Egész hétvégére esőt igértek, de Gyuri jól megnézte a radart, és azt mondta, hogy szombat délutánra feltisztul az idő, úgyhogy, ha a piaci bevásárlás után elindulunk, pont a jó időre érünk majd Hesstonba, a Steam Museumba, hogy gőzmozdonyozhassunk egyet. Khm, khm - lelövöm a poént: nem tisztult ki semmi. De legalább nem volt tömeg a múzeumba, mivel rajtunk kívül csak néhány igen elszánt apuka hajtotta végig zuhogó esőben a gyermekét a múzeumon :) De mit mondjak, a gyerekek egy pillanatig sem panaszkodtak, nagyon jól érezték magukat. Bubu olyannyira, hogy azóta is vonatos videókat néz esténként esti meseként (oh, a youtube kifogyhatatlan vonatos bugyrai), és Gyurival már találtak is maguknak egy aprócska gőzmotort otthonra.
No, de, mit is tanultunk a Hesston Steam Museumban? Pl. azt, ami nekem azóta is nagyon tetszik, hogy az amerikai mozdonyok, mikor sípolnak a sorompónál a Q betű morzejelét (tá-tá-ti-tá) duduálják, mert az anno Angliában azt jelentette, hogy a vonaton van a királynő (queen, ugyebár), és amelyik vonat ezt sípolta, annak volt elsőbbsége -  a sorompónál meg a vonatnak van elsőbbsége, úgyhogy ez a hagyomány itt folytatódik.

Meg arról is hallottunk, hogy régen a fékezők a vonat tetején szaladtak végig, hogy minden kocsinál meghúzzák a féket - nem volt éppen veszélytelen munka, azt gondolom.

Egyébként a múzeum nagyon klassz, nemcsak háromféle gőzmozdony vontatta vonat megy körbe, de van távíró állomás, igazi távíró bácsival, kovácsműhely, gőzzel hajtott fűrésztelep, és néhány szép régi gőzgép

(bányagépek, mezőgazdasági gépek), köztük néhány cséplőgép, aminek felrobbanását mind Gyuri, mind az én családom generációkon keresztül nyögte anno.

Miután kivonatoztuk magunkat, és jól bőrig áztunk, elmentünk Chen nénihez vacsorázni, de rről már írtam. Vasárnapra aztán a meteorológia összeszedte magát, és azt igérte, hogy felszáll a reggeli köd, jön a szikrázó napsütés, és ihaj-csuhaj, dínomdánom. Úgyhogy fogtuk magunkat, és elmentünk Chicago-ba. Ugye, most már mondanom sem kell, hogy olyan köd volt, hogy az orrunkig se láttunk :)  Hehe. Persze a gyerekeknek megigértük, hogy kimegyünk a Navy Pier-re, és felülünk az óriáskerékre, és olyan lelkesek voltak (Nem baj, mama, majd megnézzük a felhőket), hogy így is cselekedtünk. Megnéztük az összes hajót a Navy Pier-en,

ettünk hamburgert a Billy Goatban (érdemes a linken elolvasni a legend szekciót, mert vicces :)), felültünk az óriáskerékre, sétáltunk a belvárosban, nézegettünk szép régi házakat a folyó északi partján,

megmutattuk a fiúknak Chicago esti fényeit (Bubunak nagyon tetszett), majd az apák napi emlékeztető sztráda villogók között: Make dad proud, keep your car in good working order,

hazaautóztunk. Idén valószínűleg ez volt az utolsó Chicago-zásunk.... sóhaj, sóhaj! De amit lehetett, kihasználtuk!

End of an era

Notre Dame-i visszatérésem egyik utolsó napján 8 éve vettem egy új fényképezőgép-et. Azóta is azt nyűttem, én nem tudok átszokni a telefonnal fotózásra. Most sincs semmi nagy baja, kicsit lassan fókuszál, kicsit megkopott a fénye, de nagyon szerettem, és kicsit lelkiismeret furdalásom is van, amiért, mikor Gyuri megkérdezte, hogy nem kérek-e egy új gépet a szülinapomra, igent mondtam. Szóval, végeszakadt egy korszaknak, innentől új géppel fotózok. Persze, nem profi gép, mert én nem értek ISO-khoz meg aperturákhoz, de nagyon menő!!! Olyanokat tud, hogy hajajj :) Óriás zoomja van,

A távoli bazilika tornyáról

lefotózza a pelegrin sólymot, 

a szomszéd kertjében a mormotákat:

és tud mindenféle vicces dolgot, pl. csillámló vizet rajzolni a képre, haha: 

Úgyhogy akár instagrammozhatnék is, ha nem lennék végtelenül elavult és ásatag :) 

De mivel az vagyok,  inkább csak sétáltam egyet a fiúkkal a campuson, 

és élveztem az új játékszerem. 

Ezen a képen az egyetem rekorát, Father Jenkins-t is elrejtettem, 

hogy ne csak mókust kapjatok ezúttal. You're welcome! :) 

Mishawaka Antiques

Szombaton zuhogott az eső. És, ha zuhog az eső, itt az ideje meglátogatni kedvenc antik boltjaimat (amik mondjuk ugye annyira antikok, hogy leginkább az ötvenes-hatvanas évek kacatjait árulják, csak eufemizmusként hívják őket antiknak). Most a Mishawaka Antiques volt terítéken, ahonnan származik gyönyörű pingvines koktél shakerünk, a három 19. századi viktoriánus fém plafon csempe, ami majd hálószobánk industrial dekorját emeli, illetve a varródobozom, ami igazából egy ötvenes évekbeli ékszertartó dobozka.
Most ilyen gyöngyszemeket hagytam ott:

mint egy felakasztható kalitkában kigyúrt szriptizelő fiatalembert :) 

vagy ezt a Shakespeare tárgyú gyöngyszemet, 

és a végén négy tulipános bögrével, meg néhány vintage mérőpohárral lettem gazdagabb. 

De igazából nem is ez a lényeg. Hanem maga az a háromnegyed óra bóklászás a sok kacat között, ami olyan boldoggá tett, mint régen bármi. Otthon is többet kéne lakberendezési boltokba járnom, már csak mentálhigiéniás okokból is, haha... 

Restaurant woes

Képzeljétek, egész egyszerűen bezárták a kedvenc éttermemet... A megkérdezésem nélkül. Teljesen letaglózott a hír, ugyanis az volt a tervem, hogy a születésnapomat majd ott ünnepeljük. A fejemben össze is állítottam az ünnepi menüsort, de mikor le akartuk foglalni az asztalunkat, akkor láttuk a neten, hogy pár hónappal azután, hogy utoljára ott jártunk, és még ajándék desszertet is kaptunk, mint régi kedves vendégek, bezárták a Rose Angelis-t. A net arról cikkezik, hogy a nagyon jó helyen levő étterem épületére nem hosszabbították meg a bérleti szerződést 25 év után, mert a helyére többlakásos házat terveznek. Erre a két tulaj úgy döntött, hogy bezárják az éttermet. Hát, mit mondjak, nagyon szomorú vagyok. Össze se tudom számolni, hányszor voltunk ott, Gyurival kettesben, terhesen, icipici Bubuval (nem volt még két hónapos), aztán nagyobb Bubuval... Hüüppp, hüppp....

A másik hír az éttermek világából az, hogy helyi kedvencünk tulajdonosa, Chen néni kórházban van, térdműtétje volt, és három hónapig nem dolgozhat. Illetve, mint a minap megtudtuk a főpincérétől, kicsit nyugdíjba is ment már, így, ha meg is gyógyul, akkor sem ül majd minden este az étteremben. És ez azért szomorú (azon kívül persze, hogy Chen néni is megérdemli a nyugdíjas éveket), mert az étterem miatta volt kiemelkedő. Az ételek most is nagyon finomak, de oda azért volt érdemes járni, mert Chen néni mindenki asztalához leült, és megmondta, mit egyél :) - először megkérdezte, kb. mire vágysz, és aztán mondott valamit fél-kínaiul, felírta a kis noteszébe, aztán hozta - és mindig eltalálta, mire is volt szükséged. Még Chen néni idejében is hagyott némi kívánnivalót a kiszolgálás, mert a legtöbb pincér nem nagyon beszélt angolul, de Chen néni mindent felügyelt, leült ugyan beszélgetni egy-egy asztalhoz, de a többit is mind figyelte, intett, ha valahol elakadtak a dolgok, ha valahol át kellett kevernie az ételeket, ha úgy jobb legyen az ízük, észrevette, ha valami nem ízlett, stb. Egész különleges hangulata volt a helynek, ha ő is ott volt. Most, hogy nélküle megy az étterem, minden kicsit szomorú. Egy, a mobiltelefonját nyomkodó amerikai lány vette fel legutóbb a rendelésünk, egyszer nem jött vissza az asztalunkhoz, hogy megkérdezze, minden OK-e, mikor kértünk még rizst, elfelejtették, Gyuri sörét nem hozták, stb.... Azt vettük észre, hogy a mindig tele levő étteremből a törzsvendégek is elmaradoztak, a legtöbben take-outot vittek, alig ültek az asztaloknál. Szomorúan állapítottuk meg, hogy lehet, ha legközelebb jövünk, Chen néni éttermének is csak a hűlt helyét találjuk.

Kisállatúgyi jelentés (rovartani és plüss különkiadással)

Mielőtt agódva érdeklődnétek, a campus és környékének faunája megvan és, ha nem képzavar ilyet írni, virágzik. Fiaink boldogan barátkoznak a mormotákkal, a mókusokkal, a robinokkal, a kacsákkal, halakkal, teknősökkel és ludakkal, no meg, új kedvenceikkel, a chipmunkokkal, azaz csíkos mókusokkal.

A chipmunkokhoz fűződik egy történet is. Ugyanis az amazonon rendeltünk egy pár plüss chipmunkot a srácoknak, meglepetésből, de valamiért a régi címünkre küldték. Sebaj, gondolván, hogy postaládánk van, csak házunk nincs, szombaton felkerekedtünk, és elautóztunk a Warrick streetre, hátha bedobta a csomagot a postás néni. A postaládában azonban egy piros lap fogadott, mi szerint az adott címen nem lakik senki, ne kézbesítsenek oda levelet, vagy csomagot. Épp elkezdtünk elszomorodni, mikor Gyuri felkiáltott: a postáskocsi előttünk döcögött az utca végén. Pedal to the metal (azaz gáááááz!), és már utol is értük a postás nénit, akik meggyőztünk arról, hogy a csomag tényleg a mienk, és a fiúk legújabb kedvencüket szorongatva jöhettek velünk antik bolt nézegetőbe Mishawakába a zuhogő esőben. 

Ma este pedig végre megjöttek a firefly-ok is! Fürdés után ki is vittük a kislegényeket, akik igen lelkesen (Bubu kicsit meg is illetődve) nézték a fel-felvillanó kis lámpácskákat. Hébérke szerint: Bogáj! Világít a popsija! És tényleg. :)

Ha turista vagy, legyél amerikai

Ami nagy különbség az effidi ittléteinkkel szemben, az az, hogy mivel csak pár hétig vagyunk itt, nincs amerikai telefonunk, autónk, betegbiztosításunk, kvázi igazi turistaként létezünk. Nem is gondoltuk, hogy ez mennyire meg fogja akasztani a dolgok menetét. Már Chicago-ban kezdődött: a játszóház, ahova el akartunk menni a gyerekekkel mindenáron egy amerikai telefonszámot akart tőlünk kérni, így nem tudtunk online regisztrálni - ott szerencsére a telefonos regisztráció aztán működött. De amerikai számot kért tőlünk a magyar biztosító is, mikor Bubu fülgyulladását kezeltettük. Orvosi papírokkal még az a nehéz, hogy itt, South Bendben bent vagyunk a rendszerben, de mégsem - ma a gyógyszertár a három évvel ezelőtti amerikai telefonszámommal akart mindenáron azonosítani engem, és mindenhol a Warrick street-i címünk szerepel. Külön kör elmagyarázni, hogy nem lakunk már ott, nincs állandó biztosításunk, és minden, de minden másként van :)

Ahol a legnehezebb nem amerikaiként boldogulni, az az autókölcsönzés. A rendszer egyszerűen lefagy, ha nincs amerikai biztosításod, hitelkártyád, stb. Pedig autó nélkül itt nem nagyon jut el az ember sehova, úgyhogy gondolom, nem mi voltunk az egyedüliek, akik autót akartak bérelni. Már megjátszották velünk, hogy lefoglaltunk egy autót, de aznap reggel, mikor el kellett volna hoznunk, és Gyuri telefonált, hogy mikorra menjünk, szóltak, hogy ja, nincs autó. Nem tudtak minket elérni, mert nem adtunk meg amerikai telefonszámot - jeleztük, hogy online foglaltunk, úgyhogy valami elérhetőségük mégiscsak volt a rendszerükben.

Most ott tartunk, hogy ezer kör után, telefonok és emailek sorát követően két hétre lefoglaltunk egy autót, aminek az aksija a ház előtt felmondta a szolgálatot... Kaptunk helyette egy napra egy ilyet:

Mercury Grand Marquis!!ÁÁÁÁÁÁ! Nézzétek majd meg a neten, egy hajó!

Egy rémálom, lelóg az utcáról, hatalmas plüss fotelek vannak benne, és kormányváltó :) Remélem, hlnap visszakapjuk a bérelt autónkat, ami egy ilyen volt: 

Csak csinosabb, nem? 

Szóval, itt tartunk most - nem adjuk fel, hátha külföldiként is lehet autónk egy pár napra... a fiúknak már beigértem egy uszodázást a Kroc Centerben, oda meg nem jutunk egy gyalog. Keep fingers corssed! 

Ja, a legdurvábbat nem is írtam...

eltűnt a könyvesbolt!

Úgy értem, a kétemeletes épület a régi helyén áll a campus szélén, csak a könyvek tűntek el belőle. Van két-hátom polcnyi mutatóba: vallási könyvek, az egyetemmel foglalkozó kiadványok, de a többinek hűlt helye.
Nem volt egy kiemelkedő könyvesbolt, de szerettem, mert mindig ki voltak téve az Arden Shakespeare-ek, amiből minden itt létemkor vettem egyet-egyet, meg volt tök jó gyerekkönyv szekciója, rengeteg szép papír-írószer a könyvek szélén, jó hangulatú kis bolt volt. Most e helyett két emeletnyi ND souvenirt lehet venni benne, a felső szint szélén még ott árválkodnak a jegyzetek, de kb. ennyi maradt.

Tudom, ott az amazon, minek nyavalygok, de hát, én már csak ilyen két lábon járó anachronizmus vagyok....

Campus helyzetjelentés

Amikor legutoljára itt voltunk, még nagyban tartott a mega-építkezés a campuson. Kapott is külön post-okat, mert annyit lógtunk ott Bubuval. No, mára elkészült egy-két akkor még félkész dolog, de más meglepetések is vártak ránk. (Ez a post főleg azoknak lesz érdekes, akik már jártak itt, bocsánat!)

Az egyik tendencia, ami utolsó ittlétünk óta töretlen az az, hogy az egyetem baromi sok gondot fordít arra, hogy az undergrad (alapképzéses) hallgatók (akik nagy része hatalmas összegekért jár ugye ide), még az eddiginél is komfortosabban érezze itt magát. Illetve, hogy szüleiket (akik nagyon kevés kivétellel felső középosztálybeliek) is megnyugtassák, hogy csemetéink idejük nagy részét a biztonságos campuson töltik, és nem kóborolnak mindenfelé. Eddig ugyanis az elsősöknek nem lehetett autójuk, illetve nem lakhattak off-campus helyeken, de most a másodévesekre is kiterjesztik ezt a szabályt. Úgyhogy fel is húztak két új kollégiumi épületet, a harmadik (ami szerintem valami klubépület is lesz) most épül. Ezen kívül a diákok kaptak egy új konditermet, óriási benti futópályát, meg egy háznyi diákközpontot, kajáldákkal, gyülekező helyekkel, stb. Ez utóbbiak a stadionhoz lettek csapva, ami egy megalitikus monstrummá nőtte ki magát:

Egyébként itt kapott helyet a zenei tanszék is, a teteje meg gigameganagyondrága VIP helyeket tartalmaz, de még az itteni barátaim is mind azt mondták: semmi nem indokolta ezt a mértékű építkezést. (Anno, mikor a tervek ismerté váltak, az egyetem egyik paptanára rosszalva Albert Speer terveihez hasonlította a stadion átalakítást, khm...) 

No de, a fenti tendeciák másik oldala az, hogy a gradaute diákok (mester-és PhD képzésesek) mindennapi életével az egyetem pedig már nem szeretne foglalkozni. Lebontották ugyanis az összes eddigi megfizethető árú szálláshelyüket - az O'Hara Grace Residences-t, és a családos grad studenteknek épített University Village-et. Maradt a Fischer, ahol mi is lakunk, de ennek egy része professzorlakás, a másik fele pedig elég borsos árú, és pl. családok nem költözhetnek be. Pedig itt sok a családos grad student - a legtöbbjük legalábbis nős/házas, de sokaknak gyerekeik is vannak. És egy ösztöndíjból eltartani egy családot azért nem könnyű - elég rendes érvágás, hogy mostantól a campustól távolabb eső városi szállások, illetve a campus mellett levő égbeszökő árú apartmanok jöhetnek csak számba a számukra. Ugye, az érvelés szerint azért, mert a grad studentek csak viszik a pénzt... dehát, ugyebár a tudományos munkát mégis ők végzik, és tudom, az egyetem nem jótékonysági intézmény, de azért én elszomorodtam a dolgok ilyetén menetén. 

Persze ez nem minden! Van ugyanis egy új Vezetőképző Központ: 

Egy új építészkari épület (amit nem értek, mert övék volt a régi campus egyik legszebb épülete)

Van hozzá egy fura torony, az sokak szemét szúrja, de állítólag a bionergikus pumpa van benne :) 

Aztán ott van az új Nanovic épület, ami egyébként elég pofás, csak kicsit gyorsan készült, és itt-ott már most esik szét: 

(ez nem az én képem) Hogy itt is siránkozzak egy kicsit, azért nekem fáj a szívem a Brownson Hallért, a recsegő padlójával meg a meredek lépcsőjével, mert azt meg lebontják, brühühü)

Közben zéróról újraépítik a papok lakhelyét a bazilika mellett: 

Befedték a régi nyitott futballpályát, építettek két új erőművet, eltűnt egy csomó régi fa, parkosodott egy csomó hely, ahol beton volt - beton lett még több, ami park volt. Kb. ennyi változott. De, fiaink nagy örömére, a mókusok, a chipmunkok, a nyuszik és az őzek mind itt vannak. A többi meg úgysem olyan fontos :) 

Víz! Víz!

Emlékszem, hogy megnyugodtam otthon, mikor láttam, milyen közel fogunk Evanstonban lakni a Michigan-tóhoz. Mert nekem a víz a lételemem, nagyon régen Münchenben is onnantól éreztem jól magam, mikor megtaláltam az Isart. Szerencsére a gyerekeim, főleg Bubu, is nagy szerelmese a tavaknak, folyóknak, és mindennemű pocsolyáknak (nem vicc), úgyhogy, ha víz van a közelben, akkor meg van oldva az aznapi program.

Miután kiélveztük a chicagói Michigan-tó oldal előnyeit:

áttértünk a Michigani oldalra. Első itteni hétvégénken elmentünk St. Josephbe, ami nagy kedvencünk volt mindig. Felültünk a körhintára, homokozunk a parton,

majd kisétáltunk a világítótoronyhoz.

Nagyon jól éreztünk magunk.

Bubuval mini tavat építettünk, horgászokat figyeltünk, Hébérke pedig bebizonyította, hogy magyar gyerek is lehet a leghangosabb (meg persze a legcukibb) a játszótéren. Vasárnap Three Oaksba mentünk, ahonnan aztán nem jutottunk el a tóhoz, mert elkapott minket a zápor, de legalább bemehettünk a kedvenc antique boltjainkba,

és nosztalgiázhattunk.

A múlt hétvégén, míg én az ágyat nyomtam, a fiúk felfedezték a campuson levő St. Joseph tavat, ahol anno Kingával ugráltunk fejest a mólóról, majd az utolsó nyarunkon Katrinékkal és Gabival napoztunk a mini beachen. Hét közben a reflecting poolban botoztunk,

és körbesétáltuk a St. Mary tavat,

vasárnap pedig Gyuri főnökénél Grangerben a ház előtt kialakított mesterséges tavon vizibicikliztünk, a gyerekek nagy örömére.

Közben anyukámék lent voltak a Balatonon, és a gyerekek nagy örömmel nézegették a küldött képet - Bubu nyöszörgött is, hogy miért nem megyünk a Balatonra, no, de, mindent azért nem lehet! :))

Fül orr gége

Ez történt - mondta volna Bubu fiunk három évvel ezelőtt. Szóval az, hogy most először, persze akkor, mikor nincs amerikai betegbiztosításunk, mind lebetegedtünk: Hébérkének csak az orra folyik (remélem, nem még), Gyurinak a torka fáj, nekem lázam van, és mandulagyulladásom, Bubunak meg a dobhártyája is belerepedt a fülgyulladásba, ami elkapta.

Persze, ez is jó volt valamire - most már tudjuk, hol a legközelebbi Urgent Care (haha), és az Ubert is leteszteltük annyira, hogy a hétvégén még az állatkertbe is eljutottunk vele. De azért remélem, mindenből kezdünk kilábalni, mert egy kicsit elegem van az orrfújásból. :) 

Hangos!

Tökre elfelejtettem, hogy itt minden milyen hangos. A kukásautó, ami mamutként csörtet végig a campuson, az építkezésen tolató (píííp, píííp, píííp) bobcatek, a fűnyíró traktorok, akiknek mindig délutáni alvásidőben kell jönniük, majd az őket követő fűfújó izék, a hűtő, amitől két éjszaka is felébredtem, a szárítógép, ami a végén sípol is, és így tovább.
Hébérkénk kedvenc mondata is a következő: Hangos gép, Papa visz!

A very emotional day

Nem tudom, hogy van jól magyarul, hogy 'emotional'. Érzelemmel teli? érzelemdús? emocionális? Egyik sem tetszik - ezért marad most így.
Szombaton ugyanis felkerekedtünk, és hátra hagytuk Chicago-t. A szokásos negyven percnyi metrózás után hirtelen a chicagoi Memorial Day Parade közepén találtuk magunkat. A blog régi olvasói talán emlékeznek, hogy 2007-ben Washingtonban a Nemzeti Archívum lépcsőjén néztem a parádét, és szénné égtem, de láttam Amerika (akkor még élő) utolsó első világháborús veteránját. Ős pacifistaként eléggé vegyes érzelmekkel tekintek minden, a háború bármely formáját dicsőítő eseményre, de azért elég felkavaró volt látni, ahogy Bubu, aki ugye amerikai, teljesen természetesen lobogtatta lelkesen a felvonulóknak kis amerikai zászlóját. Mondjuk, megnyugodtam, mikor Hébérkének (ez Kismáté fiunk itthoni neve) azt mesélte utána, hogy lovagfelvonulást láttunk - kb. ennyire szeretném, ha most tisztában lenne az eseményekkel. Peace y'all! :)

Aztán még három óra vonatozás következett, és megérkeztünk a South Bend-i immáron Nemzetközi Reptérre (eddig helyi volt). A hétvégére autót is béreltünk, úgyhogy a szokott úton gurultunk be a campusra, majd onnan át, Editékhez, a Warrick streetre, ahol ugye mi is laktunk. No, és azért ez felkavaró volt. Nem freudi uncanny, amire jó bölcsészként számítottam, hanem nagyon más - ugyanis itt mintha semmi nem változott volna. Mintha tegnap mentünk volna el, mintha mindent snitt nélkül folytatni lehetne. Nem tudom elmagyarázni, de nagyon elfáradtam a nap végére, nem az utazástól, hanem az érzelmi viharoktól. (Neszeneked, egylányírjaablogot...)

Mondjuk az is hozzájárult, nem tudom, hányan tudjátok, de a házunkat lebontották. Az utánunk jövő lakó elment őszi szünetezni, az ablakokat meg nyitva hagyta, így a ház szó szerint szétázott... az egyetem pedig úgy elbontotta, hogy nyoma sem maradt:

Hát, azért megsirattuk. Bubu, akit nagyon zavar, hogy semmire nem emlékszik amerikai életünkből azt állítja, hogy a házra emlékszik. :) Mindenesetre, ha beleolvastok a blogba, kiderül, hogy a ház felújítása az egyik fő projektünk volt, igazán a saját képünkre formáltuk, és az otthonunk lett, még akkor is, ha egy vacak faház volt csak, egerekkel, és ocsmány linóleummal. :) A szomszédaink, Gwenék azt mesélték, hogy mikor jöttek a bulldózerek, ők is kint álltak a kertjükben, és sírtak, hogy: "you can't pull that down, that's Veronika's and George's house!" (Azaz, hogy azt nem lehet lebontani, az Veronika és György háza). Hát, kb. mi is így érzünk. Ha behúnyom a szemem, ott látom a virágosállványt a teraszon, Gyuri biciklijét a ház oldalának támasztva, a madárkás lábtörlőt az ajtó előtt, és Bubut, ahogy virágokat szagol. Gwen még a kertünket is gondozta, amíg még volt, kigyomlálta a virágokat, levágta az elszáradt dolgokat, aztán az is eltűnt a házzal. Pityergés nélkül azóta sem tudok végigmenni ott az utcán, de legalább nem kell néznünk, hogy valaki visszafesti barnára a fehér konyhát :) 

Aznap még Sharonnal is összefutottunk, aki az első ember volt, akivel a Notre Dame-ról találkoztam, úgyhogy igazán stílusos, hogy valahogy minden első itteni napomon találkozom vele. Hozott a gyerekeknek két nagy doboz játékot, akik a kiéhezettek örömével vetették rá magukat egy hét hotelszobai megtartóztatás után. 

Hát így telt első visszatérős Notre dame-i napunk. Onwards and upwards, I say! 

i heart Evanston

Evanston a Northwestern hazája. A Northwestern pedig az ország egyik legjobb egyeteme, a környéke pedig egy afféle középosztálybeli környék, gondolom, megfizetethetetlen ingatlan árakkal, rengeteg jó étteremmel, játszóterekkel, no meg a Michigan-tóval, ami az egyetemi campus partjait mossa. És persze nincs a város (Chicago) központjában - metróval kb. negyven perc a belváros, de nekem nagyon tetszik!
Először is, itt a tó! Tényleg egy ugrásnyira.

 Ide kb. öt perc séta latt jutottunk el:

Van mellette homokos strand, futópálya, nagy parkok, játszóterek, padok, piknikező helyek, és akkora házak, hogy otthon uradalomnak hívnánk őket. Mindemellett a lakosság minden színű és fajú, rengeteg a vegyes nációjú házaspár, nem valami fehér felsőközéposztályú fallal körülvett enklávéról van szó.A játszótéren arról beszélgettünk Gyurival, hogy innen mi sem lógnánk ki nagyon.
A campus is nagyon helyes, ez itt a könyvtár épülete:

nem rossz, mi? Bubu mondjuk kifogásolta a mókuspouláció számosságát, de ezen kívül semmi kifogásolnivalója nem volt. 

Van benne egy kis öböl is, a háttérben a Michigan-tóval, a diákok meg pont olyanok, mint amikre emlékeztem, mikor egy napig 27 fok volt, mindenkiről eltűnt a ruha. :) Most éppen dog day volt, minden fraternity egy dolláros hot dogokat árult, az egész campus illatozott az égett virsli szagtól. 

Evanston történelmi központja tele van szép, száz éves házakkal. Bubu boldogan fedezte fel a nálunk is virágzó növényeket (itt még a tulipánok és az orgonák nyílnak, két hete még hó volt), mindent megszagolt (én is, én is, kiabálta Hébérke), rácsodálkozott a kerítések és a gyümölcsfák hiányára. Én meg boldogan nézegettem a szuper házikókat, és meséltem front porchról meg hintaszékekről. 

Aztán, mivel esett az eső, felfedeztük a helyi játszóházat, és voltunk zeneovi foglalkozáson, meg spanyol órán is, haha, mert éppen azok mentek. És azt kell mondjam, mind a kettő nagyon profi volt. No meg, jó volt látni, ahogy a gyerekek pillanatok alatt megértették, miről van szó, mentek hangszerekért, játszották a játékokat, válaszoltak, részt vettek, minden nyelvi akadály ellenére. A spanyol tanár mondta is, hogy nagyon szeretettel látna minket az órán, mert Bubu igen aktív volt. Mondtam, hogy I wish :) 

És általában, azt kell mondanom, hogy rengeteg nagyon kedves emberrel találkoztunk ezalatt az egy hét alatt. Tudom, hogy az elején rengeteget berzenkedtem az állandó keep smilingok miatt, és most nem megyek bele a negatív oldalaiba, de most olyan jól esett, hogy mindenkitől mindig kaptunk egy mosolyt, hogy a sarki kávézó barristája a második nap tudta a nevem, és hogy hogyan iszom a kávét, hogy mindenkivel el lehetett beszélgetni, hogy hiába foglaltunk el sok helyet a tömött csúcsforgalmi metrón a babakocsival, senki sem fintorgott, vagy szólt be, hogy a játszóházban másodjára már ismerősként tekintettek ránk, hogy a zeneovis tanárnő az utcán is felismert minket, hogy a játszótéren a szülők gondolkodás nélkül segítettek, ha Hébérke olyan helyre navigálta be magát, ahonnan nem tudott lejönni. Kisgyerekesként sokkal jobban belelát az ember a kisközösség működésének egy szegletébe, mert a gyerekek miatt rögtön beszélgetsz, így aztán találkoztam flamenco-s litván lánnyal, egy félmagyar-félamerikai családdal, és egy kislánnyal, aki szerint Arielre hasonlítok (hahahaha). A campus ebben sokkal nehezebb közeg, valahogy túl mesterséges, túl kívülálló, de itt, Evanstonban most tök jó volt látni, hogy azért hiába vagyunk a világ másik végén, vannak dolgok, amik itt is olyan otthoniak. 

No, ébredeznek a gyerekek, elvisszük Gyurit is a Michigan-tóhoz (szegény a mi kalandjaink alatt konferenciázott), de a hosszú történet vége az, hogy Evanston ezennek felkerült a jó helyek listájára!