Pumpkin patch

Amikor még terhes voltam Bubuval, az egyik legszebb szombaton, 27 fok volt, pedig szeptember vége, elmentünk Gyurival szedret meg málnát szedni, aztán kikötöttünk egy almafarmon is, ahol volt mindenféle, ami itt az őszhöz kapcsolódik - hayride, azaz traktoros körbeutazgatás a földeken, állatsimogató, körhinta, corn maze, azaz kukorica labirintus, és pumpkin patch, azaz egy föld egy csomó, már leszedett tökkel, amikből lehet hazavinni. Akkor megbeszéltük, hogy na majd, ha Zsanérka (akkor még ezen a neven futott, ugye) felnő, akkor visszajövünk. És, lőn! Idén nemcsak, hogy egy, de kettő pumpkin patchre is eljutottunk Bubuval (igaz, hogy a másodikra Gyuri nem tudott eljönni, mert az munkaidőben volt).

Egyébként ez tényleg tök jó program - itt az ősz igazán gyönyörű, a gyerekek rohangálhatnak,

szedhetnek tököt, no meg, és Bubu azért ennek örült a legjobban, felülhetnek egy igazi traktorra,

ami körbefurikázza őket. Úgyhogy az első pumpkin patchen kétszer mentünk körben a traktorral, kisfiunk kérésére, a másodikon pedig, csak ő felülhetett a traktoros bácsi székébe,

aki látta, hogy majdnem kiesik a szeme, úgy nézi a csodás masinát.Ráadásként elmentünk St. Josephbe megnézni, ahogy lemegy a nap a tóba.

  Nem tudom, otthon van-e hayride és gyerekes tökszedés, de, ha nincs, akkor legyen! :) Mert Bubu szerintem jövő októberben reklamálni fogja, és ugye, senki nem szeretné, ha szomorú lenne? :)

Eccervolt,

holnemvolt, volt egyszer egy kukásautó. Ez a kukásautó nagyon szeretett tülkölni, meg dudálni, meg zörögni, meg zajongani. De egy nap azt mondták neki az emberek: "Figyelj, kukásautó, lécci, legyél csendesebb - olyan korán jössz minden reggel, hogy felkeltesz mindenkit, mi pedig nem szeretnénk ilyen korán kelni." Elszégyellte magát a kukásautó, és legközelebb nagyon halkan jött - olyan halkan osont végig az utcákon, mintha a motorját se kapcsolta volna be.
No de, el is felejtették az emberek kitenni a kukákat! Mert régen, mikor még tülkölt, dudált meg zörgött, akkor már a szomszéd utcából meghallották, hogy jön a kukásautó, és rohantak ki, csak úgy, pizsamában az ágyból, hogy "hohó, majdnem elfelejtettük kitenni a kukát!" Most viszont nem hallották meg, merre jár a kukásautó, és délig aludtak - a kukájuk pedig egy hétig bűzölgött az ablakuk alatt, hiszen senki nem vitte el belőlük a szemetet.
Úgyhogy a rákövetkezendő héten mindenki kint állt a kapuban már hajnalban, és bocsánatot kért a kukásautótól - "Neked volt igazad, drága kukásautó! Légyszíves, újra tülkölj, töfékelj és zörögj, hogy meghalljuk, ha jössz! Nem is baj, ha felkeltesz minket hajnalban, legalább látjuk felkelni a napot." Így aztán a kukásautó újra bekacsolta az összes dudáját, sőt, még egy újat is felszerelt örömében, és innentől kezdve boldogan zötyögött, zajongott és tülkölt a városka utcáin.

Ez volt december kedvenc meséje.

Eccervolt, holnemvolt, volt egyszer egy villa. Ez a villa nagyon szeretett böködni, meg szurkálni, de sajnos Bubu csak pempőket evett. Mama mindent szépen és alaposan összepasszírozott neki, meg még le is turmixolta, hogy nehogy valami megakadjon a torkán. Szegény villa ott topogott, és toporzékolt a polcon, "mikor, mikor, mikor, mikor fog már a Bubu végre rendes hamikat kapni?" kérdezte minden nap. Aztán egy nap barack volt uzsonnára, és mama azt mondta Bubunak - nézd, ez a te kis villád, ezzel kell felszúrni a barackdarabokat. Hűha, de örült Bubu - nálánál jobban csak a villa örült! Szinte ugrált örömében. Onnantól kezdve Kisbubu mindent villával böködött, még a levesben a répát is.

Ez november egyik slágere volt. (Rengeteg féltestvére volt, Bubu minden kedvencéről kellett mondani egy mesét.)

Ez a mese még akkor történt, mikor Mátyás király elment elfoglalni a bécsieket. Kiszállt Mátyás király a hajóról, és azt mondta a bécsieknek: Hello, Wien! Majd megkérdezte, hol vannak a mókusok? Elbújtak! Válaszolták a bécsiek. Figyelj! - mondta Mátyás király. Én tudom, hogy lehet visszacsalogatni a mókusokat - hozzatok nagy doboz sütiket, és tegyük ki az erdő közepébe. Arra majd előjönnek a mókusok. Hoztak is gyorsan egy nagy doboz nyuszisütit, meg mókussütit, meg sünisütit, és kitették az erdő közepébe. Gyorsan elő is jöttek a mókusok, és mind felfalták a sütiket. Figyelj! - mondta Mátyás király, ne bújjatok el, legyünk barátok! Jó lesz! - mondták a mókusok, aztán összebarátkoztak Mátyás királlyal, és boldogan éltek együtt az erdőben ezután.

Ez volt az októberi kedvenc - zseniális eleje Gyurit dicséri, a többi részét Bubu találta ki. Amit vastaggal írtam, azt ő mondta anno - akkor még csak egy-egy szavakat beszélt.

Most lefekvés előtt mindig hosszas monológba bonyolódik, amivel magát altatja, meg fel is dolgozza a nap eseményeit magában. Ezek a monológok napi kulturális utazásunk keresztmetszetét adják.  Mostanság ezek a slágermotívumok, variációk and all:

- Valaki csámcsog. Egy icipici malacka! Ne uízz, malacka! Kapsz lángost!
- Bubu igazi férfi. Igazi macska nyávog. Harcos katona, hosszú vacsora, sose fáj, nincsen akadály.
- You could baby be my girl . Tractor, baby, pam, pam, pam!
- Máő is Findusz. (ez magyarul van, nem angolul :)

Jobb, mint a Kinyerma! A megfejtéseket a stúdióba várjuk szeretettel.

The plague

Na jó, túldramatizálom, valószínűleg inkább az influenza állhat a háttérben, de a lényeg az, hogy három hete betegek vagyunk. És nagyon elegünk van belőle... Most szegény Gyuri van a legrosszabbul, de egy hétig én nyomtam lázasan az ágyat, előttem-utánam Bubu is kapott egy-egy adagot, úgyhogy tényleg elég volt. Mind Gyurinak, mind nekem határidős munkáink vannak, Kisbubu pedig egész embert követel, úgyhogy szeretném kérni, hogy a betegeskedéseknek legyen ezennel vége, uff!

(Amint jobban leszünk, majd mesélek New Orleansról, a hóról, és a karácsonyi dekorálásokról is. Stay tuned.)

Ami körül a napjaink forognak

Kisfiunk első, saját maga alkotta összetett szava a homoktelep volt. Oda vitte a dömper (az egyik a három közül) a homokot, amit a markoló, a bobcat és a buldózer (segít!) hordott bele. Fiús anyukás olvasóim biztosan megértően bólintanak, de itt kérem, többről van szó.

Mióta Bubu elég nagy ahhoz, hogy kommentáljon az őt körülvevő valóságra, azóta a campuson építkeznek.

Folyamatosan, több helyen egyszerre. Először idegesítő volt, hogy lezárták az utat, amin menni szoktunk, de aztán megtanultuk élvezni a helyzetet. Most már gond nélkül megtaláljuk a legizgalmasabb eseményeket (pl. ha egyszerre több munkagép is dolgozik egy helyen),

és a legkisebb szégyenkezés nélkül állunk a kerítés mellett egy órát, hogy mindent alaposan tanulmányozhassunk. Egyes markolóvezetők már előre integetnek nekünk.

Napjaink nagy része itthon is munkagépek körül forog - mondjuk, mi is adjuk Bubu alá a lovat - Gyuri mindenféle Bobcat katalógusokat rendelt neki, amiket legalább olyan elszántsággal olvassuk, mint a Cars and Trucks and Things that Go című klasszikust (amit én szereztem be). Így aztán a mi szókincsünk is fejlődik, mert a bobcatek rengeteg feltéttel vásárolhatók meg, és Kisbubu is meglepő dolgokat tanul meg 21 hónaposan - például, hogy raklap, meg utility vehicle.

A legviccesebb változás abban jelentkezik, hogy mi számít eseménynek. Mikor jövünk hazafelé a sétából, mi Bubuval lelkesen meséljük Gyurinak, mit is láttunk odafelé - pl. És akkor képzeld, két targonca (targo) felemelte a betonos kádakat (magas, magas, magas), és a bácsik, akik az állványon dolgoznak (ott, bácsi), elvették azokat. Aztán a targoncák visszamentek, és a betonpumpánál (pumpa) megtöltötték a kádakat. Gyuri ilyenkor érdeklődve néz ránk, a történet poénját várva. De nincs poénja, ez a történet - és mi ezt napokig meséljük ezután.Viszlát klasszikus dramaturgia, csattanó, meg effélék! Welcome toddler construction lore!

Hurray for Grand Rapids!

Egy éve októberben elmentünk Grand Rapidsbe, én postoltam egy csomó házat, meg gasztro beírásokat, de Facebook olvasói a vintage járókánt képét hiányolták :) Úgyhogy most, ezt pótolandó, íme egy kép a járókánkról (amit persze már több, mint fél éve nem használunk):

No, akkor most jöhetnek a házak :) Illetve ez esetben a kertek.

Történt ugyanis, hogy júliusban egy hétvégére újra elmentünk Grand Rapidsbe, ami nincs annyira közel, de egy hihetetlenül jó kisváros, és igazán felvidítja a városra szomjazó magunkfajta szívét, hiszen nem lehet mindig Chicagoba járni (sajnos).
A mostani kirándulás fő célja a Meijer Botanical Gardens volt, ami tényleg jól meg van csinálva. A harmadának a negyedét sem jártuk be, úgyhogy van miért visszamenni, de azért így is láttunk jó dolgokat.

Ez a dühös anyuka szobra, a gyerekkerttel szemben :)

Ufo-növények

Hurrá, homokozó!

The American horse

Japánkert

Mi.

A kert után jöhetett a kedvenc söröző-éttermünk, a Brewery Vivant, ahova ugyancsak telepítettek egy homokozót, Isten éltesse őket!

De úgy általában élveztük, hogy egy városban sétálhatunk, ahol

bicikliszerelő állomások vannak az utcán,

lehet finom sütiket kapni,

vannak jó sétálós terei,

és a vasárnapi brunch-hoz ilyen tetőcsempe ját.

Szóval, járóka ide vagy oda, éljen Grand Rapids, jó sokáig!

Chicago, Chicago

 Amikor jövünk hazafelé, mindig ugyanazon a ponton, valahol Michigan City magasságában mondom Gyurinak, hogy no, ide kellett volna tenni South Bendet - ami sajnos még egy óra autózásra van onnan... Állítólag büntetésből küldte a püspök ide Father Sorint anno, remélve, hogy kudarcot vall itt, a semmi közepén. Amint a Notre Dame sorsa mutatja, ez nem így történt, de azért a mi kedvünkért igazán közelebb tolhatná valaki Chicagót South Bendhez.

Bár minket a távolság sem tántorít el, a nyáron is, amikor lehetett, bementünk a szeles városba. Voltunk az állatkertben,az Ikea-ban (hell, yeah!),

kétszer Oak Parkban, ahol nemcsak a gyönyörű házakat néztük meg,

Ez továbbra is a legnagyobb kedvencem, Frank Lloyd Wright

Arthur Heurtley House-a

de találtunk egy hihetetlenül jó játszóteret is: 

ahol még markoló is volt!!!!

Meg zenélő mászókák,

és görgős csúszda.

A városi létnek azért hihetetlen előnyei vannak... Következő utunkon is csak úgy találtunk egy szuper játszóteret, itt meg kb. kettő van az egész városban, ami elviselhető.... 

Augusztusban aztán Gyuri egyik nagy álmát teljesítettük, mikor megnéztük a University of Chicago-t, és azon belül is a Pile-1-nak, a világ első atomreaktorának a helyét. Szomorúan hallgattuk persze, hogy a hivatalos egyetemi idegenvezető csajszi előre elnézést kér, hogy most akkor fizikusokról fog beszélni, de legalább volt egy másik középkorú házaspár (haha, mintha mi középkorúak lennénk, haha..... brühühüüüüü...), aki velünk együtt lelkesedett az emléktáblánál. 

Egyébként az egyetem campusa már magában megért egy túrát, mert nagyon szép.

És szerencsére pompásan lehet bobcatezni az útjai mellett.

Ami viszont hihetetlen átvágás: A campus közepében áll a Robie House, egy újabb Frank Lloyd Wright gyöngyszem. A belépti díj arcpirító, és külön kell fizetni a fotózás jogáért is - ami persze később kiderült, hogy leginkább biztonsági intézkedés, nehogy aztán kiderüljön a fotókról, hogy a házban NINCS SEMMI! A vezetés másfél óra, háromnegyed óra alatt az előszobáig jutottunk, ekkor Bubunak, és valljuk be, nekem is, elegünk lett a motyogó, teljességgel érdektelen idegenvezetőből, úgyhogy leléptünk. Gyuri végighallgatta a fennmaradó vezetést, minek során bevezették a vendégeket egy, azaz egy tök üres szobába, és ennyi volt. A ház többi része nem látogatható, bútorok és egyebek nincsenek... Ugye FLW arról híres, többek között, hogy Gesamtkunstwerkeket alkotott, ezért egy üres szoba az ő házaiban igazi csalás... A hosszú történetnek az a tanulsága, hogy Ti ne nézzétek meg a Robie House-t! :)

Azért mi nem hangolódtunk le nagyon,

sétáltunk, játszótereztünk, majd elmentünk vacsorázni a Rose Angelisbe, ami továbbra is a kedvenc éttermem in the whole wide world (csak ez vetekszik még vele.) 

Lassan beköszönt a tél, úgyhogy még a nagy fagyok előtt el kell mennünk megint Chicagoba, mert sajnos mínusz húszban még szívünk nagy szerelme sem olyan vonzó...

 Úgyhogy stay tuned, Chicago, here we come!