Chicago, Chicago

 Amikor jövünk hazafelé, mindig ugyanazon a ponton, valahol Michigan City magasságában mondom Gyurinak, hogy no, ide kellett volna tenni South Bendet - ami sajnos még egy óra autózásra van onnan... Állítólag büntetésből küldte a püspök ide Father Sorint anno, remélve, hogy kudarcot vall itt, a semmi közepén. Amint a Notre Dame sorsa mutatja, ez nem így történt, de azért a mi kedvünkért igazán közelebb tolhatná valaki Chicagót South Bendhez.

Bár minket a távolság sem tántorít el, a nyáron is, amikor lehetett, bementünk a szeles városba. Voltunk az állatkertben,az Ikea-ban (hell, yeah!),

kétszer Oak Parkban, ahol nemcsak a gyönyörű házakat néztük meg,

Ez továbbra is a legnagyobb kedvencem, Frank Lloyd Wright

Arthur Heurtley House-a

de találtunk egy hihetetlenül jó játszóteret is: 

ahol még markoló is volt!!!!

Meg zenélő mászókák,

és görgős csúszda.

A városi létnek azért hihetetlen előnyei vannak... Következő utunkon is csak úgy találtunk egy szuper játszóteret, itt meg kb. kettő van az egész városban, ami elviselhető.... 

Augusztusban aztán Gyuri egyik nagy álmát teljesítettük, mikor megnéztük a University of Chicago-t, és azon belül is a Pile-1-nak, a világ első atomreaktorának a helyét. Szomorúan hallgattuk persze, hogy a hivatalos egyetemi idegenvezető csajszi előre elnézést kér, hogy most akkor fizikusokról fog beszélni, de legalább volt egy másik középkorú házaspár (haha, mintha mi középkorúak lennénk, haha..... brühühüüüüü...), aki velünk együtt lelkesedett az emléktáblánál. 

Egyébként az egyetem campusa már magában megért egy túrát, mert nagyon szép.

És szerencsére pompásan lehet bobcatezni az útjai mellett.

Ami viszont hihetetlen átvágás: A campus közepében áll a Robie House, egy újabb Frank Lloyd Wright gyöngyszem. A belépti díj arcpirító, és külön kell fizetni a fotózás jogáért is - ami persze később kiderült, hogy leginkább biztonsági intézkedés, nehogy aztán kiderüljön a fotókról, hogy a házban NINCS SEMMI! A vezetés másfél óra, háromnegyed óra alatt az előszobáig jutottunk, ekkor Bubunak, és valljuk be, nekem is, elegünk lett a motyogó, teljességgel érdektelen idegenvezetőből, úgyhogy leléptünk. Gyuri végighallgatta a fennmaradó vezetést, minek során bevezették a vendégeket egy, azaz egy tök üres szobába, és ennyi volt. A ház többi része nem látogatható, bútorok és egyebek nincsenek... Ugye FLW arról híres, többek között, hogy Gesamtkunstwerkeket alkotott, ezért egy üres szoba az ő házaiban igazi csalás... A hosszú történetnek az a tanulsága, hogy Ti ne nézzétek meg a Robie House-t! :)

Azért mi nem hangolódtunk le nagyon,

sétáltunk, játszótereztünk, majd elmentünk vacsorázni a Rose Angelisbe, ami továbbra is a kedvenc éttermem in the whole wide world (csak ez vetekszik még vele.) 

Lassan beköszönt a tél, úgyhogy még a nagy fagyok előtt el kell mennünk megint Chicagoba, mert sajnos mínusz húszban még szívünk nagy szerelme sem olyan vonzó...

 Úgyhogy stay tuned, Chicago, here we come!