Helyi hírek

Otthon, ha találkoztunk, biztos meséltem Nektek a szomszédjainkról. Mert viccesek. Van ugyanis a rémült keleti lány, aki pórázon, csak a kertben sétáltatja a kutyáját, ha pedig szólunk hozzá, megijed, és visszafut a házába, rajta kívül meg csupa pocakos bácsi.

A szemben lévő pocakos a gazdag szomszéd, akinek óriási háza van, hatalmas kerttel, amiben soha nincs senki, csak feketék és mexikóiak, akik mindenféle vegyszerekkel kezelik a füvet, és aki júniusban árulta a lakását, mostanra eltűnt a tábla, talán el is adta. Az ő teljes ellentéte a leszázalékolt nagypocakú szomszédunk, akinek köszvénye van, kedves és joviális, hatalmas fákat éget a kertjében, és a tűz mellett söröket iszik, vakációzni a Michigan-tóhoz jár egy horgásztanyára, és csak kukalakónak kinéző haverjai látogatják. Lehet, hogy nem gazdag, viszont nagyon kedves, és van egy gyönyörű felújított veterán autója, amit minden nap megjárat, mióta ilyen gyönyörű itt az indiánnyár.

Végül van az utca végén lakó nagyhasú szomszédunk, aki elvileg a feleségével és a cicájával, Micivel költözött a szomszédunkba. Azért elvileg, mert a felesége egyszer csak eltűnt. Először csak maga az asszony, aztán az autója is - a szomszédunk pedig egyre többet töltött az alagsorában, ahol még éjszaka is égett a villany. Nekünk persze rögtön beindult a fantáziánk, hol is lehet az asszony, és mit is csinálhat a bácsi a pincében, de szerencsére most már mindenre fény derült, és nem halloween-rémisztgetős történet áll a dolog hátterében, hanem egy elég mindennapos történet :)

A bácsi felesége ugyanis angol, és, mint annyi más európai, az vesse rá az első követ, aki sosem érzett így, nem bírta megszokni South Bendet, így tavaly, amint talált otthon állást, visszament Angliába. A bácsi, aki az egyetemen IT szakember eddig keresett magának is angliai munkát, és most szerencsére talált is a londoni Notre Dame-on, úgyhogy most pakol, a héten utazik is a felesége után. És, hogy mit csinált a pincében? Cidert főzött! Bizony, mint afféle rendes, Anglia után vágyakozó pocakos IT emberhez illik :) Meg is kaptuk a maradék flaskáit, sőt a titkos receptjét is elküldte, hogy mi is fejlődhessünk a ciderfőzés tudományában.

Amiért viszont különösen sajnáljuk, hogy elköltözik, az az, hogy viszi magával a nyáron kicsi tehén méretűre hízott cicáját, Micit is, aki leginkább a mi verandánkon, meg a kertünkben szeretett napozni, no meg békákat kergetni, és aki nagyon a szívünkhöz nőtt. Úgyhogy egészen elszontyolódtunk, hogy nem lesz többet kölcsönmacskánk... Igazi pedig majd csak otthon lehet.

Ezekkel a képekkel kívánok jó utat és izgalmas angliai kerteket Micinek, és nagypocakú gazdájának, amik akkor készültek, mikor Mici a nyáron feltérképezte a lakásunk :)

Jóga

Az első hétvégén elmentem jógaórára, ide a helyi egyetemi tornaklubba. Soha életemben nem jógáztam, ezért egy kicsit féltem, mi lesz - vajon bírni fogom-e, kipurcanok-e, fejre esem-e, miközben lábujjhegyen kell egyensúlyoznom felkelő hold pózban, stb. Sajnos a tanárnőnk, akit már itteni barátaink ajánlottak, elkapta a hányós-hasmenéses vírust, ezért egy ismerőse tartotta az órát, és elég gyorsan kiderült, hogy nem kell semmitől tartanom.
Az óra ugyanis azzal kezdődött, hogy a néni elmesélte, hogy egy sportbaleset miatt nem tudja felemelni a bal karját, azaz, ha valamit ő egy karral csinál, azt mi csináljunk kettővel. Valahogy nem voltam biztos abban, hogy ez a legjobb reklám a jógának (jógázzon Ön is, ha nem szeretné többet használni a bal karját!), de mindenesetre az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy fejre nem fogok esni. A legnehezebb gyakorlat, amit csináltunk, az a guggolás volt.

Még reménykedem, hogy a saját tanárnőnkkel jobb lesz az óra, de lehet, hogy visszasírom majd Jilliant?

Hiát-us

Szerbusztok!
No, visszatértünk, itt vagyunk épen és egészségesen a Bendben. Bocsánat a hosszú szünetért, még a nyár előtt voltunk nászutazni is, Hawaii-on, arról most már nem írok, de, ha nagyon sok időtök van, írjatok egy emailt, és küldöm a képekről a linket.
Utána jött a nyár, amit sajnos külön töltöttünk, és ez igen rossz volt - otthon lenni viszont (egy rövid trombózis-related kórházi látogatástól eltekintve) nagyon jó. Mikor aztán Gyuri is végre hazaért, háromhetes forgószélként cikáztunk Révfülöp és Mária között.

Révfülöpön szüreteltünk

Rekord mennyiségben.

Palackoztunk finom meggybort, buliztunk Gyuri barátaival,

Márián polcokat építettünk,

és vízóratetőt hegesztettünk.

Kirándultunk dédmamám városába,

Tapolcára.

Aztán sírós búcsút vettünk a Balatontól, és elrepültünk az óceánon túlra.

Szerencsére Frankfurtban még sikerült az európai kultúra kincseiből magunkba tenni néhányat :)

Mindenkitől ezúttal is elnézést kérünk, amiért nem sikerült rendesen elbúcsúzni, meg találkozni a nyár végén, de egy kicsit sűrűre sikeredett a programunk. Viszont! Cserébe gyertek ki, és látogassatok meg minket! Mindenkit nagyon nagy szeretettel látunk! (Ez nem vicc! Tényleg gyertek ki! Van vendégszobánk is! És addig betanítunk  morminak is néhány trükköt, hogy ne unatkozzatok majd.)

Chicago-ban a megérkezésünkkor egy kis malőrként lekéstük a South Bendbe tartó utolsó buszt, úgyhogy a reptér melletti motel 6-ban töltöttük az első éjszakát, de még ez sem tört le minket, így elkezdődtek újabb kalandozásaink, amikről igyekszem a krónikákat is újra rendszeresen írni.

So: welcome back, dear readers!

IKV

Emlékeztek az IKV-re? Nekünk szerencsére nem volt sok dolgunk velük, de azért még így is emlékszem rájuk - mindig úgy képzeltem, hogy az Égigérő fűben ők a hivatal, ahol el kell intézni a füvesítést.  

No, most megkaptuk a helyi IKV-t a nyakunkra.Történt ugyanis, hogy az Egyetem, aki a házunk tulajdonosa, kiadta az összes ingatlan házkezelését a Bradley Housing-nak, amiről elég annyit tudni, hogy GONOSZAK. (Angolul még jobb: They are EVIL!) Sőt, lehet, hogy maga a Sátán igazgatja őket, vagy legalábbis ő sugalmazza az üzleti megoldásaikat. 

Már tavaly is többször morogtunk miattuk, mert teljes mértékben semmibe veszik az ember privátszféráját, és csak úgy jönnek-mennek, amikor nekik tetszik, benéznek minden szekrénybe, rugdossák a szoruló ajtókat, nem egy kellemes társaság. Idén azonban tényleg kihúzták a gyufát. Először is, az újonnan bevezetett, nem opcionális, kertészeti szolgáltatásaikra hivatkozva (ami kb. abból áll, hogy kéthetente lenyírják a füvet, vele együtt a liliomaimat, a tulipánokat, a garázs szélét, meg amit még találnak) megemelték a lakbérünk, ami persze, mondjuk new yorki mércével még így is alacsony, de ez ugye nem New York, sőt... :) Próbáltunk tiltakozni, mondván, hogy inkább veszünk egy fűnyírógépet 150 dollárért, és lenyírjuk mi a füvet, így akkor talán a virágaim is megmaradnának, de tudatták velünk, hogy orrunk tőle káposztás, örüljünk, hogy ilyen jó helyen lakunk, ahogy Jhonny barátom szokta mondani: location, location, location, no ezt kell megfizetnünk. 

És ugyebár ebben nekik van igazuk. A helyzet az, hogy kb. az összes üres ingatlan az övék a környékünkön, és innen 5 perc biciklivel az egyetem, 5 perc biciklivel a Martin's szupermarket, nem kell autóval járnunk, vagy két autót tartanunk, hogy mind a ketten eljussunk A-ból, B-be, úgyhogy persze, maradunk, és befogjuk a szánk. 

Azért most mégis kezd betelni a pohár - Bradley-éknél ugyanis tökéletesen működik a kontraszelekció - a létra alján, egyszerű szerelő szakiként áll a bácsi, aki hiperaranyos, fejből idézi a Julius Caesart, és bármikor elbeszélget velem a Shakespeare Behind Bars című dokumentumfilmről. Az ő főnöke azonban egy semmihez nem értő bunkó, aki Gyurit egyre inkább a Nagy Lebowski főgonoszára emlékezteti, és aki tegnap eljött, mert már két hete mindig eldugul a WC-nk, és kezdtük feladni a harcot, fogta a mi sósavas dobozunkat, az egész tartalmát belezúdította a WC-be, ami azóta lehúzhatatlan, majd, mint aki  jól végezte a dolgát, távozott. Ma reggel, miután telefonon jeleztük, hogy ez nem megoldás, elküldte az egyik vizesnyolcas alattvalóját, aki megtalálta a derítőnket, megígérte, hogy majd esetleg egyszer, talán ma, talán máskor kijönnek kipucolni, és ezzel ő is elhúzott. 

A múltkori, vizes-siránkozós posztomra egy anonimitást kérő fiatalember, nagyon helyesen megjegyezte, hogy örüljünk, hogy szivattyúzzuk a vizet, mert legalább zöldek vagyunk, és nem bántjuk a környezetet. Párhuzamként azt hozta fel, hogy ez olyan, mint Toyota Priust vezetni, ami lehet, hogy máshogy gyorsul, mint egy Porsche, de hosszú távon jobb a világnak. Majd, ha elfogynak az emberiség erőforrásai, mindenki a mi példánkat követi, és a mi mércénk lesz A Mérce, South Bend pedig a világ első városa. I stand corrected, ez így mind igaz. :) De nem lehetne, hogy a házunk ne Toyota Prius legyen, hanem egy távolsági busz, az út elején, amikor még működik a WC? Bitte...

Cultura

Két hete Felsőhegyi Anna barátnémmel elmentünk a helyi Fonóba. Azaz a LangLab nevű helyre, ami kívülről kb. úgy néz ki, mint a Fonó, és tényleg egy átalakított gyárépület, amiben most táncelőadások, koncertek és kiállítások vannak. A különbség, a hely nagyságán és népszerűségén kívül a környék - míg otthon a Fonó mellett a barátságos Fehérvári út suhan el, a LangLab egy olyan vidéken van, ahol rémülten kapaszkodtunk az ajtózáró gombba, és imádkoztunk, hogy ne tévedjünk el visszafelé, mikor már sötét lesz. Mert itt az elhagyott gyárak elhagyott gyári munkásokat is maguk után hagytak, akik azóta is eléggé elhagyatottan néznek ki, mikor a papundeklivel "üvegezett" düledező házaik lépcsőjén ülve bámulják az arra vetődötteket.
A kiállítás, amit megnéztünk, egy különleges alkalom volt: a szervező a Facebookon hirdette meg anno, hogy az első negyven művész, aki elhozza neki egy műalkotását, az, nemre, fajra, vagy műfajra való tekintet nélkül szerepel majd a galériában. (Ha ezt tudom, elvihettem volna a nénit!!!) Ennek következtében a kiállítás elég eklektikusra sikeredett: volt ott giccses rajz a művész gyerekeiről, mindenféle dark cucc (vagy goth? sosem tudom), egy kifestőkönyv, pár fotó, és, a csodás ipari műremek, amit Gyuri csodál az alábbi fotón:

Én végig azon szomorkodtam, hogy nem voltam valami artsy, nincs se halálfej közepű pókháló tetoválva a vállamra, se piros hajam. Legalább egy beret-t feltehettem volna a fejemre (az south bendi művész körökben láthatóan menő), de elfelejtettem. Aztán Anna megnyugtatott: mivel európai vagyok, mindig artsynak nézek ki, úgyhogy hurrá!
Egyébként a hely vicces. Még nem indult be nagyon, de olyan Tűzraktér hangulata van, sok aprósággal, meg egy csomó kallódó bölcsész-művész arccal, akik, ahogy itt mondanák: my people :)
Íme egy pár első benyomás:

Szép régi filmvetítőgép,

buddhista halak,

egy helyi zenekar névjegykártyája, akik temetéseken szórakoztatják a nagyérdeműt,

néhány csodálatos műtárgy,

és egy ál-szobabelső, amiből azt tanultam meg, hogy a legegyszerűbb módja a falainkat borító barna műanyag borzalom eltüntetésének az, ha hatalmas csomagolópapírokat teszünk a falra, és rárajzolunk mindenfélét.

 

No, kb. ez a Langlab.

Mellette még ott a Pepsi Gyár, aminek udvarán fotóztam ezt a gyönyörű kamiontetőt.

Mivel viszont a hónap első hétfője volt, nem álltunk meg a LangLabnél, hanem bementünk a belvárosba, mert ilyenkor mindig van valami hepaj odabent. Most éppen vintage South Bend volt a téma, a South Bend Roller Girls fellépéséről már lemaradtunk, de elmentünk antikváriumozni, meg sétáltunk egyet a belvárosban (illetve abban az egy utcában, ami megmaradt belőle), és a végén még sangriáztunk is.

Ilyen lehetne a belváros - ha nem bontották volna le...

Most kb. ennyi van, egy elhagyott régi színház, néhány étterem, egy utca South Bend Disneyland.

Gyuri a tudomány szekció könyveit bújja, de csak életmód tanácsokat talál.

Végül, mikor hazafelé autóztunk, az utcasarkon még tűzijátékot is láttunk. Úgyhogy igazán nem panaszkodhatunk.

Papergirl

Pár hete papírmániám van - először is, Gyuri lefestette a Three Oaksban vett könyvtárkatalógust, és a jegyzeteim (amin papíron vannak, én már csak ilyen avítt vagyok :)) végre a helyükre kerültek.

Ott a kis fehér szekrényke a földön - ugye, milyen pofás lett a dolgozószoba sarka?

Majd,mivel nagyon ráérek (értsd, cikket kéne írnom), kis lampionokat csináltam, és azokkal cseréltem le a nagyszoba egyik borzalmas nehéz és sötét függönyét:

ilyen lett

Itt az összkép, Gyuri biciklije nélkül :)

close up

A fal még mindig ocsmány - oh, műanyag!  - de majd kitalálok valamit.

Ezek után néhány papíralapú műalkotással is bővült a lakásunk:

Gyuri kapta ezt az alkoholtilalom idejéről származó képet a névnapjára,

 mindkettőnk ajándéka volt, csodás szlovén barátainktól ez a rajz, nászajándékként, ami azóta hálószobánk dísze.

Végül, de nem utolsó sorban, felfedeztem egy szuper online papírboltot, ahol éppen leárazás volt, és vettem néhány nagyon olcsó csomagolópapírt. Mindenféle nagyravágyó tervem van velük, ez az első: a kamránk ajtaját próbáltam feldobni egy kicsit - lefesteni nem lehet ugye, mert csak béreljük a házat, úgyhogy maradt az ideiglenes ragasztó, és ez:

Élőben még jobb :)

Gyuri kívánsága, hogy, ha kinyitja az ajtót, majd belül is ezt lássa.

 A következő nagy projekt a konyhabútor átfestés, már megvettük az alapozót, és nagyon várjuk. De előbb még elmegyünk nászútra :)) Majd mesélek!

Találós kérdés

Mi történik azzal a midwesti háziasszonnyal, aki, hogy időt spóroljon, miközben a fején ott a hajfesték, gyorsan bedobja a mosógépbe a ruhát, elindítja a programot (ami különösen nehéz dolog, az amerikai mosógépeken kb. az on és az off gombok között lehet választani), majd gyorsan elmosogat, és így hasznosan tölti el a festék hatóidejeként megadott 25 percet? 

a. A férje hazajön, elámul az effektivitásától, és javasolja az év háziasszonya díjra, amelyet a Svéd Királyi Akadémia a Nobel-díjnál is rangosabb ceremónia keretében ad át minden évben. 

b. Mikor megpróbálja lemosni a hajáról a festéket, akkor döbben rá, hogy a ház vízellátását egy szivattyú biztosítja, amelynek víztartályát sikeresen kimerítette a mosással és a mosogatással, és minden vízcseppnek külön könyörögve hihetetlen lassúsággal mossa le a hajáról a festéket, titkon abban reménykedve, hogy a végén nem az év kopasz háziasszonya díjat kapja meg, ami nem hangzik olyan jól, és ráadásul a Svéd Királyi Akadémia is kihátrált mögüle. Mire végre sikerül megszabadulnia a festéktől, a WC, egyelőre megmagyarázhatatlan okokból, elkezd bugyogni, és eldugul, a konyhai csap pedig percekig lő. 

Helyes megfejtőink között: A south bendi infrastruktúra nénikéjét! feliratú pólókat sorsolunk ki.

grrrrrrrrrrrr.....

Chicago!

Vannak vidéki emberek, akik, még ha városban is nőttek is fel, szárnyakat kapnak, ha kiköltöznek egy faluba, és lubickolnak az autók hiányában, a jó levegőben, meg a kisközösség nyújtotta előnyökben. Aztán vannak a városiak, akik alig várják, hogy nyüzsögjön körülöttük az élet, akik örömmel kiáltanak, ha végre egy városban vannak, hogy: autók! járda! kávézók! zaj! büdös! juhú! No, ez utóbbi vagyok én. Igazából az élet elkényeztet, mert otthon is és itt is megadatik, hogy kertes házban éljek, és egy lakásban már valószínűleg bezártnak érezném magam, de azért hosszan nem bírom ki város nélkül. 

Itt pedig azért az embernek igazi városhiánya lehet - hiába hívják South Bendet városnak, ez nem más, mint egy elnyújtott suburbia. Így hát nem véletlen, hogy Gyuri szerint csillog a szemem, amint beérünk Chicago-ba, mert Chicago nemcsak, hogy város, de egy überváros. És ráadásul gyönyörű is. És változatos. És izgalmas. Az egyedüli baja, hogy nem otthon van, hogy Veletek együtt barangolhassak benne. 

Viszont, a szuper színházjegy ajándékok, és az idelátogató barátok miatt az elmúlt két hónapban többször beruccanhattunk, ami igen jót tett mindkettőnknek, mert azért mind a kettőnkben városi szív dobog. Húsvétra a nyuszika nekem chicago-i dvd-ket hozott, amiket azóta szorgalmasan meg is néztünk, úgyhogy már egy csomó dolgot tudunk a város korai történelméről, meg a fontos emberekről. A legutóbbi részben a külvárosokról volt szó, úgyhogy a következő tervünk az, hogy szisztematikusan felderítjük az L-lel elérhető mindenféle különféle nációt rejtő városrészeket, ahogy azt tavaly a Ukranian Village-dzsel tettük.

Csináltam a legutóbbi hosszabb túránkból Nektek egy városvezetést, kattintsatok ide, és sétáljatok velünk a Loopban. Aztán, ha kedvet kaptatok egy kis városnézésre, ugorjatok fel a legközelebbi erre járó gépre, szeretettel várunk Titeket!

Das Boot

Hogy felvegyem az elejtett szálat, ott folytatom, hogy a húsvét utáni hétvégén nekünk színházjegyünk volt, és, ha már bementünk Chicago-ba, bevittük Gyuri magyar PhD-s diákját, meg a Pázmányról jött fiatal posztdokot is várost nézni. Az első megállónk a Tudományos-Technikai Múzeum volt, ami nekem, mondjuk a müncheni Deutsches Museum után egy kicsit csalódás volt, mert itt a célközönség egyértelműen a gyerekek, de egy nagyon cool dolgot azért mégis láttunk: a második világháborúban elfogott U505-ös tengeralattjárót. 

Ez volt az első U-Boot ugyanis, amit az amerikaiak elkaptak úgy, hogy nem süllyedt el, sőt, a legénységét is elfogták, így mindent jól át tudtak tanulmányozni róla. A múzeumba pedig úgy került, hogy egy ideig csak álldogált magában, de mire épp szétrozsdásodott volna, szerencsére észbe kaptak, és építettek köré egy múzeumi szárnyat, rendbe hozták, és most mutogatják. Nagyon vagány, először is kívülről meglepően nagy, belülről meg meglepően kicsi. Ezen kívül minden huzal, fém és elektromosság belül, ami nemcsak funkcionális, de gyönyörű is. Ha nem hiszitek, itt vannak a képek: 

Egyik végétől,

a másik végéig:

hihetetlenül hosszú.

Belül meg icipici, ráadásul az embernek egy bomba a hálótársa.

Ez nem diszkófény, hanem riadó!

Volt egy kis konyha is - több, mint hatvan emberre (nem nagyon) főztek itt.

Az ágyban a nappali legénység aludt éjszaka, nappal meg az éjjeli.

Szórakoztatásul lehetett zenét hallgatni.

Hát nem gyönyörű?

Huzalszimfónia.

Dekorelem.

Ez meg már a másik vége,

igazán komfortos, nem?

A hajóval együtt elkaptak néhány enigma kódolót is,

és egy pakli "magyar" kártyát. Vajon a német katonák is snapszereztek vele? 

 

 

 

  

És, hogy U-Boot hangulatba kerüljetek, itt az elmaradhatatlan zene is, sziasztok, bis bald!