Elefántok

Mint ahogy a barátaimnak már többször rá kellett jönniük, imádok mindenféle kirakodóvásárt, tüzijátékot, és utcabált. Ezen kívül többen azt is tudjátok, hogy szoros kapcsolatban vagyok az elefántokkal. Úgyhogy, amikor olvastam ma a könyvtárban, hogy ma este a Belvárosban felvonul egy cirkusz, és elefántok vezetik a menetet, tudtam, hogy ott a helyem. Nagyon jó képeket nem tudtam készíteni, mert mire ideértek az elefántok, lement a nap, és cinikusan megjegyezhetném, hogy tök sötétben szürke elefántokat nézni kissé lehetetlen vállalkozás, de majd ráérek cinikusnak lenni, majd, ha megöregszem. Úgyhogy most inkább azt mondom, ami a mögöttem álló hatvanas baseball sapkás bácsi mondott a feleségének: It was awesome! :)

Más: hétvégén itt volt Gyuri, tök jó volt, elmentünk Alexandria-ba, ami olyan, mint Georgetown, csak máshol van, és ahova Jim Morrison is járt iskolába, moziban is voltunk, és bruncholtunk Robynékkal - nagyon jó volt, képeket tettem a képtárba - az a baj, hogy annyira ellep a munka, hogy most nincs időm hosszasan írni - majd, ha egy kicsit lesz egy szusszanásnyi időm, ígérem, mindent bepótolok.

History...

...repeats itself :) Ma ugyanis újra neki kellett esnem egy nadrágnak, csakúgy, mint 2007 februárjában, de jelentem, nagyon jól sikerült, úgyhogy ma, az otthoninál egy számmal kisebb, vadiúj trapézfarmeremben indulok ki Gyuri elé a reptérre, juhúúú!

On being nice

Még Kristine-t, aki pedig kezd teljesen visszaamerikaisodni a külföldön töltött évek után, is zavarja az itteni állandó 'hogy vagy'-ozás. És alapvetően én is úgy gondolom persze, hogy az örökös keep smiling nem tesz jót ennek a népnek, de ezen a héten rájöttem, hogy azért nagyon jól tud esni. Most valahogy, ahogy alant is nyavalyogtam már, úgy érzem, megakadtam a munkában, és ezért eléggé borúsan látok mindent, olyan sokat jelentett, hogy minden nap, mikor bementem a könyvtárba, a security-s bácsi rám mosolygott, és megkérdezte, mi zújs, vagy, hogy a könyvtáros srác mindig kitalált valami vicceset, mikor odamentem kérni hozzá egy exitet, sőt minden délután úgy köszönt el: Have a great evening, Veronika! Még Rolandtól is átpártoltam a Sarki fűszereshez, ami ugyanolyan drága, de a kedves ázsiai tulajdonos házaspár mindig elbeszélget velem, miközben fizetek. Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy az állandó felszínes mosoly nem vezet semmi jóra, de azért zárójelben azt súgom: éljenek a felszínesen kedves amerikaiak!

 No meg éljen a hétvége!!!!! Most két napig nem gondolok a munkára!

Az egyik legnagyobb változás...

...itt DC-ben 2007 óta, hogy eltűntek a kordonok. Amikor anno itt voltam, semmit nem lehetett megközelíteni - kordonok zárták el a Kapitóleumot, a Fehér Házat, még a Washington emlékművet is. Mostanra ezek eltűntek - helyettük mindenhol ott vannak a rendőrök. A mi környékünkön, ami ugye a Kapitóleum közvetlen szomszédsága egyszerre többféle rendőrség is strázsál (külön a Capitol Police és a Metropolitan Police is), de ma a Safeway előtt is elhúzott egy, és reggel is mindig itt cirkálnak az utcában. Ja, és ami megmaradt, azok a Munkaügyi Minisztérium előtt a padokon alvó hajléktalanok... Isn't that ironic?

Majdnem egy hete...

...nem írtam ide semmit, elnézést. A helyzet az, hogy tényleg napi nyolc órát ülök a könyvtárban, és bár tudom, hogy ez nem hangzik munkának, a végére alig állok a lábamon. Fél öt után, mikor hazavánszorgok, vacsorát főzök, esetleg bevásárolok, mosok, kitakarítok, Kristine-nel, vagy Robyn-nal találkozom, vagy csak a lakótársaimmal beszélgetek, azt veszem észre, hogy hopp, már vége is a napnak. És akkor még nem is beszéltünk az otthoni dolgokról (szakdolgozatok, Károlis dolgok), amikre ugyancsak kell valahogy időt szakítanom... szóval, néha nem elég a nap huszonnégy órája.

Egyébként viszont írhatnátok valami bíztatót, mert egy kicsit kezdek kétségbeesni. A Folgerben ugyanis hagyomány, hogy az ösztöndíjas kutatók az ittlét végén tartanak egy kis előadást, amiben elmondják, mire is jutottak - ez nekem valamikor április közepén lesz, úgyhogy addig még azért akár juthatok is valamire, csak az a baj, hogy annyira új terepen mozgok, hogy akármerre nyúlok, ezer új irány nyílik meg, és hiába világosodom meg egy dologról, rögtön eszembe jut tíz, amiról fogalmam nincs. Ez alapvetően nem zavarna, mert ez most egy hosszú út eleje, csak a prezentáció miatt nyomaszt a dolog. András szerintem belül halálra neveti magát, mert minden héten mást mondok az ideérkezőknek arról, hogy én itt mivel is foglalkozom. Ugyanis tényleg, egyszerre próbálok mindenhez egy kicsit elkezdeni érteni, ami nem megy... Nagyon régen éreztem magam ennyire elveszettnek a saját szakmámban, ami persze jó, mert alázatra tanít, de azért reménykedem abban, hogy a jövő hónap közepére mégiscsak megvilágosodom valamiről, és nem hozok szégyent... legalább magamra.

D.C-be tegnap...

...beszökött a tavasz. Na jó, nem tegnap, hanem csütörtökön, de ez részletkérdés. Remélem, itt is marad - annyira gyönyörű minden, a házunk előtt csokrokban nyílnak a nárciszok, a képtárba is tettem fotókat, hogy lássátok, már virágoznak a magnóliák, sőt néhány megzavarodott gyümölcsfa is nyitogatja a szirmait. Az újságok azt jövendölik, hogy az idén száz éves cseresznyevirág ünnep is előbb lesz, mert teljesen elmaradt a tél, és már tele vannak rügyekkel a fák. Gyuri közben mondja, hogy South Bendbe megint havat ígérnek a jövő hétre. Hehehe - remélem, ez is arra csábítja majd, hogy otthagyja az örök jég és hó országaként elhíresült Notre Dame-ot, és idemeneküljön hozzám! :)

Felszállt az Orion!

Andrással már megbeszéltük, hogy a washingtoni metró úgy néz ki, mint egy 50-es évekbeli sci-fi film kulisszája. Mindig abban reménykedem, hogy feltűnik valahol Buck Rogers, vagy az Orion testhezálló ezüstfényű űrruhába öltözött legénysége. Különösen jó a spacey hatás ott, ahol két vagy több vonal találkozik, mint a L'Enfant Plaza-nál, ahol ez a kép készült.

És ma sikerült bizonyítékot szereznem arra, hogy ez tényleg egy űrállomás! Ha megnézitek a képet, ti is megtaláljátok!Nanu, nanu.

Ha felnövök...

... Lena Cowen Orlin akarok lenni!!!! 2007-ben anno hallottam a jobtalkját a Notre Dame-on, az is eszméletlen volt, a Private Life-os könyve az egyik legokosabb írás, amit valaha olvastam, és a ma hallott előadása is fantasztikus volt! De tényleg, ez a nő okos, figyelmes, szerény, kedves, egyszerűen nem is tudom, ismerek-e még ilyen tudóst, mint ő. Ez egy kicsit kontroverz lesz, de számomra ő a jó típúsú nő tudós megtestesítője - mert sajnos, itt Amerikában többet láttam a rosszabb fajtából, aki azt hiszi, hogy ahhoz, hogy érvényesüljenek, olyannak kell lenniük, mint egy bulldózer. (zugegeben, bulldózer ingruhában, aber immer hin)

ooooooooh,

...beszippantott Downton Abbey ....még szerencse, hogy kitört az első világháború, így ma alszom is egy kicsit :)

Ma itt...

...egész nap esett az eső, és nekem egész nap sütiken járt a fejem. De sajnos, itt az hiánycikk (meg úgyis fogyókúrázom, mint MINDIG) - mert itt csak borzalmas muffinokat meg cookie-kat lehet kapni, én pedig lúdláb tortákról és kókuszgolyókról álmodozom...

Úgyhogy - lécci, küldjetek pakkot! Köszi....

Keep smiling

Valamikor koradélután úgy éreztem újfent, hogy meghalok, ezúttal a koffein hiányzott. És mivel otthon elfogyott a tejem, Rolandhoz, a sarki boltoshoz pedig két sarkot kellett volna lesétálnom érte (annyira jól hangzik, tessék kipróbálni mindenféle álvidékiesch akcentussal, hogy aszondja: há, lemegyek a Rolandhoz egy kis tejér'), úgyhogy ma engedélyeztem magamnak egy Starbucks kávét. A sorban kettővel előttem egy őszhajú nagyon elegáns úriember állt, akit a barrista úgy fogadott: Welcome back to DC, senator. What can I get you today? (azaz: Üdvözlöm újra DC-ben szenátor, ma mit adhatok?) A szenátor rávillantotta jól begyakorolt mosolyát, és megpróbált az utca embere lenni. Kedvesen elbeszélgetett a kissé rémisztő külsejű, a nyakán és a fején tetoválásokkal borított eladólánnyal (mondja, maga szerint jó ez a Sumatra mix?), majd hozzám fordult, és megkérdezte: How you doin'?

Igazából ebben a történetben nincs semmi különös, vagy csattanó, valamiért mégis megfogott, mert még sosem láttam ennyire valótlan embert. Minden mozdulata, minden szava kiszámított volt, egy évek hosszú munkája által elért robotszemélyiség. A könyvtár felé visszasétálva azon gondolkoztam, vajon a többiek is ugyanilyen álságosnak látták, vagy tényleg őszintén mosolyogtak vissza rá. Vajon a politikus iránti beépített cinizmus kelet-európai gyermekbetegségem csupán, vagy itt is szedi rendesen az áldozatokat? No meg persze azon, hogy azért tessék, percek teltek el, és még mindig rajta gondolkodom, úgyhogy végülis elérte, amit akart. Damn it :)

Bennem a rómainál több a dán

Azt, hogy Ben Jonson Sejanus-a megbukott 1604-ben, azt tudjuk - mert a szerző maga írta le az 1605-ös jócskán átírt quarto kiadásban. Hogy miért bukott meg, arra is vannak sejtések, és egészen biztos, hogy azoknak a főleg nyugdíjasoknak, akik velünk együtt tegnap este elmentek a  helyi Shakespeare Theatre Company felolvasós estjére most már van néhány extra ötletük... Na jó, annyira nem volt borzalmas a dolog, bár néhány szereplő egész egyszerűen nem tudta felolvasni a papírra írt szöveget, de azért Ben-ünknek egy kicsit kevéssé ment a tragédiaírás, annyi bizonyos. Ami viszont szuper volt, és gondolom, mindenkivel gyorsan feledtette a darab kisebb-nagyobb döccenőit, az András előadás-beszélgetés kérdezz-felelekje a végén! Tök jó, hogy ilyen okos barátaim vannak!!!!

A Fekete Macska Bár...

...Balatonmáriafürdő legvagányabb éjszakai bárja volt, ami a nyolcvanas évek végén nyílt meg, és állítólag (én sosem jártam ott) félmeztelen táncosnőkkel csábította át a keletnémet túristákat a Delta-ból, Mária addigi egyetlen szórakozóhelyéről.

Ez azért jutott eszembe, mert tegnap este mi is a helyi Black Cat klubba mentünk táncolni, miután Robynnál végigettük a gulyáslevesből, paprikás csirkéből, Käsespetzl-ből és carrot cake cookie-ból álló fogyókúrás menüt, no meg eltűntettünk három üveg pálinkát, és két liter forralt bort (nem négyen voltunk a vacsorán, hanem több, mint tizen, lásd képek). Az este apropója az volt, hogy ezen a hétvégén újra összegyűlt az 2008-as Fulbright-os aranycsapat, azaz a három lány, aki ugyanakkor volt Budapesten, Sarah, Natalie és Robyn. Persze nagyban ment a nosztalgiázás, sűrűn emlegettük az otthoniakat, és az este megkoronázásaként mentünk el aztán táncolni, a Fekete Macskába. Jó volt nagyon, de furcsa is volt, mert a popzene szerintem az, ami nem, mint ahogy mindenki gondolná összeköti, hanem elválasztja a kontinenseket - elvileg a 80-as, 90-es évek zenéje volt műsoron, de becs'szóra Whitney Houston 'How Will I Know'-ján, és a Madness 'Our House'-án kívül nem ismertem semmit, pedig én elvileg éltem a fent említett évtizedekben, a lányok már kevésbé... De a lényeg az, hogy végre volt kivel táncolnom!

 

Drooling :)

Kedves Mindenki!Képzeljétek, ma a kezemben tartottam egy 1594-es könyvet! Igazából megnézhettem volna a két kicsi dolgot, amit kerestem az EEBO-n is, mert ott fent van a Huntington példánya, de, gondoltam, ha már itt vagyok, miért is ne? Még izgultam is, hogy nem adják oda, mert ezt bizony a vault-ból, azaz a tényleg páncélteremnek kilátszó páncélteremből kellett felhozni, de nem volt semmi gond, öt perc múlva ott volt az asztalomon... Azért köztetek is vannak bibliofílek, nos, azt kell mondanom, ez egész egyszerűen őrület... és olyan, mint a drog, már most azon gondolkozom, mit kérjek ki legközelebb :)

 

Íme, a quarto fedőlapja, 1594-ből 

Itt pedig az első oldal, jó olvasgatást!

Georgetown RULEZ!

Tegnap nem bírtam tovább, fél háromkor megszöktem a könyvtárból. Odakint ugyanis 20 fok volt (nem mínusz, plusz!), míg odabent a könyveknek való 10, úgyhogy felpattantam a sarkon megálló buszra, és elmentem Georgetownba, annak is a legcsücskébe. Ott van ugyanis egy kicsi múzeum, mindenféle bizánci és pre-kolumbiai művészeti tárgyakkal, aminek a zenetermében (reneszánz Párizs-melleti kastély-koppintás) alakult meg anno az ENSZ, és amely a bejárat melletti feliraton fennen hangoztatja a mediterrán bölcsészettudományok fontosságát (whatever that may be). A múzeum után lementem a gyönyörű parkba, leültem egy padra, és a napsütésben olvasgattam a Kindle-n Simon Palfrey és Tiffany Stern szuper könyvét. A múzeum + kert egyébként Georgetown Heightsban van, ami még Georgetown-nak is a legelőkelőbb része - itt minden házhoz legalább egy Mercedes, vagy egy Jaguárt tartozik, és mindenhonnan több biztonsági kamera figyelte minden lépésem.
Kristine 3/4 5-kor végzett az egyetemen, úgyhogy 5-kor találkoztunk, bementünk egy török hippiboltba, és vettünk egy sálat (én az első héten lehagytam az enyémet, és arra sajnos szükségem van...), aztán sétáltunk egy nagyot. Nézegettük a házakat, Kristine ki is nézett egyet magának, a Sotherby's árulja, és nem vicc, 6,5 millió dollárba kerül. Mondtam neki, hogy ennyi pénzért ranchet is vehet, ott legalább vannak tehenek is.
A séta végén elmentünk egy nagyon bio helyre enni, de kimondottan olcsó volt, és finom levest adtak, úgyhogy nem bántom őket. Jaaaaj, olyan jó hely Georgetown! Egészen olyan, mint egy európai város - házak, üzletek, éttermek, bárok, mellék-és főutcák, emberek az utcákon, teljesen hihetetlen!
Nagyon jó kis szabadság volt, ilyet azért még csinálok (mert pl. a folyónál még nem is voltam :))... Tettem fel képeket a képtárba, jó nézegetést!

Azért az ...

...sokat elárul, hogy a mai napot itt Fat Tuesday-nak (pozitív, pozitív, annyit eszünk, amennyit csak le tudunk adni a böjt negyven napja alatt), míg odahaza Húshagyó Keddnek (negatív, negatív, jaj, mindjárt nem ehetünk húst, jaj) hívják :)

Én is beszereztem valami finomságot, amiről a böjtben lemondok majd, a HUSSE dolgozatot is leadtam, úgyhogy alapvetően vidám is lehetnék.....ha nem lennék két hete folyamatosan náthás, grrrr.... Közben kiderítettem, hogy valószínűleg nem is a könyvtár a hibás, bár ma cudar hideg volt odabent, hanem a szobám, ahol folyamatosan megy a fűtés, és annyira száraz a levegő, hogy minden reggelre tiszta seb a nyálkahártyám... úgyhogy most párásítót veszek, mert nekem itt kérem nagy terveim vannak, és azokhoz nem lehet mindig betegeskedni, irgum-burgum!

Happy Mardi Gras, y'all!

Séták Washingtonban

Szombaton gyönyörű idő volt, ezért úgy döntöttünk, nem megyünk múzeumba, csak sétálunk egy óriásit. Elindultunk innen a sarokról, azaz a Capitoleum mellől, a "gyönyörű" monumentális könyvtárak (Folger + Library of Congress) árnyékából, majd megnéztük a mini őserdőket és sivatagokat a Botanikus Kertben, végigmentünk a Smithonian múzeumai mellett, ahol a Mall közepén feltúrták a földet, hogy "engineered soil"-t, azaz valami szuperpöpec talajt tegyenek a fű alá, nehogy megsüllyedjen a föld, és felmásztunk a Washington emlékműhöz, ami a tavalyi földrengés miatt még mindig be van zárva. Innen már egyenes út vezetett a Lincoln emlékműhöz, ami felé útba ejtettük a Koreai Háború emlékhelyét is, ami a képtárban is látható képek szerint sem egy vidám hely, bár mögöttünk egy srác azt mondogatta: How picturesque (azaz, milyen festői) - szegény Korea-ban odaveszett katonák, ezért aztán érdemes volt .... De legalább a koreaiak háláját mutatták az emlékmű elé helyezett virágos koszorúk. Rövid látogatást tettünk Lincoln bácsinál (akiről bebizonyosodott, hogy nem hasonlít István királyhoz :), megpróbáltunk Martin Luther King nyomába lépni, aztán lesétáltunk a Fehér Ház felé, míg a reflecting pool bezárása felett siránkozó ludak, és a Reagan Airport felé húzó repülők szálltak el felettünk.A Fehér Ház előtt egy költöztető teherautó állt -  lehet, hogy már ennyire eldöntöttnek látják Obama-ék a választásokat?  - és mindenhol hömpölygött az embertömeg - ez itt hosszú hétvége (ma President's Day van, a könyvtár is zárva), és az amerikaiak egyébként elég sokat utazgatnak ide-oda az országon belül.

Itt egy kis kavarodás következett gyönyörűen eltervezett programunkban, mert a Google maps ármányának estünk áldozatul, és hosszasan gyalogoltunk a rossz irányba (viszont cserébe láttuk a George Washington Egyetemet, és Foggy Bottom-öt, haha), végül felhívtuk Robynt, és a tanácsát követve elmentünk vacsorázni Georgetownba. No, ez Washington legtutibb része - itt laknak a gazdagok, akik még a metro-t sem engedték ide kihozni, nehogy a plebs elárassza a tisztára sikált koloniális utcáikat, úgyhogy busszal mentünk. Georgetown tényleg gyönyörű, és nagyon jó helyek vannak benne, úgyhogy elterveztem, hogy egyik délután előbb eljövök a könyvtárból, hogy bejárjam és lefotózzam, amíg még süt a nap. Vicces kerthelyiséges étteremben ettünk finom marhahúsokat, aztán egy vonatos bárban ittunk még egy pohárral, és a végén még az is kiderült, hogy a 32-es busz ide hoz vissza a sarokra - ebben a városban az a jó, hogy igazából kisváros, és amerikai viszonylatban nagyon jó a tömegközlekedése.

Vasárnap beborult, úgyhogy gyorsan bemenekültünk a Képtárba, és jókat sétáltunk a középkori-reneszánsz gyűjteményben, arról vitatkozva, hogy vajon a komor-szomorú német , vagy a vidám-színes-dekoratív olasz középkor festészete-e a jobb (aki ismer, tudja, hogy én melyikre szavaztam). Bekukkantottunk a múzeum új impresszionista képeihez is, de az akkora gyűjtemény, hogy magában is megér egy délutánt, úgyhogy majd visszamegyünk. Olyan jó, hogy a Smithonian múzeumai ingyen vannak! És a galéria hatig nyitva, úgyhogy még könyvtár után is be lehet oda szaladni.

Sajnos Gyuri tegnap este elrepült, nekem pedig nyakamon a HUSSE cikk (már igencsak kitolt) határideje, úgyhogy most visszatérek a munkás hétköznapokba. Viszont a munka is jobban megy, mert jól feltöltekeztem a hétvégén (a szünnapok fontosságáról azért lehetne néhány előadást tartani a sztahanovista helyieknek), no meg újfent 14 fok van, úgyhogy nincs okom panaszra. Szép hetet mindenkinek, képeket feltettem a washingtoni képek link alá... ww.

Az fársángnak...

...az utolsó hétvégéje igen jól telt. Csütörtökön Ikuko-val (aki Ivan barátom nagy barátnője, és egy hétre kutatni ugrott át ide, Japánból, hmmm), és Andrással (aki pedig a szomszédom, de személyiségi okok miatt nem írom le a vezetéknevét, sokan úgyis tudjátok, kiről van szó) elmentünk vacsorázni, meg iszogatni. Kb. szívgörcsöt kaptam, mikor megláttam az Iku által kiválasztott francia étterem étlapján az árakat, és akkor még a borlapról nem is beszéltünk... Mindenesetre most már ilyen helyen is voltam, de ebből nem csinálunk rendszert, mert Washington úgyis nagyon drága hely, az ösztöndíjamból pedig levonták az adót, és még valahogy vissza is kell jutnom majd South Bendbe, ugye... Az elegáns vacsorázás jóhangulatú duhajkodásba csapott át aztán, mert minden korcsma tömve volt öltönyös nyakkendős capitoliumi ürgékkel, így hazajöttünk, és inkább itt nyitottunk ki egy (majd még egy) üveg bort. Csatlakozott hozzánk az alattunk lakó Christopher is, aki nagyon angol, és nagyon jófej, egy sosem hallott angol költő műveinek kritikai kiadásán dolgozik,és minden nap beszámol, milyen hajakat (és egyéb 17. századi emberi szőröket, fúj) talál a kéziratokban :))

Pénteken aztán végre találkoztam Robyn-nal, aki elvitt aaz U utcába, ami hagyományosan az afro-amerikai közösség bölcsője, innen indultak a helyi blues és jazz sztárok, ma is tele van kiskocsmákkal és zenés helyekkel. Régebben elég veszélyes környék volt (most sem tanácsos egy lánynak éjszaka egyedül sétálni itt), de lassan kezdi ellepni a város fiatalsága, ezért egymás után nyílnak a borbárok, az előkelő éttermek, és a táncos pinceklubok. (Robynék szerint ide járnak a harmincasok, míg a college studentek Adams Morganre.) Szegény Robynnak elég borzalmas hetek vannak a háta mögött (rákos lett a mamája, tessék rá gondolni, mert nagyon lassan épül fel), úgyhogy csupán búfelejtő orvosi célzattal mentünk először egy wine bar-ba, ahol már 5-kor elkezdődik a happy hour, és poharanként 5 dollárért finom bort is lehet kapni. Persze mindenki ide is elegánsan jön, ez a város őrülten swanky, mindenkit mindig mintha skatulyából húztak volna ki, mindenki siet, és nagyon fontos ember látszatát kelti. Lassan én is beszerzek egy kis feketét, meg néhány kiskosztümöt (hahahahaha, ok, ez azért vicc volt, de elegáns színes harisnyákról már gondoskodtam.) Ide befutott Robyn nagyon jófej vagány barátnője, Emily is, nagyon sokat nevettünk, Robyn jó sokat ivott is, úgyhogy minden a terv szerint haladt. 7 tájban átsétáltunk egy vicces dekorációjú álfranciás stílusú étterembe, ami azért a megfizethető kategóriába esett, jól megvacsoráztunk, így 10 után jó feldobottan indulhattam el a reptérre, hogy várjam Gyurit, aki meglátogatott a hétvégén - közös kalandjaink a következő post témái :)

Hazajöttem

a könyvtárból, nyitva az ablakom, és a betontörő kalapácsok hangjával együtt ömlik be rajta a napfénnyel kevert 15 fok (plusz!). Küldök Nektek is belőle!

Nóri kérdezte,

 hogy miért van ilyen hideg  a könyvtárban. Íme a hivatalos válasz (az egyszerűség kedvéért eredeti nyelven):

"This temperature is good for the books. Maybe it is not good for the readers, but we can always get new readers, whereas we cannot get new books."

Now you know :)