Séták Washingtonban

Szombaton gyönyörű idő volt, ezért úgy döntöttünk, nem megyünk múzeumba, csak sétálunk egy óriásit. Elindultunk innen a sarokról, azaz a Capitoleum mellől, a "gyönyörű" monumentális könyvtárak (Folger + Library of Congress) árnyékából, majd megnéztük a mini őserdőket és sivatagokat a Botanikus Kertben, végigmentünk a Smithonian múzeumai mellett, ahol a Mall közepén feltúrták a földet, hogy "engineered soil"-t, azaz valami szuperpöpec talajt tegyenek a fű alá, nehogy megsüllyedjen a föld, és felmásztunk a Washington emlékműhöz, ami a tavalyi földrengés miatt még mindig be van zárva. Innen már egyenes út vezetett a Lincoln emlékműhöz, ami felé útba ejtettük a Koreai Háború emlékhelyét is, ami a képtárban is látható képek szerint sem egy vidám hely, bár mögöttünk egy srác azt mondogatta: How picturesque (azaz, milyen festői) - szegény Korea-ban odaveszett katonák, ezért aztán érdemes volt .... De legalább a koreaiak háláját mutatták az emlékmű elé helyezett virágos koszorúk. Rövid látogatást tettünk Lincoln bácsinál (akiről bebizonyosodott, hogy nem hasonlít István királyhoz :), megpróbáltunk Martin Luther King nyomába lépni, aztán lesétáltunk a Fehér Ház felé, míg a reflecting pool bezárása felett siránkozó ludak, és a Reagan Airport felé húzó repülők szálltak el felettünk.A Fehér Ház előtt egy költöztető teherautó állt -  lehet, hogy már ennyire eldöntöttnek látják Obama-ék a választásokat?  - és mindenhol hömpölygött az embertömeg - ez itt hosszú hétvége (ma President's Day van, a könyvtár is zárva), és az amerikaiak egyébként elég sokat utazgatnak ide-oda az országon belül.

Itt egy kis kavarodás következett gyönyörűen eltervezett programunkban, mert a Google maps ármányának estünk áldozatul, és hosszasan gyalogoltunk a rossz irányba (viszont cserébe láttuk a George Washington Egyetemet, és Foggy Bottom-öt, haha), végül felhívtuk Robynt, és a tanácsát követve elmentünk vacsorázni Georgetownba. No, ez Washington legtutibb része - itt laknak a gazdagok, akik még a metro-t sem engedték ide kihozni, nehogy a plebs elárassza a tisztára sikált koloniális utcáikat, úgyhogy busszal mentünk. Georgetown tényleg gyönyörű, és nagyon jó helyek vannak benne, úgyhogy elterveztem, hogy egyik délután előbb eljövök a könyvtárból, hogy bejárjam és lefotózzam, amíg még süt a nap. Vicces kerthelyiséges étteremben ettünk finom marhahúsokat, aztán egy vonatos bárban ittunk még egy pohárral, és a végén még az is kiderült, hogy a 32-es busz ide hoz vissza a sarokra - ebben a városban az a jó, hogy igazából kisváros, és amerikai viszonylatban nagyon jó a tömegközlekedése.

Vasárnap beborult, úgyhogy gyorsan bemenekültünk a Képtárba, és jókat sétáltunk a középkori-reneszánsz gyűjteményben, arról vitatkozva, hogy vajon a komor-szomorú német , vagy a vidám-színes-dekoratív olasz középkor festészete-e a jobb (aki ismer, tudja, hogy én melyikre szavaztam). Bekukkantottunk a múzeum új impresszionista képeihez is, de az akkora gyűjtemény, hogy magában is megér egy délutánt, úgyhogy majd visszamegyünk. Olyan jó, hogy a Smithonian múzeumai ingyen vannak! És a galéria hatig nyitva, úgyhogy még könyvtár után is be lehet oda szaladni.

Sajnos Gyuri tegnap este elrepült, nekem pedig nyakamon a HUSSE cikk (már igencsak kitolt) határideje, úgyhogy most visszatérek a munkás hétköznapokba. Viszont a munka is jobban megy, mert jól feltöltekeztem a hétvégén (a szünnapok fontosságáról azért lehetne néhány előadást tartani a sztahanovista helyieknek), no meg újfent 14 fok van, úgyhogy nincs okom panaszra. Szép hetet mindenkinek, képeket feltettem a washingtoni képek link alá... ww.

Az fársángnak...

...az utolsó hétvégéje igen jól telt. Csütörtökön Ikuko-val (aki Ivan barátom nagy barátnője, és egy hétre kutatni ugrott át ide, Japánból, hmmm), és Andrással (aki pedig a szomszédom, de személyiségi okok miatt nem írom le a vezetéknevét, sokan úgyis tudjátok, kiről van szó) elmentünk vacsorázni, meg iszogatni. Kb. szívgörcsöt kaptam, mikor megláttam az Iku által kiválasztott francia étterem étlapján az árakat, és akkor még a borlapról nem is beszéltünk... Mindenesetre most már ilyen helyen is voltam, de ebből nem csinálunk rendszert, mert Washington úgyis nagyon drága hely, az ösztöndíjamból pedig levonták az adót, és még valahogy vissza is kell jutnom majd South Bendbe, ugye... Az elegáns vacsorázás jóhangulatú duhajkodásba csapott át aztán, mert minden korcsma tömve volt öltönyös nyakkendős capitoliumi ürgékkel, így hazajöttünk, és inkább itt nyitottunk ki egy (majd még egy) üveg bort. Csatlakozott hozzánk az alattunk lakó Christopher is, aki nagyon angol, és nagyon jófej, egy sosem hallott angol költő műveinek kritikai kiadásán dolgozik,és minden nap beszámol, milyen hajakat (és egyéb 17. századi emberi szőröket, fúj) talál a kéziratokban :))

Pénteken aztán végre találkoztam Robyn-nal, aki elvitt aaz U utcába, ami hagyományosan az afro-amerikai közösség bölcsője, innen indultak a helyi blues és jazz sztárok, ma is tele van kiskocsmákkal és zenés helyekkel. Régebben elég veszélyes környék volt (most sem tanácsos egy lánynak éjszaka egyedül sétálni itt), de lassan kezdi ellepni a város fiatalsága, ezért egymás után nyílnak a borbárok, az előkelő éttermek, és a táncos pinceklubok. (Robynék szerint ide járnak a harmincasok, míg a college studentek Adams Morganre.) Szegény Robynnak elég borzalmas hetek vannak a háta mögött (rákos lett a mamája, tessék rá gondolni, mert nagyon lassan épül fel), úgyhogy csupán búfelejtő orvosi célzattal mentünk először egy wine bar-ba, ahol már 5-kor elkezdődik a happy hour, és poharanként 5 dollárért finom bort is lehet kapni. Persze mindenki ide is elegánsan jön, ez a város őrülten swanky, mindenkit mindig mintha skatulyából húztak volna ki, mindenki siet, és nagyon fontos ember látszatát kelti. Lassan én is beszerzek egy kis feketét, meg néhány kiskosztümöt (hahahahaha, ok, ez azért vicc volt, de elegáns színes harisnyákról már gondoskodtam.) Ide befutott Robyn nagyon jófej vagány barátnője, Emily is, nagyon sokat nevettünk, Robyn jó sokat ivott is, úgyhogy minden a terv szerint haladt. 7 tájban átsétáltunk egy vicces dekorációjú álfranciás stílusú étterembe, ami azért a megfizethető kategóriába esett, jól megvacsoráztunk, így 10 után jó feldobottan indulhattam el a reptérre, hogy várjam Gyurit, aki meglátogatott a hétvégén - közös kalandjaink a következő post témái :)

Hazajöttem

a könyvtárból, nyitva az ablakom, és a betontörő kalapácsok hangjával együtt ömlik be rajta a napfénnyel kevert 15 fok (plusz!). Küldök Nektek is belőle!

Nóri kérdezte,

 hogy miért van ilyen hideg  a könyvtárban. Íme a hivatalos válasz (az egyszerűség kedvéért eredeti nyelven):

"This temperature is good for the books. Maybe it is not good for the readers, but we can always get new readers, whereas we cannot get new books."

Now you know :) 

Georgian workout

Ma azt tanultam az alattunk lakó Maria Hayward-tól, hogy I. Györgynek több kilónyi gyönggyel kirakott bricseszei voltak, amikben csak úgy tudott lépni, hogy állandóan lambada, vagy salsa mozgásokat végzett a csípőjével. Ehhez még adjátok hozzá, hogy mivel a tizenhetedik századi utak rosszak, a cipők pedig párnázatlanok, és sarkatlanok voltak, így állandóan lábujjhegyen is járt. Azt hiszem, aranytojást tojó tyúkot találtam - ezennel megalapítom a György-tornát. Viccesen fog kinézni, de, ha elég sok követőm lesz, fel sem tűnik majd a sok csípőriszáló, pipiskedő nő az utcán - tökéletes derék, csípő és vádli formázó, garantáltan két kiló per hét. Lehet, hogy mégis híres leszek 40 éves koromra?

Üdvözlettel: V. Fonda

The dog walker and the nanny

Ma háromkor úgy éreztem, hogy meghalok, aztán rájöttem, hogy csak éhes vagyok, úgyhogy irány a Safeway, ha már van kártyám is, és jól bevásároltam. Oda-és visszafelé is sűrűn találkoztam gyermeküket tologató nőkkel, és kutyáikat sétáltató férfiakkal - vagy legalábbis ennek tűntek első blikkre.
Ösztönösen, ha rám mosolyog egy kocsiban ülő kisgyerek, visszamosolygok rá, és, mivel nem akarok creepy single-nek tűnni, aki már annyira kivan, hogy bármelyik gyerekre rávetné magát, természetesen az anyukára is rámosolygok. Ugyanígy, ha egy cuki kutyus hozzám dörgölőzik, megsimogatom, aztán egy pár szót szólok a gazdájához is. Itt viszont, ha így teszek, hideg szempárok vizslatnak csupán, mert a latino, vagy fekete nanny-t, vagy kutyasétáltatót aztán csöppet sem andalítja el a gondjára bízott kétlábú, vagy négylábú csöppség cukisága.
A nanny-t még megértem. Értem, hogy az itteni nőknek dolgozni kell, hogy őket nem kényezteti a hároméves GYES, meg a szocialista védőháló, és értem, hogy szükségesek, megszokni azonban nem tudom őket.
Azonban valaki magyarázza el nekem, minek az olyan embernek kutya, aki még sétálni is egy szolgával küldi. Hacsak nem minden kutya gazdája kilencvenéves magatehetetlen öregember, ez tényleg kivágja nálam a biztosítékot. Grrrr...

A hétvégén...

...két dolgot csináltam:
1. Próbáltam házi szerekkel kikúrálni a nátha, torokgyulladás, láz kombómat, amit a konstansan 10 fokos könyvtárban szereztem.
2. Próbáltam úgy navigálni a szobámban, ahol minden műszálas, hogy ne rázzon meg a kilincs, vagy a számítógép, vagy a lámpa.

Mindkét próbálkozásomban sikertelen voltam. Nincs jó kedvem.

Privjet alle Zusammen!

Tegnap voltam életem első washingtoni bulijában, és, mit mondjak, jól leiskoláztak... A házibuli fedőneve post-Soviet trivia night volt, és aki azt hiszi, viccelek, az téved. Kb. 15, a húszas évei végén járó, Oroszországgal, és a régi szovjet államokkal nap mint nap foglalkozó (vagy a kormánynak, vagy kormányzati hivataloknak, vagy nagykövetségeknek dolgozó) fiatal volt a bulin, amiből rajtam kívül még egy angoltanár (Fritzi), és egy jogászlány (Caitlinn) lógtak csak ki. Kristine barátnőm, akit még a Notre Dame-on ismertem meg, és azóta is jóban vagyunk, két és fél évet élt Ukrajnában, ő és a házigazda Orly állították össze a tíz fordulós, minden fordulóban öt kérdést tartalmazó versenyt.
A hátrányom egyértelmű volt, de azért komolyan leesett az állam, hogy ezek a fiatalok miket nem tudnak... Ti például (Google nélkül!) tudnátok, hogy mi a volt szovjet államok közül a legnagyobb bortermesztő, vagy, hogy hány éves Lukosenko, vagy, hogy melyik az a szentpétervári templom, ami hagyományos orosz stílusban épült, vagy, hogy ki volt az a második világháborús pilótanő, aki a Kreml oldalában van eltemetve? Mert nekem lövésem sem volt rá. Az ötvenből ha öt kérdésre tudtam a választ (pl. hogy a borogyinói csatában állították meg Napoleont, vagy, hogy az Eisenstein filmben a lépcső Ogyesszában van), de a legbüszkébb arra voltam, hogy felismertem ezt a számot: (Kristine kedvence volt Lvovban, sokat hallgattuk Jillben :))

Enjoy! :) És mindenkinek szép hétvégét!

Ma délután

annyira szépen sütött a nap, hogy elmentem sétálni. A Picasa-ra feltettem néhány snapshot a környékünktől, azaz, ahogy itt mondják, from my neck of the woods. Katt IDE!

(Először ide próbáltam, de nem hagyta a blogspot, grrrr....)

If you have to have a midlife crisis, you might as well have it on a motorbike.

Fran nevű barátnőm állt elő ezzel a tökéletes axiómával egy pár hete, Murcia-ban. Jelentem, én gőzerővel dolgozom azon, hogy, mire erőt vesz rajtam a kapuzárási pánik, én fel legyek készülve rá :) Ennek a felkészülésnek egyik eleme a hipermenő bakancs, amit Gyuri Jézuskájától kaptam Karácsonyra. Szegény Jézuska látatlanban nagy bakancsot hozott, de azóta orvosolta a problémát, úgyhogy most itt a bakancs velem, és mivel a könyvtárban meg lehet fagyni (nem tudom, miért, de szerintem egész egyszerűen az életemre törnek - az egyik kutató mellettem sapkában és pokrócban irogat), ma úgy döntöttem, hogy nem szoknyában megyek, hanem előveszem a farmert, és jól felöltözöm.

 Úgyhogy eljött a pillanat, amikor felvehettem a bakancsot. És bár tudom, hogy még össze kell barátkoznunk (azaz fel fogja törni a lábam veszettül), ma mindig, ha elmentem egy könyvért, lenéztem a lábamra, és azt gondoltam: I am badass, hihi.

Helyi érték

Az tudjuk, hogy a dolgok helye értéküket is kifejezheti. Nem véletlenül volt vita, amiért a Nemzeti a Lágymányosi-hídhoz költözött, vagy az Erzsébet kori színházak sem véletlenül kerültek a londoni város hatóterületén kívülre. A Folger, mint állam az államban, is így működik.

Legfelül, a gyönyörű olvasóterem szintján található a régi, 1830 előtti könyvek lelőhelye, ide hozzák fel a kéziratokat, és a fóliókat a párnázott széfből. 

Egy szinttel lejjebb találhatóak a mosdók - még mindig elegánsak, bőrgarnitúra, múltszázadi charme, ahogy az illik.

Aztán az embernek le kell mennie néhány fordulót az épület jellegéhez tökéletesen illeszkedő lépcsőkön,                     

míg végül egy kihalt, kórházi folyosóra ér, az alagsorban,

aminek a végén ott vannak a kortárs könyvek. Ott, ahova valóak, a föld alatt, egy rosszul kivilágított pincében :)

Így aztán a kutatók, akik odafent, a szuperluxusban írják éppen a kortárs könyvek sorát, állandóan tudatában lehetnek annak, hogy amin dolgoznak, az legközelebb 200 év múlva jut majd oda a körforgásban, ahol most ők körmölnek megszállottan.

Majom a ketrecben

A másik vicces dolog, amit meg kell szokni az az, hogy a Folger saját tanítási szerepét igen komolyan vevő oktatási- és turistalátványosság. Így aztán gyakran megesik, hogy az ember elmélyülten bámul egy könyvbe, felnéz, és tizenhét, Folger-es pólóba öltözött fekete kisiskolás néz vissza rá egy cizellált, de azért eléggé rácsnak tűnő rácson keresztül.
Welcome to the human zoo!

Élet a Matrixban

 A Folgerben rengeteg könyvritkaság van, amiket természetesen komolyan őriznek. Így például nem lehet csak úgy kisétálni az olvasóteremből, hanem előtte kérni kell egy kilépőcédulát, amin rajta van, hogy minden különleges könyvet visszaadtál a könyvtáros néniknek. Ez eddig nem is különleges. Viszont angolul annál viccesebb, mert így hangzik: "Please, give me an exit." Semmi kétség, a Folger a Matrix.

8 deci

Ennyi benzin volt az autónkban, mikor végre elértük a benzinkutat, valahol az Appalache-hegységben, a hatalmas hóesésben, mikor már mind a ketten vizionáltuk, ahogy félig megfagyva egy marmonkanna benzinnel, Delta-stílusban fogunk átvágni az elemeken. Az történt ugyanis, hogy az egyik útmenti pihenőhelyet átépítették, és a másik több, mint 100 kilométerre volt... A benzinkútnál olvastuk aztán, hogy ez az 1940-es ős-highway. Akkor még, úgy látszik, nem riadtak vissza az emberek egy kis kalandtól :)

Pittsburgh olyan,

... mint egy szomorú Chicago.
A nagyon unalmas, de legalább eseménytelen Ohio Turnpike után, este érkeztünk Pitthburgh-be, Robyn barátnőm szülővárosába, ami este elég csinosnak tűnt, kivilágítva, a felhőkarcolókkal, bár az amerikai városok gyermekbetegségét mutatta, hiszen keresztül megy rajta egy négysávos autópálya. Robyn tanácsára Shadyside-on szálltunk meg, ami nagyon helyes környék: ott vannak az egyetemek (Carnegie Mellon, U. of Pittsburgh), tele van diákokkal, meg kiskocsmákkal. Igazi, alkohol-, füst- és parfümillatú diákkocsmába mentünk (fura, hogy ezek a szagok nem változnak, ugyanilyen volt anno a Tibornyában), hogy aztán immáron majdnem negyvenesként, kicsit kívülállóként jót szórakozzunk a diákok udvarlási rituáléin.
Reggel itt is eleredt a hó, a 'Burgh-ben kapható legjobb kávét reggeliztük, aztán nyakunkba vettük a várost. Míg a szálláshelyünkről ezt senki nem mondta volna meg, a belvárosban komolyan látszott, hogy ez azért egy igen szegény hely. Ugyanazok a századeleji házak, mint Chicago-ban, ugyanaz a századeleji virágzó szellemi élet, de itt csak hírmondóban, a buszra várakozó nyomorultak közt, szomorú mementóként a bezáró üzletek, és a lecsattant pizzázók között. Pedig állítólag Pittsburgh az egyik legjobban fejlődő város a régi nehézipari központok közül, de ez valószínűleg legkésőbb a belvárosban látszik majd. Képeket IDE tettem, nézegessetek.

Azt még elmesélem, hogy egy CVS-ben vásároltunk, mikor odajött egy bácsi, és megkérdezte, honnan jöttünk. Kiderült, hogy volt Budapesten, valamikor a kilencvenes években, és nagyon tetszett neki a város, meg a magyarok is, akik (idézem) olyan nagyon szerettek volna kapitalisták lenni. Anno Moszkvában, Kijevbem és Leningrádon tanult, saját bevallása szerint megpróbált kommunistává válni, csak a szovjetek nem engedték. Azt mondta, Budapest Pittsburghre emlékeztette, és, ha megnézitek a képeket, tényleg itt is az egyik fele dombos, a másik lapos, középen ott a folyó, amit régi hidak szelnek át, úgyhogy igaza volt. Végül elárultuk, hogy Gyuri a Notre Dame-on van, és megtudtuk, hogy a Notre Dame-ot mindenki utálja - persze az amerikai foci miatt. A bácsi szerint, ha a komik ledobtak volna valahova egy atombombát, ő South Bendre kérte volna a végzetes csapást. :) Aztán barátságosan elbúcsúzott, Nice talking to you., mi pedig még lesétáltunk a folyóhoz, ittunk egy kávét, és folytattunk utunkat Washington DC felé. (De ez már a következő post témája.)

South Bendi kertképek

Ezeket a sorokat már a washingtoni szobámból írom, és mindjárt rátérek az ideútra, meg az első itteni napokra, de először mutatok néhány south bendi kertképet, mert ennyi gyönyörű álatkát úgysem láttatok még egy rakáson. Van olyan kép, amin a jószemű olvasó akár négy mókuskát is megszámolhat. Enjoy. 

            

 

Guszti

     

A legvagányabb south bendi mókusunkat Gusztinak hívták - a múltidő nem azt jelenti, hogy eltávozott, hanem azt, hogy kiderült, a Fruzsi név sokkal jobban illik hozzá. A képek azt is demonstrálják, miért :)

A blog...

...régebbi olvasói biztos emlékeznek arra, hogy a múltban átéltem néhány feszült pillanatot a Notre Dame Federal Credit Union jóvoltából. Nem mondom, hogy ez a jövőben nem lesz így, de tegnap igazán flottul, kb. 10 perc alatt újraaktiválták a számlám, és ma még arra is emlékeztettek, hogy azonnal írjam alá a w-8 formomat, nehogy a számlán tárolt hatalmas összegek egetrengető kamatjai után elfelejtsek majd adózni - hahahahahaha!

Tegnap egyébként nagyon jól sikerült party volt nálunk: a helyi magyar mérnök PhD-sek jöttek át hozzánk vacsorára. Mind családos ember, úgyhogy volt sok móka és kacagás, és csak egy kiskorú zúgott le a pincelépcsőn, mert meg szerette volna nézni, vajon van-e cincin odalent, ami szerintem igen jó arány :)

u.i.: Bementem a Bankba aláírni a w-8-as papírt, de a tegnapi srác nem volt már bent. Úgyhogy 25 percig hallgattam, hogy "hmmm, nem tudom, mit kéne tennünk", "hmmm, Jane, te emlékszel, ezt hogy kell csinálni?", "hmmm, várjon egy kicsit, megpróbálunk felhívni valakit".
Hmmm, lehet, hogy elkiabáltam ezt a dícséretet....  

Kedves Olvasóink!

Önök a South Bend-i Állat-és növényvédő Egyesület hírlevekét olvassák. 

 Ma hajnalban, 3 óra felé befogásra került menhelyünkön egy kisegér. 

Miután megreggeliztettük (sajt + kukorica), 

és szundikált egyet, 

 szabadon eresztettük a közeli (de azért nem túl közeli) erdőben.

E közben a korai melegített keltetőben már két tök és négy paradicsompalánta növekszik, 

 akik arra várnak, hogy a kísérleti aquatikus keltetőben nőjenek majd tovább. 

Az etetőnket pedig kora reggeltől kezdve fosztogatják a menetrendszerű mókusok.

(Vannak csodás harkályaink is, majd azokról is csinálok képeket.)

Egyéb növényi hírünk az, hogy egy gyönyörű rózsacsokor van a nagyszobai vázánkban, aminek az Egyesület alelnöke, a hírlevél szerzője különösen örül :) 

 Mindenkinek sok puszi a south bendi télből, megérkeztem, nagy a hó, majd teszek fel képeket, most pedig elmegyek OTKA pályázatot írni.... phew....

Viszontlátásra!

Eddig mindig valami konklúzióval zártam egy-egy hosszabb itt tartózkodást, de most úgy érzem, bármit írnék, az vagy túl sok, vagy túl kevés lenne....

Ezért inkább álljanak a szavak helyett itt

a Campuson ma dálutáni sétánkon készített képeim.

Egy kis búcsúzkodás

a Notre Dame-tól,

néhány hangulatkép távozóul.

Ezen felül ott van az egyik pelegrine falcon is, amit South Bend most visszahonosít!

De most azt remélem, visszatérek,

ezért a cím, a post felett...

Azonban, az előtt

még folytatódnak majd,

ha minden jól megy,

a kalandozások,

februárban,

Washington DC-ben.

Most pedig tényleg elmegyek pakolni,

mert már megvacsoráztunk, és a

paradicsomokat is felkötöztük.

Veletek nemsokára találkozom,

addig is sok puszi innen,

a világ másik végéről!

ww.