Motor City

Ehhez a posthoz hallgassatok egy kis Eminemet (Lose Yourself-et, pl.), és ne Kid Rockot, a város másik 'nagy' szülöttjét :) Köszönöm!

Miután sétáltunk egyet Ann Arborban, bevágódtunk az autóba, és irány Detroit. Nem szégyen bevallani, mert szerintem a város mostanság leginkább ebből él, nekünk is az volt a tervünk, hogy katasztrófa turistaként majd hüledezünk egyet a széthulló épületeken, mindent szépen lefotózunk, majd a biztonságos belvárosban megvacsorázunk, és majd harminc év múlva, mikor Detroit újra fellendül, elmeséljük a fiainknak, hogy mi még láttuk romjaiban is. Hogy a detroiti kalandunk egy kicsit másként alakult, az azt mutatja, hogy ugye, aki tűzzel játszik... De haladjunk sorjában.

Először, mint, az előtte parkoló autók mutatták, egyébként kb. mindegyik turista, megnéztük a volt vasútállomást,

ami még romjaiban is impozáns emléke az autógyártás volt fellegvárának. Most már szögesdrót őrzi a fémtolvajoktól, és sasok ülnek kiugró részein.

Mellette pedig omladozik a város.

Összegraffitizett házak, bezárt üzletek, és rengeteg, az utcákat rovó munkanélküli fogadják az ide látogatót.

Ami azért is szívszorító, mert ez tényleg szép város lehetett valaha.

A belváros egyes részein, amik kezdenek magukra találni,

még tisztán látszik ez.

A baseball stadion környéke kimondottan kellemes vidék, pl.

És még a Fox is működik vele szemben, ahogy azt az Eminem klip is tanúsítja.

Itt még mi is vidáman vigyorgunk :)

De néhány utcával lejjebb minden második ház

a város pusztulásáról regél.

Néhol ugyan mementók mutatják, hogy valaha boldog családok laktak itt,

 

de ami maradt, azok csak az összedőlő házak,

és az elhagyott középületek.

Nem hiába motor city, még a billboardok is az autók veszélyeire hívják fel a figyelmet :)

Éppen a fenti képet fotóztam, mikor detroiti kalandunk meglepő fordulatot vett. Történt ugyanis, hogy a barátunknak nagyon kellett pisilnie. Azonban, mivel észrevétlenül kiautóztunk a biztonságos zónából, minden benzinkút és Burger King WC-je zárva volt, mert persze ki akarja, hogy hajléktalanok, és drogosok verjenek tanyát a mellékhelyiségében. Éppen egy kiégett utca szélén próbálkoztunk egy gyorsétteremmel, sikertelenül, mikor a barátunk elhatározta, végül is, megesik az ilyen, bemegy két ház közé a sövényhez, és pisil egyet. Mi az autóban várakoztunk rá. Mikor öt perc elteltével sem jött, elkezdtünk aggódni. Halk szavú tudós emberről beszélünk, aki ugyan sportos, de közel sem ijesztő figura, azt hittük, valamelyik helyi arc megtámadta. Utána is küldtem saját, bőrdzsekijében és bakancsában sokkal határozottabbnak tűnő férjem, derítse ki meg, mi történt. Ő rögtön látta, hogy a sarkon egy rendőrautó áll, el is indult feléje, hogy a segítségüket kérje. Mikor az autójukhoz közeledett, egy üvöltöző rendőr visszaparancsolta, és ekkor vettük észre, hogy a barátunk megbilincselve áll a rendőrautó mellett.
Jó pár percbe tellett, mire elengedték, és az elmondásából rögtön kiderült, hogy itt bizony egy súlyos rendőri túlkapásról volt szó, ami mellesleg eléggé belevilágít Amerika soha ki nem mondott, sőt agyonhallgatott gazdasági megosztottságába is. Történt ugyanis, hogy a rendőrök a barátunk után mentek, és az egyikük rögtön lefogta, mondván, hogy Michigan államban nem szabad nyilvános helyen vizelni. Ő hiába magyarázta, hogy ez nem közterület, hanem egy kiégett ház előkertje, és, hogy több helyen próbálkoztunk, de sehol nem volt nyitott WC, amint elhangzott, hogy a barátunk Ann Arborban egyetemi tanár. a rendőr begőzölt, ekkor került elő a bilincs is, és a börtönnel való fenyegetőzés. A rendőr, akit kollégái ekkor már magukra hagytak, magából kikelve ordibált a haverunkkal, mondván, hogy ha ő Ann Arborban könnyítene magán az utcán, ahhoz mit szólna. Elég egyértelmű volt, hogy nem vele van baja, csak ennek az esetnek a kapcsán tört felszínre mindaz a kisebbségi érzés, és igazságtalanság, ami gondolom, egy ilyen borzalmasan szegény környéken dolgozó rendőrben felgyűlik, mikor egy tőle egy órányira, de egy gazdagabb városban, jóval jobb körülmények között élő értelmiségivel találkozik.
Mindenesetre a mi esténkre egy kicsit rányomta a bélyegét ez a találkozás. Mert van valami az amerikai rendőrségben, ami nyomasztóvá teszi őket. Gyuri már a chicagói maratonnál is szóvá tette, hogy zavarja a rengeteg pisztolyos, de tényleg, ez a csak az erőszak nyelvén való érintkezés, ez nekünk egy olyan világ, amit nem tudunk jól dekódolni.

Itt a tényállás: Kiégett épület melletti vizelés. (Az már csak hab a tortán, hogy a barátunk nem is tudott pisilni, a végén egy Wendy's-t sikerült találnunk, ahol megoldódott a gond.)

Ezt csak az incidens után láttuk... hmm...

Aztán, kicsit ziláltan, de folytattuk az utunkat: ez egy bedeszkázott könyvtár,

Ez pedig már a belváros,

aminek közepén, gonosz pókként terpeszkedik a General Motort épülete. Azért mondom, hogy gonosz, mert ugye, bár bukása a város összeomlásának egyik fő oka, a GM nem Detroitba van bejelentve, nem a városnak adózik, így az állam által megtámogatott fellendülése sem hajt sok hasznot az itt élőknek.

A túlpart már Kanada.

Rózsaszín pók :)

Az estét aztán a Görög Negyedben fejeztük be egy szuper burger étteremben, ahol próbáltunk lelket önteni összeomlott barátunkba. Szerencsére nagyobb baj nem történt, de ez a kalandunk azért megmutatta, az emberi nyomorúság nem Disneyland-látványosság. Komolyan el is szégyelltem magam. Ezen kívül arra is rá kellett újfent döbbennem, hogy azért ebben az országban még mindig tanácstalan turisták vagyunk, és nincs semmi "street cred"-ünk. Pffff....

Ann Arbor rulez!

Olyan szép volt az ősz, hogy elautóztunk északra, Micihganbe, Ann Arborba, ahol Gyuri egyik barátja dolgozik biológus posztdokként a University of Michigan-en. Mikor első nap sétáltunk a városban, kicsit esett az eső, de még ez sem tántorított el minket attól, hogy azt kívánjuk: bárcsak a Notre Dame mellett is ilyen kisváros lenne! Mert Ann Arbor igazi egyetemi város: kocsmákkal, és kis éttermekkel, kávézókkal, és a diákok minden igényét kiszolgáló boltocskákkal. Sőt, még egy gyönyörű színháza is van, ahol belehallgattunk a helyi szimfonikus zenekar próbájába is, meg két mozija, meg mindene, ami egy kisvárosban elviselhetővé teszi az életet. És, tegyük hozzá, mindaza, ami South Bendnek nincs. Vasárnap, miután megjártuk Detroit-ot is, még a Huron folyó partjára is elmentünk sétálni, álljanak itt a képek, mint beszédes bizonyítékai annak, amit a cím is állít: Ann Arbor rulez!

Az Egyetem az egész városkát uralja, mindenfelé vannak épületei.

Recreation is all fun and games until somebody pukes :)

Egyetemistáktól nyüzsgő kis utcák.

A gyönyörű színház épülete.

A szimfonikusok.

Minden kapható, mi szem-szájnak ingere :)

Gyuri a csak robotokat és robot-alkatrészeket árusító bolt előtt.

A Poe-kávézó

Diákszállások

A Huron-folyó mentén.

v.ö.: http://kalandozasoknotredame.blogspot.com/2007/09/tom-and-huck.html

Ősz!

De jó hétvége volt!

Chicagoi marathon

Aki a cím hallatán azt gondolja, hogy lefutottam a chicagoi maratont, az még sosem találkozott velem - üdvözlöm a blogon az ismeretlen olvasót :) Persze never say never (most többen, akik ismernek, a röhögéstől leestek a székről), de jelenleg biztos, hogy nem futok 42 kilómétereket, sőt a sarokra sem nagyon. Nem is Gyurit mentem vasárnap buzdítani, hanem Robyn barátnőmet, akinek ez volt a harmadik maratonja, úgyhogy meg se kottyant neki, és a barátját Gorkyt, akinek ez a 15-ik volt, vagy 20-ik, úgyhogy egy maratoni táv kb. annyira veti vissza, mintha a sarki közértbe szaladt volna át húsz deka párizsiért. De tényleg! Soha semmikor ennyi sántikáló, összetört, elnyűtt és meggyötört embert nem láttunk egy rakáson, mint vasárnap a maraton befutójánál, ők meg, a számunkra elképzelhetetlennek tűnő teljesítmény után még vidáman sétáltak velünk egész délután, és majd kicsattantak az energiától. Gorky szerint a dolog titka az, hogy mindig 7 percet futnak, egyet gyalogolnak, ezért nem merítik ki a tartalékaikat, de szerintem akkor is lenyűgöző, mennyire fittek.

Jó barátként vittünk szurkolótáblát is, és mikor megpillantottuk Robynt, még lelkesen buzdítottuk is, de annyian voltak a tömegben a szurkolók, hogy nem is hallotta.

Itt már a befutó után fogadjuk a szuper sportembereket. Látszik, hogy Robyn Wonderwoman jelmezben futott, és annyi energiája volt,

hogy kérésre bármikor "szexi futó" pózba vágta magát :))

A vasárnapi chicagoi túra apropója a maraton volt ugyan, de nem rejtett hátsó szándékunk az is volt, hogy Tamás, aki még sosem járt Chicagoban, lásson valamit az általunk annyira kedvelt városból. Úgyhogy, amíg a futókat keresgettük, megmutattuk neki a Millenium parkot, meg szegényt fel-le hurcolásztuk a Michigan street folyótól délre eső szakaszán.

Mindez nem lehetett annyira izgalmas, de legalább sikerült lefotóznom végre a köpködő szökőkutat :)

No, de, ezek után a városnézés fura fordulatot vett. Gorky, aki eredetileg ecuadori, az előző este egy étterem pincérével megtanácskozta, hol a legjobb mexikói étterem, és indítványozására el is mentünk oda. Az étterem a világ végén volt, egy latino külvárosban, egy álmexikói utcát imitáló gyönyörű rózsaszín haciendában.

Sőt, hogy az élményt még fokozzuk, az ebéd mellé zene is járt, hiszen az ott töltött másfél óra alatt végig a fülünkbe húzta a talpalávalót egy mikrofonnal kihangosított mariachi banda. Nekünk izgalmas volt, mert már sokszor jártunk Chicagoban, és ide úgyse jutottunk volna el egyedül, de azért Tamásunk arcán láttam a csalódást. Főleg mivel a mexikói konyha nem jó. (Ezért lehet rám fújni, de komolyan gondolom.) Mexikó szegény ország, és ez meglátszik az ételeiken is: kezdjük ott, hogy a menzai bablevesből készült babpüré, amit mindenhez hozzácsapnak, az nem emberi fogyasztásra méltó táplálék, az unalmasan fűszerezett húsok meg nem lesznek attól jobbak, hogy mindenféle csípős salsakkal leöntik őket (még akkor sem, ha a salsa-kat szeretem.) Akkor már inkább a Tex-Mex, ami legalább tényleg egészségtelen, de van benne hamburger. :)
Mindenesetre Tamás és Gyuri is hősiesen megette a mexikói húsokat, és hősiesen ott hagyta a babpürét, majd a mariachiktól zúgó füllel elindultunk vissza a belvárosba, még egy kis városnézésre.

Jártunk egyet a színházi negyedben,

végre átjutottunk a folyón is,

ahol az aznap esti kivilágítás rózsaszín volt.

Megcsodáltuk a felújított Wrigley-buildinget,

és, miután elbúcsúztunk Robynéktól, elvittük Tamást a Navy Pier-re, hogy lássa a város fényeit,

minden oldalról,

mert ezek olyan szépek!

 Az, hogy a városnéző túra esti fejezete is érdekes fordulatot vett, már teljesen a mi lelkünkön szárad. Egy fura ötlettől indíttatva nem a rendes úton sétáltunk vissza a vasútállomáshoz, hanem egy párhuzamos hídon - ami aztán sosem vezetett a felszínre. Úgyhogy Tamás első chicagoi útján, a helyett, hogy a Magnificent Mile gyönyörűen kivilágított utcáit rótta volna, velünk együtt fél órát sétált elhagyatott alagutakban. Oops!
De, minden jó, ha vége jó - egyszer mégiscsak felbukkantunk az oxigéndúsabb felszínre, és még megcsodálhattunk egy szélorgonát, meg integethettünk a város nekünk kedves házainak,

Metropolis :)

Carbide and Carbon

hogy aztán elrobogjunk velünk a south bendi vonat a vasárnapi éjszakában.Ez jó nap volt! :))