Van olyan, hogy egy város tetszik, és jól érzed benne magad, mégsem szólít meg. Aztán van az ellenkezője is, mikor egy város teljesen váratlanul az ujja köré csavar, te meg csak csodálkozol, hogy hahó. Igazán szerencsés vagyok, hogy egy ebben az óriás országban már rengeteg helyet ismerek, és bizony elég sok volt közülük, amit nagyon megszerettem - utoljára például
San Diego rabolta el a szívem. A fura dolog az volt, hogy New Orleansba nagyon vágytam, jól is éreztem magam, mégis úgy jöttem el, hogy valahogy nem sikerült szerelembe esnünk. Persze lehet, hogy csak nem próbálkoztam eléggé. :)
Pedig van ott minden! (hogy egy családi klasszikust idézzek).
Először (és első sorban) a streetcarnak nevezett villamos,
ami pálmafák és árnyas sugárutak között zakatol,
nagyon lassan és igen ritkán, ámde kimondottan hangulatosan.
A Mississippi.
Gyönyörű házak
a Francia negyedben,
és a környékén,
rengeteg kovácsoltvassal,
amikből szívesen hazavinnénk egy háznyit, ha lehetne.
Hihetetlenül jó éttermek! Nem mondom, hogy olcsók, de messze a legjobb átlaggal ettünk itt finomságokat, mint eddig bárhol Amerikában.
Aztán ott a gyönyörű villanegyed,
a LaFayette temetővel,
a hatalmas városi park,
játszóterekkel és múzeumokkal.
És persze mindenhol szól a zene
- nappal
és éjszaka.
Van egy nagyon felkavaró és alapos második világháborús múzeum,
amit szerencsére Bubu végigaludt, mi is csak a felét bírtuk végignézni, aztán ki kellett mennünk a szabad levegőre.
És van egy gyönyörű katedrálisa,
ami tényleg megérintette a szívünket,
mert egy darabka Európa volt Amerikában.
Amitől végül New Orleansba mégsem lettem szerelmes, az a déli mentalitás és az amerikaiság fura kevercse, amivel valahogy nem sikerült teljesen megbarátkoznom. New Orleans, bár ezt nem szeretik bevallani, de szegény város - és ezzel nem is lenne baj, mert rengeteg igen szegény városban éreztem már nagyon jól magam, de itt tényleg az a helyzet, hogy a turisták megkopasztása az egyik fő üzletág, ami a várost a víz felett tartja. És ha valaki el szeretné kerülni a látványos turista csapdákat, pl. hogy ne fizessen fejenként 90 dollárt egy fél napos buszos túráért (két év alattiaknak csak 70 dollár, what a bargain), akkor erre nincs alternatíva. Van ebben persze valami déli lazaság, ami elmegy, de ez sajnos ritkán társul azzal a bizonyos déli kedvességgel, ami elismeri, hogy tartják a markukat, de elüti az egészet egy tréfával. Nem is a szegénység talán ennek az oka, rosszul fogalmaztam, hanem az az érzés, hogy mindenki mindent el akart bliccelni...ami egy idő után kicsit zavaró volt.
Persze azért nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget mászkáltunk, Bubu nagyokat játszott a városban és a szállodában (volt egy szuper kávéfőző, és napokig azon főzött kávét nekünk :)), és azóta is büszkén mutatja mindenkinek a villamosos mágnest a hűtőn. Most, hogy a post végére értem, nekem is rengeteg jó dolog jutott eszembe New Orleansról, úgyhogy lehet, hogy ez a város így működik - miközben hadakozik vele az ember, alattomosan mégiscsak beférkőzik a lelkébe. Ejnye! :)
