March 11, 2016

Tippecanoe Place

Lassan lesz egy listánk, hogy az elkövetkezendő néhány hónapban még gyorsan mit kell megnéznünk, hova kell elmennünk. Lesz ezen egy csomó olyan hely, ahol már voltunk, de mindenképpen vissza kéne menni (Chicago, természetesen, remélem, jó sokszor, St. Joseph, Grand Rapids, stb.), de vannak olyan dolgok is, amik valamiért kimaradtak az elmúlt pár évben, pedig itt voltak az orrunk előtt. Az egyik ilyen a Tippecanoe Place, ami a Studebaker autógyárosok családi fészke volt, és amit kívülről láttam már 2007-ben, Gyuri volt benne belül is, de közösen valamiért nem. Úgyhogy, mint fő programszerevező, foglaltam  magunknak egy asztalt egy szombat délelőttre, és megünnepeltük (kicsit megkésve, ámde végre) a házassági évfordulónkat. Az ebéd finom volt, a pincérünk, akiről kiderült, hogy Juhász Erikának hívják, és a nagyszülei magyarok voltak, igen kedves, és a ház maga meg gyönyörű.
Ez az egyik étterem a földszinten, a régi szalon,

gyönyörű tetőborítással.

Ez a fő lépcsőház,

ez meg az emeleti bár,

hatalmas Studebaker felirattal.

Ez a kis képaláírás pedig azt meséli el,

hogyan került az utcára a Studebaker gyár minden dolgozója, mikor a cég csődbe ment.
Bubu boldogan szaladgált fel-s-alá, a legfelső szinten szülinapi buli volt, az arra próbáló zenekar még játszott is neki egy kicsit.
 Mikor befejeztük az ebédet, Bubu rohangált egy sort a teraszon is,
majd én egy idő után ott hagytam a fiúkat, és elmentem fotózni a környéken.




A felhajtóról azért elég impressziv ez a házikó :)
Régen ez volt South Bend egyik leggazdagabb utcája, a Studebakerék villájától pár háznyira egy Frank Lloyd Wright ház áll, most viszont eléggé lerobbant környék, ahova sötétedés után nem tanácsos bemenni.
Ez a Studebaker tesó háza volt, most bárház, mellette social housing van.
Ami szomorú - de, már 2007-hez képest is sokkal jobban néz ki minden South Bendben, úgyhogy reméljük, a Washington street környéke is rendbe jön majd.
Ki nem akarna ilyen helyre költözni? Most őszintén!

February 17, 2016

Hóóó (public service announcement :))

Minden egyes alkalommal, ha Chicagoba megyünk, akkor az az időjárási anomália köti le a figyelmünket, hogy tőlünk Michigan City-ig nagy pelyhekben hull a hó, csúszik az út, és durva mínuszok dübörögnek. Majd eljön Michigan City, azaz elérünk a tó másik oldalához, és kitisztul az ég, ragyog a nap, hónak semmi nyoma. Aki már járt itt, az tudja, ez a Lake Effect Snow. De, ha többet szeretnétek tudni róla, itt minden szépen le van írva, és tényleg tök érdekes:  http://www.noaa.gov/features/02_monitoring/lakesnow.html

February 16, 2016

The Big Easy

Van olyan, hogy egy város tetszik, és jól érzed benne magad, mégsem szólít meg. Aztán van az ellenkezője is, mikor egy város teljesen váratlanul az ujja köré csavar, te meg csak csodálkozol, hogy hahó. Igazán szerencsés vagyok, hogy egy ebben az óriás országban már rengeteg helyet ismerek, és bizony elég sok volt közülük, amit nagyon megszerettem - utoljára például San Diego rabolta el a szívem. A fura dolog az volt, hogy New Orleansba nagyon vágytam, jól is éreztem magam, mégis úgy jöttem el, hogy valahogy nem sikerült szerelembe esnünk. Persze lehet, hogy csak nem próbálkoztam eléggé. :) 
Pedig van ott minden! (hogy egy családi klasszikust idézzek). 
Először (és első sorban) a streetcarnak nevezett villamos,
ami pálmafák és árnyas sugárutak között zakatol,
nagyon lassan és igen ritkán, ámde kimondottan hangulatosan. 
A Mississippi. 

Gyönyörű házak
a Francia negyedben,
és a környékén,
rengeteg kovácsoltvassal,
amikből szívesen  hazavinnénk egy háznyit, ha lehetne. 
Hihetetlenül jó éttermek! Nem mondom, hogy olcsók, de messze a legjobb átlaggal ettünk itt finomságokat, mint eddig bárhol Amerikában.
Aztán ott a gyönyörű villanegyed,
a LaFayette temetővel,
a hatalmas városi park,
játszóterekkel és múzeumokkal. 
És persze mindenhol szól a zene
- nappal
és éjszaka.  
Van egy nagyon felkavaró és alapos második világháborús múzeum,
amit szerencsére Bubu végigaludt, mi is csak a felét bírtuk végignézni, aztán ki kellett mennünk a szabad levegőre.  
És van egy gyönyörű katedrálisa,
ami tényleg megérintette a  szívünket,
mert egy darabka Európa volt Amerikában. 
Amitől végül New Orleansba mégsem lettem szerelmes, az a déli mentalitás és az amerikaiság fura kevercse, amivel valahogy nem sikerült teljesen megbarátkoznom. New Orleans, bár ezt nem szeretik bevallani, de szegény város - és ezzel nem is lenne baj, mert rengeteg igen szegény városban éreztem már nagyon jól magam, de itt tényleg az a helyzet, hogy a turisták megkopasztása az egyik fő üzletág, ami a várost a víz felett tartja. És ha valaki el szeretné kerülni a látványos turista csapdákat, pl. hogy ne fizessen fejenként 90 dollárt egy fél napos buszos túráért (két év alattiaknak csak 70 dollár, what a bargain), akkor erre nincs alternatíva. Van ebben persze valami déli lazaság, ami elmegy, de ez sajnos ritkán társul azzal a bizonyos déli kedvességgel, ami elismeri, hogy tartják a markukat, de elüti az egészet egy tréfával. Nem is a szegénység talán ennek az oka, rosszul fogalmaztam, hanem az az érzés, hogy mindenki mindent el akart bliccelni...ami egy idő után kicsit zavaró volt. 

Persze azért nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget mászkáltunk, Bubu nagyokat játszott a városban és a szállodában (volt egy szuper kávéfőző, és napokig azon főzött kávét nekünk :)), és azóta is büszkén mutatja mindenkinek a villamosos mágnest a hűtőn. Most, hogy a post végére értem, nekem is rengeteg jó dolog jutott eszembe New Orleansról, úgyhogy lehet, hogy ez a város így működik - miközben hadakozik vele az ember, alattomosan mégiscsak beférkőzik a lelkébe. Ejnye! :)

Őszi kirándulások

Arról már többször írtam, hogy az ősz itt gyönyörű. Most megkésve bár, de elmesélem, a tök-keresgetésen kívül mit csináltunk az idén, hogy kiélvezzük. Azzal kell kezdenem, hogy bár Gyurinak korán vissza kellett jönnie, én október elejéig otthon voltam Bubuval, és nagyon jól éreztük magunkat. Mikor visszajöttünk, itt már minden gyönyörű színes volt,
úgyhogy rengeteget sétáltunk a campuson,

elmentünk a Trumpets under the dome eseményekre,
amiken az egyetemi marching band először a főépület kupolája alatt, majd a campuson végigmasírozva eljátssza az összes notre dame-i indulót,
a notre dame-i ladykkel kirándultunk a szomszéd városba, Elkhartba, és megnéztük a botanikus kertet,

elk-hart, get it, right?

mivel itt volt Gyuri egyik német kollégája, Grazhvi, elvittük a dűnékhez,
és New Buffaloba is.
A dűnéken találkoztunk néhány helyi nevezetességgel is, de pillánk se rebbent:

No meg rengeteget játszottunk az udvarunkon
a hatalmas avarban.
(Ennél az utolsó képnél megállok egy pillanatra... Nincs rajta semmi különös, mégis, mikor a napokban a "kezembe került", igen meghatódtam, mert mégis rajta van minden, az egész itteni életünk, aminek lassan vége lesz: a kicsi ház, Bubu, Gyuri (aki fotózta, és akinek a biciklije ott a kép sarkában),  a nyitott garázs, amibe éppen betettük a babakocsit, hiszen a campuson sétáltunk, és hazahoztuk Papát - annyi kicsi dolog, amit mi most napi rutinnak ismerünk, és ami mind eltűnik majd nemsokára. Igen vágyunk hazamenni, de azért olyan jó lenne, ha erre Bubu is emlékezne, és mindez nem tűnne el nyomtalanul...)

De onwards and upwards!

Azért nem ültünk mindig otthon ám! November elején Saugatuckba kirándultunk,
ami igen kedves helyünk
 - egy kis ékszerdoboz városka a Kalamazoo folyó és a Michigan-tó találkozásánál.
 

Gyuri még mikor hűvösebbre fordult az idő, akkor egyszer elment a Michigan-tóhoz dűnét mászni, immáron két német barátunkkal, 
akiket aztán elvittünk
az elkharti
vasútmúzeumba
is.
Elkhart most is ugyanolyan kihalt volt, mint legutóbb,
de mi nagyon jól szórakoztunk - most odafigyeltünk a gyerekes programokra is, és kiderült, hogy itt is van persze Thomas, sőt rá is lehet ülni! Ez volt Bubu első múzeumélménye, amit hónapokig emlegetett, jó kezdet, szerintem.
November nagy kalandja aztán egy hosszabb út volt - elrepültünkNew Orleansba, ahol Gyurinak volt meetingje, mi pedig hozzácsapódtunk :)  - de erről majd külön postban mesélek.