Filmes élmények

Talán emlékeztek, első ittlétemkor sokat panaszkodtam a Browning Családi Mozi kínálatára, amik, mivel mind borzalmasan depresszív filmek voltak, nem könnyítették meg a south bendi tél elviselését. Ezért most különös körültekintéssel válogatom meg, mire megyünk el - tavaly így is belefutottunk ugyebár Tarr Bélába, amit azóta is emlegetünk (nem pozitív értelemben). Különösen azért vagyok óvatos, mert amióta nincs TV-m, és itt még torrentezni sem lehet, nagyon ritkán nézek filmeket és a mozgóképek ezért olyan hatással vannak rám, mintha Lumiere előtt születtem volna. Rémálmaim vannak, vagy nem tudok elaludni, tényleg csak a Pompom-ot tudom már káros utóhatások nélkül megnézni. Ezért aztán a Nanovic 'young and broke in Europe' című idei nyomasztását egy az egyben ki is hagyom, és próbálom csak vidám szerelmesfilmekkel és Shakespeare-közvetítésekkel sokkolni  a retinám.

Az első idei próbálkozás a Hank and Asha című kis költségvetésű, ámde nagyon kedves film volt, amit mindenkinek szeretettel ajánlok, én rendesen megkönnyeztem, de, mint írtam, a filmek rám mind brutális hatással vannak, bármily barátságosak is legyenek. Másodjára megnéztük a Gravity-t, persze, mi sem maradhattunk ki az országos hullámból. Előre rettegtem, hogy a szék alatt fogom tölteni a film nagy részét (életemben egy thrillert néztem végig moziban Emő barátnőmmel, és kb. 40 évet öregedtem a végére, nem nekem való ez az adrenalin-emelkedés), de a trailer ellenére nem is volt félelmetes semmi. A nagy felhajtást, és elájulást nem értem, egy rendesen megcsinált, szép, de kb. semmiről nem szóló filmnek tűnt nekem, aminek a látványa tökéletes, de úgy máskülönben csak arról győzött meg, hogy az én gyerekeim, ha akarnak, akkor sem lehetnek űrhajósok, uff. :)

A múlt héten aztán elindult a Shakespeare dömping, és végre én is láttam a Josh Whedon által rendezett Sok hűhó-t. Gyurit és Tamást is rábeszéltem, hogy csatlakozzanak, ezért az első 20 percben frászt kaptam, hogy ha ilyen lassú lesz a film, megölnek, de szerencsére aztán lassan beindult a mese, és onnantól nem is volt rossz a film. Nekem azért mindig a Kenneth Branagh verzió lesz az etalon, de ami tetszett ebben a filmben, az a végén, a kétféle szerelem különböző beállítása. Az utolsó kép Beatrice-ról és Benedickről szerintem minden, hozzám hasonlóan vén szerelmes szívét megdobogtatja.

Most aztán majd sorban jönnek a Shakespeare-jutalomfalatok: a Branagh-féle Macbethet, és a National Theatre-féle Othello-t mutatja be a helyi mozi, sőt novemberben lesz Shakespeare and Prison fesztivál is. Majd mesélek! De, ha tudtok vidám, felemelő, hozzám hasonlóan gyermeklelkű embereknek szóló jó filmeket, szóljatok, még van egy csomó szabad esténk!